2014/03/29

Zárás március

március 29, 2014 18
Nagy csoda már úgysem fog történni ebben a hónapban.
Az van, hogy valahol útközben elmúlt a harácsolási kényszer, hogy ha meglátok egy könyvet, ami egy kicsit is érdekel, akkor az nekem azonnal kell. Egyelőre leginkább alig valami érdekel, lehet, hogy ez a kettő együtt jár, nem tudom. Az tuti, hogy van pár beígért könyv, ami megjelenésre vár (ki tudja, meddig, ugye), azokból biztosra tudom, hogy mi kell (pl. Brett Démon-ciklusának a folytatása biztosan kelleni fog, meg Erikson 8. kötete is), de ezt leszámítva nem hoz lázba a könyvfesztivál, meg a könyvhét sem. Biztosan a tavaszi fáradtság miatt, vagy nem tudom, de jó ez így, nem kell mindig költekezni. Most is megvártam a véleményeket, hogy egyáltalán mire érdemes költeni.
Titti meggyőzött, hogy a Seraphina jöhet, Loki meg a London folyóiról. Bőven elég is volt ez a két könyv. Azt hiszem, ezentúl csak akkor fogok hatalmas költekezésbe esni, ha a Szukits mondjuk 80%-os akciót hirdet. (sztem ilyen sose lesz, senkinél, pedig mennyire jó lenne. :D)
A London folyói egyébként élőben nagyon jól néz ki, a netes képeken ez nem annyira látszódik.



2014/03/27

Pfff..... - UPDATE

március 27, 2014 95
UPDATE
Sokak örömére itt az új borító


Ez már tényleg teljesen rendben van.
Jók a színek, pasikám sem lóg a levegőben, jó a cím színe is, szóval szerintem rendben van.
Az áráról viszont értekezhetnék, de mivel szakmaisággal nem tudom alátámasztani, így mindenki döntse el maga a dolgot...

 ~~ 

Na, oké, én ezt nem bírom magamban tartani.
Van ugye ez a könyv, Anthony Ryan A vér dala. Jó kis kardozós-véres fantasynak ígérkezik, és van hozzá egy állatjó eredeti borító, amiből azért világosan kitűnik, milyen típusú a könyv.


Jó, nem?
Erre mit látok ma facebookon? Ezt:


Az agyam eldobom. Mi ez? Pán Péterből elf lett, Csingiling meg kiskabátot kapott?
És mi a magyarázat? Formabontó borítót akart a kiadó. Mi meg jól megszívtuk. Egyelőre nem jutok szóhoz, hogyan is lehetne az érzéseimet olyan formába önteni, amit elbír a képernyő.
Persze, van, akinek tetszik, magában nincs is baj a képpel, csak inkább valami ifjúsági regény előlapjaként tudnám elképzelni. Valami kalandos mesekönyvön 11 éveseknek.

Van egy olyan tévképzete a kiadóknak, hogy olyanokat kell bizonyos típusú könyvek felé terelni, akiknek az nem a műfaja. Valaki vagy szereti a fantasyt vagy a romantikus regényeket, esetleg a szépirodalmat, vagy nem. Attól, mert az adott műfaj rajongói jónak tartanak könyveket, még nem jelenti azt, hogy azok is így vélekednének, akiknek nem műfajuk. Mert ugye nem véletlenül nem olvasnak emberek bizonyos típusú könyveket: nem szeretik. ennyi. És ez akkor sem fog megváltozni, ha megszívatják őket a borítóval.
Sánta Kira munkája egyébként, és mondom, önmagában nincs vele gond, általában nagyon jó borítókat csinál könyvekhez. Hogy ez most hogy sikerült ilyenre, elképzelésem sincs...
Van egy ilyen borító is ám:

Agyrém...

2014/03/20

Joe Abercrombie - A penge maga

március 20, 2014 8


Kilencujjú Logennek, a hírhedt barbárnak végül elfogyott a szerencséje. A kelleténél eggyel több viszályba keveredett bele, és hamarosan halott barbár válik belőle. Nem marad utána semmi, csak vacak dalok és halott barátok.
Jezal dan Luthar, az önzőség szobra nem vágyik veszélyes kalandokra, legföljebb a vívópáston szeretne dicsőséget kivívni magának. Csakhogy kitörni készül a háború, és a fagyos észak csatamezőin sokkal véresebb szabályok szerint küzdenek.
Glokta inkvizítor, a nyomorékból lett kínvallató semmit sem szeretne jobban, mint hogy koporsóban lássa hazatérni Jezalt. Persze ő mindenkit gyűlöl. Aki az árulást próbálván száműzni az Unióból, egymás után hallgatja a vallomásokat, annak aligha marad ideje barátságokat kötni - ráadásul a holttestek mutatta legfrissebb nyom talán egyenesen az állam rothadó szívébe vezet... Már ha elég ideig életben marad, hogy követhesse...

Imádom az olyan hősöket, akik csak úgy véletlenül váltak azzá. Mint Kilencujjú Logen. Anno hidegvérű gyilkos volt, és nem különösebben érzelgősködött, ha gyilkolásról volt szó. Mára már csak egy megfáradt, harcedzett és nagy tapasztalattal bíró kardforgató, aki megnézi, kinek adja el magát. Van egy különleges képessége, beszél a szellemekkel, de egyelőre ennek nagy hasznát nem látom. Tüzet gyújt, felteszi az ebédjét ütött-kopott lábasában, közben meg elcseverészik a halottakkal. Logen meg a lábasa elválaszthatatlanok. Akkor dobja csak el, amikor már minden plusz teher csak hátráltatja, és úgy tűnik, a lábassal együtt megszabadul a régi életétől is, hogy Bayaz mágus oldalán újat kezdjen. Annyira nem más, egy harcos mindig harcos marad, mégsem ugyanaz.
Jezal nem bírtam. Üresfejű szépfiú, nemesi családból, teli elvárással saját vélt előjogai iránt, aki apja miatt kénytelen katonának állni, és megnyerni a Viadalt, és nemesi származása miatt születési előjognak tekint mindent, leginkább a kényelmes és küzdelmek nélküli életet. Csak aztán az Élet betör a rózsaszín álmaiba, és kicsit összekuszálja a jövőjét. Elviselhető pillanatai egyedül akkor voltak a fickónak, amikor a barátja húgával, Ardee-vel volt, a lány folyamatosan hülyét csinált belőle.
A nagy kedvencem Glokta lett, az inkvizítor, amit először nem gondoltam volna, mert ugye mégiscsak embereket kínoz, de dacára annak, hogy összetörték minden csontját az alatt a két év alatt, míg az ellenség fogságában volt, egyetlen pillanatra sem adja fel, és bár nem tűnik egy vicces alaknak, a humorérzéke páratlan.

A regény legromantikusabb szála (egyelőre) a gunyoros Ardee és Jezal románca, ami szerencsére nagyon szórakoztató, de azt hiszem, ebbe a sorozatba nem is igazán illenek a nagyon szerelmetes érzelmek. Kemény világ, csupa intrika és áskálódás, mint ahogy az szokott lenni: valaki útban van valakinek, kellenek a kapcsolatai, vagyona, a helye, kiköt Gloktánál, majd testét a kikötőben sodorja partra a víz. A harcokat vagy karddal és ököllel vívják, vagy ha szerencsésebb, egy mágus képességei támogatják meg. Bár van benne nem egy mágus, és Logennek is van egyfajta képessége, még sincs túlmisztikálva a történet, sokkal inkább emberi (ha az intrikus részét nézem), mint mágikus.
Ahhoz képest, hogy mennyi szálat mozgat az író, rendesen kézben tartja a dolgokat. Nem minden résznél látom, hogyan kapcsolódnak egymásba, de fokozatosan érnek össze a szálak, és még van két rész szerencsére, bőven lesz ideje beérni mindegyiknek.

Szerencsére hiányoznak azok a vonások, amik mostanában a legtöbb könyvet jellemzik.
A nagy hős, Logen nagyon csúnya: hatalmas, ormótlan, csupa sebhely az arca, az orra ki tudja, hányszor tört már el, úgyhogy nem egy szép látvány. És nem sebezhetetlen, ő is elfárad, őt is le lehet győzni, és sokszor tényleg csak a szerencsén múlik, hogy túléli a helyzetet.
Bayaz sem az az átlagmágus. Vannak ugyan törvények, de nincsenek erkölcsi aggályai, ha pusztítani kell, bármi áron eléri a céljait.
Glokta is különleges olyan szempontból, hogy mások kínzásából él ugyan, de nem született pszichopata. Annak idején nagy tehetség volt vívásban, remek jövő állt előtte katonaként, ami aztán derékba tört. Őt a helyzete teszi látszólag érzéketlenné.
Jezal lenne az ügyeletes szépfiú, de nem túl szimpatikus, így túl sok hasznot nem hajtott a szépsége nálam. Sokkal jobb fazon nála West, a felkapaszkodott rangnélküli, akit a saját tehetsége juttat egyre előrébb a seregben.
Mind Aduában, az Unió városában gyűlnek össze, és innen indulnak tovább Bayaz egy különleges küldetésére. Az Uniónak meg kell védenie határait az északiaktól, emellett a Neves Emberek (Logen megmaradt emberei) északot próbálják megmenteni a sankáktól. Igazi háborús háromszög.

Nem érdemes rohanvást olvasni, ki kell élvezni minden csatát, minden orrtörést, minden apró mágikus megmozdulást, a politikai intrikáról már nem is szólva.

2014/03/05

Dave Duncan - Az aranyszín lánc

március 05, 2014 7


A király Pengéi, Chivial leghalálosabb kardforgatói. A hely, ahol ezen hús-vér fegyvereket edzik, a zord és ódon Vascsarnok, ahová kitaszítottként érkeznek, és ahonnan csak úgy szabadulhatnak, ha az ember, akit esküjük és mágikus kötésük révén egy életen át védelmezniük kell, kardot döf a szívükbe. Az egyik legígéretesebb a Pengék közül sir Durendal, akihez hasonló emberemlékezet óta nem lépett ki a Vascsarnok falai közül.
Durendal hosszú éveken át dédelgetett álma, hogy imádott királya oldalán lovagol majd háborúba, hogy pártütőkkel és szörnyetegekkel számolhat le, hogy az udvari élet elismert alakja lesz; mindez darabokra hullik, mikor nem uralkodójához kötik mindhalálig, hanem egy nyámnyila, piperkőc nemeshez. A szeszélyes sors azonban számos furcsa és kifürkészhetetlen csavart tartogat még az ifjú harcos számára: egy küldetés, egy megmérettetés, és talán egy minden képzeletet felülmúló kincs várja őt egy ősi és elszigetelt városban a világ másik végén…
Durendalt minden lépésénél árulás kíséri. Az intrikával és nyomasztó titkokkal átszőtt uralkodói udvarban egy minden eddiginél nagyobb borzalommal kell szembenéznie, ezzel beteljesítve sorsát, hogy ő lehessen királya leghűségesebb szolgája, s korának legnagyobb hőse.
Delta Vision

Pengének lenni megtiszteltetés, és Pengét birtokolni hatalmas kiváltság. De teher és nagy felelősség is egyben, mert a megkötés szertartása csak egy irányba működik: a Penge halálig hűséges a királyhoz, vagy aki mellé a Pengét rendeli. Ha a Pengének szerencséje van, méltó gazdára talál, még ha nem is a királyé lesz, de szegény sir Durendal jól megszívta: megkapta az udvar egyik naplopó, élősködő hólyagja, akinek csupán annyi az érdeme, hogy a király szeretőjének a testvére. Durendal beletörődik, és minden tehetségével szolgálja Shenki grófját, mígnem egy szerencsétlen baleset következtében a gróf életének egyszercsak vége lesz. Mindenki számára ez a szabadulást jelentené, de Pengeként belebetegszik, hogy a kötés végéről hiányzik az embere. Amíg él a védenc, alig alszik, személyes vágyai a háttérbe szorulnak, és nehezen viselik, ha eltávolítják a közeléből. A halála egyenesen végzetes.
Durendal remek kardforgató, első a Pengék között, természetes, hogy a király magához köti, amivel valószínűleg Durendal életét menti meg. Aztán megkapja élete egyik legkalandosabb feladatát: el kell hajóznia a Pengéjével (Farkasmaróval) és egy inkvizítorral a világ végére, hogy visszaszerezzen egy régebbi Pengét (Örökkétig), akiről úgy hírlik, halhatatlanná lett, és ha lehet, hozza el a bölcsek kövét is.

Nem épp tipikus fantasy. Van benne mágia, de csak nagyon érintőlegesen: pl a megkötés rituáléja a Vascsarnokban a szellemekkel és a halál leheletével, vagy a fehér süveges nővérek, akik kiszagolják a mágiát, de a király körüli bürokraták is élnek bűbájjal, viszont egyik sem az a megszokott mágiagyakorlás, amit vártam. Nagyjából olyan természetességgel lehet varázslatokat venni arra alkalmas személyektől, mint a zöldségesnél egy kiló paradicsomot, csak jóval drágább.
Klasszikusan kalandosnak sem nevezném. Duncan nem pazarolja a papírt, hogy holmi unalmas sivatagi menetelésről vagy hosszú hónapokig tartó hajóútról írjon. Útra kell kelniük, hát elindulnak, aztán "800 nappal később" meg megérkeznek., a többi úgyis csak szócséplés lenne, hiszen a lényeg majd most jön.
Samarindáról kimerítő leírást kapunk, de csak célratörően: Durendal és Farkas egyetlen percig sem felejti, hogy miért is vannak itt.

Nem mondom, hogy csupa váratlan fordulat és csavar a könyv, de időnként kellemes meglepetést okozott, hogy nem a megszokott és biztonságos mederben folynak az események, és a karakterek sem mindennaposak. Ami egy kicsit zavart, hogy eléggé elnagyolt az ábrázolásuk, ami a mellékszereplőknél jól jött, mert a felskiccelt jellemek ellenére elég jól megkülönböztethetőek, de a főszereplőkben sem mélyülünk el túlzottan, viszont én meg kíváncsi lettem volna a gondolataikra, érzéseikre. De ez nem befolyásolja, hogy le se bírtam tenni a könyvet, annyira bevonzott ez a világ a Pengékkel meg a furcsa harcokkal.

Szinte szó szerint úgy jártam a könyvvel, mint PL: megláttam a borítót, tejóisten, mi ez a gagyi, és már tekertem is tovább. Kellett hozzá idő, hogy elkezdjen érdekelni, mert szegény könyvvel rútul elbántak a grafikusok. Amit láthatunk, egy igen fontos jelenet a könyvből, nade meg lehetett volna ezt csinálni rendesen is. Olyan érzésem van, mintha valami kocsmatölteléket a falra tűztek volna egy bunyó során, pedig egy zsenge, harca képzett ifjút kellene ott látnunk a megkötés közben. Talán a háttér nem rossz, de csak mert alig látni belőle valamit. De ne riasszon el senkit ez az elcseszett külső, szerencsére a történet kárpótol mindenért. Garantáltan le fog kötni mindenkit, egyébként meg minél többet nézem ezt a fickót  a képen, annál cukibb lesz. ;) (Mondjuk az eredeti nagyon unalmas, ez legalább emlékezetes Viszont mire a könyv feléig elértem, már a borítót is imádtam, mert teljesen beleszerettem a könyvbe. :D)
A lényeg belül van, az pedig egy klasszikus lovag-fantasy (nem tudom, van-e ilyen meghatározás, de akkor mostantól van), ahol a legfontosabb érték a hűség, a király személye, és az összetartozás, még ha megkötés által is. És időnként felcsillan egy kis morbid humor is, amit azért is nagyon élveztem, mert mindig váratlan volt, és mindig oda nem illő.
Durendal és Farkasmaró remek társaság volt, Kromman inkvizítor pedig minden igyekezete ellenére rendkívül szórakoztató. Örökkétig története kegyetlen, de nagy kedvencem lett a fickó. De nem csak ők, az egész történet úgy, ahogy van, baromi jó. Olvassátok!