2012/11/25

Michael J. Sullivan - Trónbitorlók

Mindig lelkifurdalásom van, amikor a történetről mesélek, mert nem véletlenül nem olvasok fülszövegeket sem. Van valami varázsa annak, hogy felcsapom az első oldalon, és fogalmam sincs, hová csöppenek, kik közé, és mi fog történni. Így vettem kézbe a Trónbitorlókat is, úgyhogy aki szintén szűz olvasásélményre vágyik, a szaggatott vonalat ugorja át a szemével.
Royce Melburn és Hadrian Blackwater  (ők a Riyria) két gazfickó, pénzért bármit elvállalnak; leginkább különös és nehezen végrehajtható feladatokkal szokták megbízni őket, amiért igen sokat fizetnek, így egyértelmű, hogy inkább gazdag ármányoskodó nemesek veszik igénybe a szolgáltatásaikat. Nem is volt ezzel gond egészen addig, amíg be nem állított valaki, hogy be kell lopózniuk a királyi várba, és onnan el kell emelniük egy párbajtőrt. Ott azonban csapda várt rájuk, a királyt valaki meggyilkolta, és velük akarja elvitetni a balhét. A halott királynak két gyermeke van, a trónörökös, 19 éves herceg, és egy leány, aki okkult praktikákat folytat tornya csendes magányában.Már ácsolják a bitót a két harcos tolvajnak, amikor felkínálják nekik a menekülést, ha cserébe útközben tesznek egy kis kitérőt egy régi börtön felé, aminek még hírét sem hallották.
No, ennyit a történetről, és akkor jöjjön a lényeg.

Ez egy baromi jó könyv ... lehetne. Eseménydús, pörgős, időnként meglepő fordulatokat vesz a történet, és van két haláli főszereplő, Royce és Hadrian (akik egyébként lehettek volna sokkal kidolgozottabbak is, de sajna mégsem), akik mégsem bírtak el a történettel.
Leginkább Royce volt hatalmas arc, egyik pillanatról a másikra képes volt eltűnni, és tipikus magányos farkas, akiben vannak ugyan érzelmek, de nem engedi a felszínre kerülni, mert az gátolná a munkájában. Persze sokat nem időzünk a lelkivilágánál, csak utalások vannak erre, sokkal több időt töltünk úton, miközben sok mindent megtudunk a világukról. A titokzatos börtön felé haladva egy apátság is útba esik, ahol a másik kedvenc szereplőmet szedik össze, a nagy tudású Myront, aki az apátság könyvtárosa volt, és fejből tudott minden szöveget, amit valaha elolvasott.

Ami a legjobb a regényben, hogy igazi kalandozós-harcolós fantasy. Helyeken haladnak át, amiknek története van, ezeket szépen meg is tudjuk, és néhány ismerős is lesz más könyvből (például a törpök építette titokzatos börtön, aminek varázsszóra nyílik az ajtaja, igaz, a GYU-ban nem börtön volt, de az elv ugyanaz), de nagyon szépen beillesztette a történetbe, így akár vehetjük egyfajta szabálynak is, amit "hűségből" követ. A börtönnél egyébként hiába éreztem a koppintást, ahogyan végül bejutnak, és amikor benn vannak, szerintem az egyik legizgalmasabb része volt a könyvnek.
A regény legeredetibb figurája kétségkívül Ezrahaddon, a varázsló, nagyon bírtam a szövegét, meg őt magát is, nagyon kár, hogy alig szerepel. Azért néhány oldal után már örültem, hogy Royce rászólt, beszéljen már tisztességesen, mert néhány mondatát annyi idő alatt raktam össze, amennyi alatt elolvastam másik öt oldalt; szóval minden tiszteletem a fordítóé, hogy azért sikerült úgy régiesen írnia, hogy elsőre ne értsek semmit, mégis legyen értelme, ha nagyon szétszedem.
Amúgy a karakterek nincsenek kihangsúlyozva, inkább történetközpontú a regény, a szereplők csak kellékek, úgyhogy az a pár kedvenc szereplőm elég egysíkúra sikerült sajnos, és talán pont ezért is fáradtam el nagyjából a felénél. Rengeteg szereplőt mozgat, és sodró a történet, de egyszerűen egy ilyen regényhez kevesek voltak a főszereplők karakterei, sokkal hangsúlyosabb alakokat igényeltem volna. Amiből meg túl sokat kaptam, az  a "politikai ármánykodás", ami most nem tudott lekötni egy szemernyit sem. Akárhogy is nézem, ha a szereplők nem ennyire felszínes skiccek, hanem van némi mélységük, és komolyan tudtam volna venni őket, sokkal jobban élveztem volna. A megszokott és sablonos történetnek nem volt ellenpontja, ami pedig véleményem szerint egyszerűen muszáj lenne, hogy kicsit oldja az unalomig ismert fordulatokat.
Ami még nagyon zavart, az a magázódás. Teljesen idegenül hangzott, mikor pl. egy törp meg a hercegnő magázódnak. Szerintem egy fantasyhoz nem illik a magázódás, legalábbis nem akkor, ha ennyire semmitmondó szereplők között történik. Pont ugyanennyire lett volna tiszteletteljes, ha tegezve küldik el egymást melegebb éghajlatra, és igazán a szereplők személyisége sem kívánta meg ezt a körülményeskedést.
Szóval mint mondtam, ez egy baromi jó könyv lehetne, ha nem lenne ez a rengeteg ha, így viszont csak szimplán jó. Szórakoztató, lekötött, amíg olvastam, még ha néhol untam is, de nekem nem volt egy maradandó élmény.

Itt alant találhattok egy kis ízelítőt a könyvből, olvassatok bele!
Share:

4 megjegyzés:

  1. hmm... a 'ha'-halom (:))) ellenére valahogy nekem tetszik, amit írtál róla. Végülis nem lehet mindig csak csillaggal kitüntetetteket olvasni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D egyébként tényleg nem rossz, de mindenképpen akkor kell olvasni, amikor nem valami egyedire vágysz, hanem mondjuk visszatérnél a megszokott ármány-fantasy vonulathoz.

      ja, meg amit elfelejtettem írni, hogy vannak benne ugyan elfek, meg törpök, de mintha csak töltelékek lettek volna, igazán nagy jelentőségük nincs. tudod, csak úgy vannak, hogy ne csak emberek legyenek benne. ez nekem még nagyon zavaró volt.

      Törlés
  2. Én is tegnap olvastam ki. :) Jó írás, egyet is értek vele, de mivel nekem sok bajom nincs a sablonos fantasy történetekkel... :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nekem alapból is bajom van azokkal a történetekkel, amik ennyire látványosan nem tartalmaznak semmi újdonságot, úgyhogy én elégedetlen voltam.:)
      nagyon kíváncsi vagyok, hogy futja ebből 6 kötetre.

      Törlés