2015/11/21

Richard Morgan - Az acél emléke


Sötét úr közeleg. E jövendölés hajtja Ringil Eskiathot – a barátainak csak Gilt –, a kiégett zsoldost és egykori háborús hőst, akinek nyelvénél csak a kardja élesebb.
Gil már rég elhidegült nemesi családjától, ám mégis elfogadja anyja megbízását, hogy előkerítse rabszolgasorba jutott unokahúgát, azonban hamarosan kiderül, hogy egyetlen fiatal lány életénél sokkal több forog kockán. A világ baljós erők céltáblájává vált: egyesek az aldrainok, egy sokak által rettegett kegyetlen, mégis gyönyörű démonok visszatéréséről suttognak. Immár csupán Gil és két régi bajtársa állhatja útját a jövendölésnek, amely ha beteljesedik, az egész világ vérbe borul – viszont, ha e világ hősei ilyenek, akkor az ellenszer könnyen lehet, hogy rosszabb, mint a kór maga.
AGAVE

Arról híresült el ez a könyv, hogy az eddigi szoknyapecér nőcsábász hősökkel ellentétben itt egy meleg harcos a főszereplő, aminek szerintem kicsit nagyobb jelentőséget tulajdonít mindenki, a könyvbeli szereplők is, mint kellene. Nem mellesleg tényleg üdítő volt a változatosság, hogy nem akar minden nőt megdugni, de még minden pasit se, de akit igen, azt nagyon. Nem érzelgősködik azzal se, akit megdöntött, meg úgy egyébként, nem igazán jellemző Ringilre az érzelmi kötődés, vagy hogy bármit is emocionálisan szemléljen.
Eleinte nem kicsit szétesett nekem a történet. Jövünk-megyünk, ebben a városban ez van, északon amaz, Gil meg mindenfelé, mindenki teszi a dolgát, de hogy hova fog ez kilyukadni...?
Aztán valahol a háromnegyede előtt egy kicsivel összeállt a kép és (tudom, most kinyiffant egy kismacska), letehetetlen lett a könyv. Nem érdekelt, mi lesz a vége, nem is akartam, hogy vége legyen, csak még olvashassam. Főzzön már valaki helyettem, mert olvasni akarom. (aztán persze ekkora kegyek nem járnak az élethez).
Így utólag visszagondolva az eleje is nagyon profi volt - remek harcok, egyedi szereplők, tájegységekhez passzoló életstílusok - csak valahogy nem jött át, nem akart egységes lenni. Be kell látnom, megszoktam, hogy a kezdéstől a számba rágnak mindent: hatalmi viszonyokat, múltat, történelmet, hitvilágot, mindenféle apróságot vagy az író közvetít, vagy valamelyik szereplő szájába adja. Itt a történések hozták el a tudást, apró lépésenként érkeztem el oda, ahol már olyan jól éreztem magam ebben a világban, hogy ott se akartam hagyni.
Az emberek világát két másik faj közötti ütközőponttá tette Morgan, és mindegyiknél sikerült emlékezetes szereplőket alkotnia. Nem is drukkoltam végül senkinek, egy dologért izgultam, nehogy Gil kinyiffanjon.
Nagy meglepetés senkit nem fog érni, a történetben nincsenek hatalmas csavarok, csak pár kisebb, de a világ és a szereplők különlegessége végig fenntartotta az érdeklődésem. Az elején nem tudom, mi segített át, talán csak az, hogy egy olyan írónak, aki olyan interjúkat ad, ami miatt olvasni akarok tőle, csak lehet annyi sütnivalója, hogy jó könyvet ír.
Érdekel, hogyan fog folytatódni, mert bár sablonelemekkel dolgozik, azért nem annyira egyértelmű, mi lesz még itt. Igazi epikus fantasy, a sötétebb fajtából. Meg aztán, Ringil az mégiscsak Ringil.


Share:

0 komment:

Megjegyzés küldése