Home » , , » Ann Aguirre - Menedék

Ann Aguirre - Menedék

Written By Tara Nima on 2013/05/18 | Nincsenek megjegyzések

A szokásosnál kissé türelmetlenebbül álltam ehhez a regényhez, ami igazán nem a könyv hibája, kicsit besokalltam a YA-disztópiáktól, és azért az egyik könyvnek sem tesz jót, ha a Szabaduláshoz hasonlítom. Nem ugyanannak az olvasóközönségnek íródott, úgyhogy próbálom ilyen szemmel nézni a regényt, és elvonatkoztatni egy remekműtől.

A második világégést követően az emberiség a föld alá kényszerült, és addig korcsosult a génállományuk, hogy már a felnőtt kor küszöbén meghaltak. Szóval ha úgy nézem, ez egy gyerektársadalom, ahol szinte mindenki a két végén égeti a gyertyáját. Gyorsan felnőnek, van, akiből nemző lesz, van, akiből vadász vagy építő, de mindenkinek jut valami feladat, amivel a közösséget szolgálja. Aki szabályt szeg, azt száműzik, és ettől a lehetőségtől mindenki retteg, mert odakinn élnek a valóban mutáns korcsok, akik az első adandó alkalommal széttépik őket.
A menedékek egymástól több napnyi járásra vannak, kereskedelmet folytatnak egymással, bár ennél szorosabb kapcsolat nincs közöttük. (de ha azt nézem, ebben a helyzetben ez egy nagyon is szoros kapocs.) Az irányítók a legidősebbek, legtapasztaltabbak, akik mereven ragaszkodnak a jól bevált szabályaikhoz, már a legapróbb ellentmondást sem tűrik el, így amikor a frissen felavatott Pikk és Fakó az első közös ellenőrző körútjuk után egy szomszédos menedék egyik lakójával térnek vissza, (ami azt jelenti, hogy megszegték a járőrözés szabályát), büntetést kapnak: a vak fiú menedékéhez kell eljutniuk, megtudni, mi történt, és megállapítani, miért változott meg a korcsok viselkedése. Amikor visszatérnek, szinte hősként ünneplik őket, ám az enklávé manipulatív szabályainak áldozatául esve száműzik őket a felszínre.

Amikor Pikk és Fakó felmentek a felszínre, bennem csak akkor tudatosult, hogy eddig a föld alatt voltak, viszont addig ennek szinte semmi jelét nem láttam, azon kívül, hogy még az elején megemlítette, hogy füstbe és sötétségbe  burkolózik a hely. Ugyanis mindezek ellenére úgy közlekedtek, úgy szemlélték egymást, és a környezetüket, mintha nappali világosság lenne odalenn, bár elképzelhető, hogy alkalmazkodott a szemük a sötéthez, csak megemlíteni felejtette el Aguirre. Meg nem is tudom, azért a mimikát  a sötétben nem lehet olyan részletességgel kivenni, mint nappali fényben, nekem ez egy kicsit több magyarázatra szorult volna.
Pikket kifejezetten utáltam, irritált a stílusa és ahogyan az eseményeket narrálta, Fakó viszont nagy kedvencem lett, vagány és talpraesett srác, aki mellett az ember biztonságban érezheti magát egy ilyen világban. Kósza meg egy különös alak, kíváncsi leszek, mit fog hozni a folytatás.
A karakterek egyébként érdekesen vannak megformálva - nagyon elnagyoltra sikerült a jellemábrázolás, mégis minden lényeges személyiségjegy átjön, és nem volt hiányérzetem, mert egy elég színes társaság keveredett ki belőlük így is.

Amit viszont nagyon hiányoltam, az a letaglózó hatás. Szerintem ez egy disztópiának lételeme kellene hogy legyen: a kiábrándulás, a sötét és nyomasztó jelen, a kétséges jövő; hogy amikor azokon a metróalagutakon járok, mögöttem a korcsokkal, érezzem, hogy feláll a szőr a hátamon, viszont Pikk mesélőkéjének hála annyi félelem került csak a sorok közé, hogy az mérhetetlen - vagyis semmi. Tökéletesen láttam mindent - kívülről, anélkül, hogy átélhettem volna, és nekem egy disztópiában kell az, hogy ne akarjak belegondolni, hogy efelé is haladhat a világ, ne akarjak itt élni, és így. Ehhez képest szívesen rohangáltam volna én is Fakóval meg Kószával, mert elég jó poénnak tűnt.
A történetben egyébként nincs hiba, nagyon pörög és mozgalmas, ha Pikk nem szállt el nagyon magától, imádtam olvasni, de amikor elemezgetni kezdett, meg magyarázgatni, azt nem bírtam. Valahogy ez a gyerekes örömködés afelett, hogy ő vadász lett, és maga a világ feltételezhető sötétsége és nyomasztósága nekem éles ellentétben állt, bár lehet, hogy pont azért hiányzott a depis hangulat, mert Pikk stílusa eltüntette. Az ő feladata lett volna, hogy ne egy izgalmas, kalandos utazásról olvassak, hanem a sötét jövőről, csak nem jött össze. Amikor már a felszínen voltak, hál istennek ez az 'én vadásznő vagyok, mindenféle dologgal, ami a vadásznői léthez, és csakis ahhoz tartozik' attitűd eltűnt, és átvette a helyét a világ és a túlélés szüksége.

Onnantól kezdve, hogy a felszínre értek, megváltozott a hozzáállásom a könyvhöz, valószínűleg azért, mert a felszín bemutatása sokkal jobban ment Aguirre-nek, mert ezt ismeri, míg a föld alatti létről viszont láthatóan nem sok elképzelése van. Innentől tudott magával ragadni a regény, eltűnt az erőltetett világkép, amit még az író sem tud elképzelni, és az ismerős terepen sokkal jobban meg tudta jeleníteni a világégés utóhatásait. Igaz, van benne néhány ellentmondás: a sötétségben való lét; vagy hogy Pikk hol tud olvasni rendesen, hol csak alig; de furcsa a helyenként kifosztatlan készlet az épületekben is. Jó volt olvasni, ahogy Pikk a felszíni dolgokra reagált, amikkel odalenn nem találkozott, így megnevezni sem tudta őket. Érdemes néha belegondolni, hogy hogyan éreznénk magunkat, ha megfosztanának bennünket olyan alapvető dolgoktól, mint a nappal és az éjszaka váltakozása, az időjárás, vagy egymás szabadon és bűntudat nélkül való megérintése.

Összességében a jófajta YA disztópiák közé tartozik, minden hibája ellenére, ami tényleg csak akkor szúr szemet, ha már tudjuk, mit is várunk el egy ilyen könyvtől. Az első felével szenvedtem, viszont a második felét már nem bírtam letenni, és várom, hogy mit hoz a folytatás. A kialakuló szerelmi akárhányszög egyáltalán zavart, nekem az lett volna a furcsa, ha nem történik ilyesmi. Mivel ezen mindenki fennakadt, azt hittem, hogy itt majd nagy szerelmi gyötrődések lesznek, hogy ki kit válasszon, de egyáltalán nem, csak finoman éreztetve voltak a hajlandóságok. Lehet, hogy majd a következő részben bedurvul, de ebben itt nem volt hiba.

A borító valami eszméletlenül jól néz ki.


A könyvet kiadja a Fumax.
SHARE

About Tara Nima

0 komment :

Megjegyzés küldése