Lionel Shriver - Nagytestvér
Időnként kíváncsi lennék, milyen élmények késztetnek írókat
könyvek megírására. Ez a Nagytestvér is olyan téma, aminek kell, hogy legyen
előzménye. A háromszorosára dagadt bátyó egyszercsak felbukkan az ajtó előtt,
és felborítja a jól kiépített, biztonságos, unalmas és közhelyes mindennapokat.
Van egy egészségmániás, kajaterrorista férj, egy szürkeségbe
burkolózó, véletlenül sikeres üzleti vállalkozást kiépítő feleség, és két
kamasz gyerek, az egyikük azzal lázad, hogy nem lázad, a másik meg hozza a
szokásos hisztiket.
És hirtelen megkapnak egy közel 200 kilós ipsét, akinek még
az ágyban, pizsamában alvás is gondot okoz, és sérelmezi, hogy a környezete ezt
nem egészen tolerálja.
Nagyon kitartóan szinten tartja magát az utóbbi pár évben,
lassan évtizedben, az egészségmánia. Emberek egészen szélsőséges dolgokra
képesek ragadtatni magukat, kezdve azzal, hogy letörik a kiflijük sarkát, hogy
beleférjenek a reggeli két számjegyes kalóriaadagjukba, végezve ott, hogy
egyáltalán nem esznek semmit. Ehhez a gyógyszeripar is asszisztál, egyre-másra
jönnek ki porok, tabletták, amik az evést hivatottak helyettesíteni, de mint
megtudtam a könyvből, van a fogyást elősegítő kábítószer is. És akkor a
különböző elméletek még elő sem kerültek, amik pro és kontra állítanak totál
ellenkező dolgokat. Kajaügyben szó szerint minden elképzelhető, meg annak az
ellenkezője is, aki egy kicsit beleásott az „egészséges étkezésbe”, az erre
elég gyorsan rájöhet.
És ennek az egész eltorzult, beteges hozzáállásnak tart
görbe tükröt Shriver.
Nagyrészt irtóztam a könyvtől. Ettől persze még egy remekül
megírt regény, csak éppen mindenféle irányban végletes, emellett meg elég
beteg. Szokás szerint persze a végén kiderül, hogy nem úgy van ám azért, de
maga a gondolatfutam, ahogy végigvezet egy ötleten és a megvalósításán… hát
szóval bennem is elég végletes érzéseket keltett.
Nem tudom, hogy a fordulat fényében igazából érdemes-e
beszélni bármiről, mindenesetre a köztes események igencsak elgondolkodtatóak.
Mint az elején mondtam, érdekes lenne tudni, mi késztette a
megírásra, mert abból esetleg kiderülne, mi volt a célja. Elrettentés,
elfogadtatás, figyelemfelkeltés?
Függetlenül attól, hogy főszereplő Pandoránk mennyire egy
unszimpatikus nő volt, a végén megfogalmazott gondolataival nagyon egyet tudok
érteni. Lehet, hogy nem is volt más cél: megfogalmazta a saját érzéseit,
hozzáállását a témához, amivel naponta vagyunk kénytelen szembesülni.
(csak zárójeles megjegyzés, hogy engem halálosan nem
érdekelt se a tévés múlt, se az ismeretlen zenésznevek tömkelege, de valamiért
újabban mintha sikkes dolog lenne elővenni a jazz-t, és ezzel untatni
szerencsétlen olvasót.)