2017/03/29

Elena Ferrante - Briliáns barátnőm

Két nápolyi lány, Lila Cerullo és Elena Greco évtizedeken át tartó barátságáról mesél, az ötvenes évektől napjainkig.
A tetralógia első könyve, a Briliáns barátnőm a két főszereplő kislány- és kamaszkorát, valamint számos mellékszereplő életét írja le Nápoly egyik szegény lakótelepén. A szerző lépésről lépésre követi a két lány nővé érését, személyiségfejlődését, egymásra gyakorolt hatását, szövetségük és rivalizálásuk történetét, a jó és rossz érzéseket, melyek évtizedeken át alakítják szoros barátságukat. Bemutatja továbbá több mint ötven év kulturális és szociális változásait, melyek hatásai átalakítják a városrészt, Nápolyt, Olaszországot és kettejük viszonyát.
Amikor ez a kötet befejeződik, ahogyan Lila és Elena gyermek- és kamaszkora, újabb nagy változások küszöbén állunk, melyek összekuszálják a két szívbéli barátnő életét. Az elkövetkező időket, a fiatalságtól egészen az időskorig, további három regény mutatja be. 


Ferrantétől már megszokhattuk, hogy kényes témákat vesz elő, az olvasó csak feszeng, meg kényelmetlenkedik, Ferrante meg komoran (legalábbis így képzelem, miközben ír, szigorú és eltökélt, hogy ő márpedig megmutatja) mélyre ás, legyen az anya-lánya kapcsolat, vagy egy széthulló házasság, vagy, mint itt, a gyermek és kamaszkor, és a barátság.
A két kislány eleinte olyan, mint két kislány: Elena óvatos, visszafogott, Lila meg nem fél semmitől. Elena követő, szinte alig van önálló lépése, és ez így is marad az egész köteten át. Amikor elmozdul a holtpontról, az vagy Lila miatt történik, vagy valami külső hatás (leginkább tanár) kényszerítő ereje mozgatja. Létezik, hogy valaki ennyire tökéletlen legyen, másrészről meg ennyire elcseszetten tökéletes?
Ferrante a maga kegyetlen látásmódjával visz végig minket két kislány nagylánnyá érésén, megmutatva közben mindent, ami ilyenkor érheti az ember lányát. A kellemetlen nőiesedés, aminek a hiánya is pont olyan kellemetlen, a kerekedő testek, a pattanások, a kinek van nagyobb melle, és kinek hányszor vallottak szerelmet periódusok, ami egészen addig érdekes csak, amíg az ember kivételezett helyzetben van miatta, a barátok időleges elválása, a féltékenykedés, hogy a másik miért érdekesebb, majd a büszkeség, hogy mégiscsak ő a legjobb.

Elena ... szóval kicsoda ő? Élete minden pillanatában a létezése Lilához viszonyított. Bár Elena fejében vagyunk, Lila az, akit a lelke legmélyebb bugyráig megismerjük (vagy legalábbis azt gondoljuk), persze csak Elena szemén és érzésein át.
Nem igazán kedveltem egyiküket sem. Elena majmoló személyisége bizonyos korig még elfogadható, egy idő után inkább csak fárasztó, Lila elemi vadsága és a kiváltott hatása meg rémisztő. Viszont a miliő lenyűgöző. Az '50-es évek Olaszországának lenyomata, ahol a lányok többet tesznek a családjukért, ha otthon maradnak és az anyjuknak segítenek, mintha tanulnak (gondolták ezt akkoriban). A nápolyi külvárosi telepen óriási a szegénység, bár a gyerekek ezt nem teherként élik meg, hanem inkább a felbukkanó lehetőségek tárházaként. Ilyen lehetőség ők ketten egymásnak, szinte versenyeznek, ki miben jobb, ki mit ér el először, és ahova az egyik eljut, oda a másik is menni akar. Elena igazából fel sem fogja, mekkora kiváltság, hogy tanulhat, Lila viszont, bár a primitív vadsága eltakarja, képes önállóan követni, sőt, lekörözni is Elenát, még ha neki nem is adatott meg, hogy továbbtanulhasson. Őt belső erő hajtja a tudás felé, az egyetlen külső tényező, ami inspirálja, az Elena, ő az, aki utat mutat, hogyan tovább. Nagyon hangsúlyos a regényben a tudás, nem csak a barátságuk alapja, de a telepről ez az egyetlen kivezető út.
Az '50-es években a telepi taposómalom feszültsége otthon csapódik le, és gondolkodás nélkül elagyalja bárki az asszonyt vagy a gyereket (Lilát is kidobja egyszer az apja az ablakon, pedig egyébként nem tűnt egy szörnyű apának), az etikett is megbújik a sorok között, ami a férfi-nő kapcsolatokban az olasz mentalitást jellemzi már egészen fiatal kortól, és a külvárosi szegénység annyira elhatárolódik a városi középrétegtől, hogy még egy kirándulás a tenger mellé is hatalmas lehetőség valami újra és különlegesre.

Ferrante remek író. Az volt már a nápolyi-hiszti előtt is, és nem igazán értem, miért kellene tudnunk, ki van a név mögött. Írjon, legyen ő bárki is, mert egy élmény olvasni, még ha időnként fájdalmas vagy kínos, akár valaki más lelkében vájkál, akár időutazunk egy fél évszázadot visszafelé. Ismeri az emberi lelket, és nem fél megmutatni, nem hazudik, és nem takar el semmit.
Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/13

Jasper Fforde - Egy regény rabjai

Jasper Fforde kitűnő második regényében folytatódik a Jane Eyre esetben elkezdődött ötletgazdag, fordulatos és elképesztően eredeti irodalmi kaland - ismét a találékony és rettenthetetlen irodalmi zsaru, Thursday Next főszereplésével. Mivel élete szerelmét, Tedet nemlétezővé teszi a korrupt Góliát Konszern, Thursday kénytelen beállni a regényeken belül működő rendőrség, a Juriszfikció kötelékébe, ahol is kiképzőt és társat kap Dickens Szép remények című regényének szereplője, a férfigyűlölő Miss Havisham személyében. Miután elsajátítja új szakmájának csínját-bínját, Thursday vakmerő kirándulást tesz Poe A holló című versében, fejest ugrik Kafka és Austen műveibe, de még Beatrix Potter egyik mesekönyvében is akad dolga. Fergeteges kalandjai során életveszélyes véletlen egybeesések célpontjává válik, hitelesítenie kell egy gyanús körülmények között felbukkant új Shakespeare-darabot, és ha ez nem volna elég, meg kell akadályoznia, hogy a föld összes élőlénye egyik napról a másikra ragacsos, rózsaszínű zselévé váljon...

A sorozat első része emlékeim szerint egy baromi jó könyv volt. Így utólag már nem tudom megmondani, hogy azért, mert annyira újszerű volt az egész világ, vagy mert nagyon szeretem a Jane Eyre-t, de azzal ellentétben ez a második rész nekem csalódás volt. Lehet, hogy azért, mert nem szeretem Shakespeare-t, vagy mert kicsit túltolta a furaságokat ebben a részben, vagy így minden együtt volt, plusz ugye mostanság egészen más típusú könyvek jönnek be. Úgyhogy kicsit szenvedtem vele, de jobb pillanataimban úgy érzem, végülis megérte elolvasni.

Sokszor volt zagyva a történet, mert olyan elemeket hozott be, ami a különlegességét tényleg növelte a világnak, de ezek pont olyan helyzetek voltak, amikor a kevesebb több lett volna. Viszont a humora nagyon bejött.
Ami még mindenképpen említést érdemel, az a fordítás. Amikor olvas az ember, igazából fel sem tűnnek a nyelvi bravúrok, mert természetesen simulnak a szövegbe, és olyan, mintha semmiség lenne lefordítani valami ötletes és igazából nem is létező szót egy hasonlóan ötletes nemlétezőre, pedig amit ezen a regényen Tóth Tamás Boldizsár művelt, azért mindenképp járna valami díj. Amikor nagyon untam a történetet, az ő nyelvi játéka még akkor is élvezetes volt.

Valahol értem, hogy miért volt bukás ez a sorozat, valahol meg nem, mert egyrészt ilyen borítókkal nagyon is fel lehetne kelteni a figyelmet, másrészt meg a szöveg minősége mindenképp megérdemelné, hogy kicsit felkapják. Hát igen, egy tehetséges marketinges nem ártana már a könyves világnak.

Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/05

Ramez Naam - Nexus

Kaden Lane fiatal tudóspalánta. Egy olyan illegális csoport tagjaként tevékenykedik, amelyik a köztudatban csak drogként ismert, Nexus 3 nevű nanotechnológiás szer fejlesztésein dolgozik. A Nexus lehetővé teszi, hogy az emberek programokat futtassanak a fejükben, egyesítsék a tudatukat, vagy akár átvegyék az irányítást mások felett. A fiú rövid úton szembe találja magát a világot mozgató titkos erőkkel, amelyek egy humán-poszt humán háború felé sodorják az emberiséget.
A szerző egyedi módon vegyíti a buddhizmust a transzhumanizmussal, történetének helyszínéül pedig az élettől lüktető, ellentmondásos nagyvárost, Bangkokot választotta. Itt, a Szukcsai-piacon vásárolt fejlesztésektől bárki erősebb, félelmetesebb lehet, vagy éppen szabadon bőrszínt változtathat. Kaden csak a saját leleményességében, és az Új Fenyegetések Igazgatóságának mindenre elszánt, csalódott ügynökében, Samben bízhat, ugyanis ha az általa kifejlesztett Nexus 5 rossz kezekbe kerül, az beláthatatlan következményekhez vezet. A technológia magasabb szintre emelheti az emberiséget, vagy kipusztíthatja azt. Egy biztos: új világrend van születőben, ám a jelek szerint nem lesz békés az átmenet.
Letaglózó a tudat, hogy mi minden várhat még ránk, ha elszabadulnak a nanorészecskék. A rabszolgaságnak, az elnyomásnak, a mások feletti uralomnak annyiféle fajtáját megtapasztaltuk már, hogy azt gondolnánk, ha belepiszkálunk az agyba, az csakis az emberiség jövőjét jelentheti, és valami olyan, aminek feltétlenül meg kell történnie, mert majd ez fog bennünket felszabadítani, és a fejlődés következő fokára segíteni. Hát, mindenki döntse el maga, hogy mennyivel jobb az -izmusok póráza, mint a nanoáramköröké, én azért örülök annak, hogy itt még nem tartunk.
Nem mintha nem lenne benne hatalmas lehetőség, csak hát ugye ott van az emberi tényező, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A Nexus egy oprendszer sejtszintű hardvere. Egy (sok) nanoszámítógép, amit programozni lehet fejben, azonnal, mármint nyilván annak, aki ért hozzá. Aki nem, az a készen kapottat használja. Tudatokkal kapcsolódhat egybe, emlékeket fejthet fel, lebéníthatja, akivel összekapcsolódott. Tudásra tehet szert, amit vagy önként adnak, vagy elveszi. Ez a fajta tudati kommuna úgy jelenik meg, mint valami gyönyört okozó egyesülés, amiben eggyé válunk mások örömével és fájdalmával, belehelyezzük magunkat a másik életébe, érzéseibe, gondolataiba. Nem véletlenül jelenik meg a tudomány mellett vallásként a buddhizmus (meg azért is, mert valszeg az író is az lehet), tökéletesen kiegészíti egymást a kettő, legalábbis néhány részletben.

A könyv vizsgálja a szabad választás jogát, az erkölcsileg még elfogadható és a már magyarázatra szoruló tudományos mozzanatokat, meddig mehetünk még el emberként a transzhumánig, és honnantól leszünk poszthumánok, akiknek már nem sok köze van a konkrétan emberihez, és kit mire jogosítanak fel saját képességei és tudása. És, ami a legfontosabb, hol van a helye a normál embereknek egy transz- és poszthumán emberekkel teli világban.
Ha a nanotechnológiában használható fejlettséget leszünk képesek elérni, valami olyasmi jövő várhat ránk, amiben már nem az anyagiak fognak dominálni, hanem a szellemi információk, és amíg most pénzbeli kizsákmányolás folyik szerte a világon, nagyon hamar eljuthatunk a konkrét tudathalászatig. Mint tudjuk, az információ kincset ér, csak egyelőre senkinek nincs meg hozzá a megfelelő eszköze, hogy akárkiből kinyerje. Egészen biztos vagyok benne, hogy amikor a pénz istenének leáldozik majd, a szellemé pedig felível, nagyon sokan pont ugyanolyan szar helyzetben lesznek majd, mint most, csak másképp. (Pedig mennyien várják az új kort...:>)

A Nexus egyrészt remekül megmutatja ennek a nanotechnológiának a lehetséges működését, a vele járó emberi dilemmákat, másrészt nagyon izgalmas kaland (kémregény? thriller?) a jövő világában. Sokan felrótták a könyvnek a sok akciót, amivel nem értek egyet. Ez egy tudományos hátterű szórakoztató regény, aminek minden sorával megfelel. Igazi hard sci-fi, pörgős, izgalmas cselekménnyel, úgymond valós problémákkal, amikkel az olvasót is gondolkodásra és választásra készteti, úgy, hogy közben még egy kis tudást is képes átadni, már aki fel tudja dolgozni. A felvetődő kérdések éppúgy az akciók részei, mint a tudományos részeknek, és a kettő együtt remekül működik.

Naam igazi tudós ember, és még csak véletlenül sem szeretnék a szájába adni semmit, de tudja fene, hol tartunk már az intelligenciakutatásban meg a nanotechnológiában. Az biztos, hogy a könyvében nagyon is elgondolkodtató kérdéseket vet fel, valószínűleg nem véletlenül, és nagyon hamar eljöhet az idő, amikor a valóságban szembesülünk a most még csak elméleti problémákkal.
Elvileg ez egy három részes sorozat, aminek jó lenne olvasni a folytatásait is, bár sztem erre nem sok esélyünk van...

Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/01

Mindenki - az Oscar-díjas kisfilm

Érdekes, hogy egy alig fél órás kisfilmet mennyiféleképpen lehet látni. Shizoo egészen mást emelt ki, mint ami nekem feltűnt.
Persze, csúnya dolog megfosztani valakit attól, hogy olyat tegyen, amit nagyon szeret, és milyen megalkuvó embereket nevel ki a tátikázás, meg lehet elemezni a társadalmi hatás tekintetében is, de én egészen más véleményen vagyok sok mindenben.
Először is, szerintem nem baj az, ha egy gyerek (vagy felnőtt, igazából mindegy) tisztában van a saját erősségeivel, és ezzel együtt a gyengeségeivel is. Most túl azon, hogy tanár, meg nyerési vágy, meg versenyszellem, és mindenáron való küzdés, legyünk egy kicsit őszinték: mennyivel lesz boldogabb az a gyerek felnőttként, akit abban a hitben ringattak, hogy versenyképes hangja van, de csak füldugó mellett? Jobb ezzel idősebben szembesülni, esetleg előnyére válik egy kisembernek, ha már időben a saját kvalitásainak megfelelő dolgokkal üti el az időt? Mert tudjuk, hogy otthon a fürdőszobában mindenki Pavarotti, csak hát nem mindig tudunk a fürdőben pavarottiskodni, időnként az udvaron is meg kell szólalni, és ott már másképp hangzik.

Amit nekem ez a kisfilm igazából jelentett, nem elvitatván, hogy helytelen az énektanár hozzáállása, az az oktatás csődje fél órában.
Egyszerűen minden benne van, amiért a Pisa-tesztek olyanok lettek, amilyenek, és amin előszeretettel pörög a sajtó. Hogy az oktatási minisztérium mennyire pörög rajta, azért nem mernék tűzbe menni.
Miközben néztem, az jutott eszembe, hogy volt egy rakat énektanárom, mert sokat költöztünk, sok iskolába jártam, sokféle tanárral összefutottam, de egy az összes suliban közös volt: az ének-  és a tesitanárok mind, egytől egyig ilyen elfáradt, kiégett, mániákusan számonkérő alakok voltak. Hidegek, érzéketlenek, sznobok (röviden csak idióta picsák, de hát ilyet nem írunk le, ugye, ha volt gyerekszobánk). Agyonnyomta őket a tantárgyuk, és önmaguk jelentéktelensége. Őszintén szólva semmibe néztük nemcsak a tantárgyakat, de a tanárokat is, pont azért, mint amilyen a tanár volt ebben a kisfilmben is.
Van egy elvárás, amit próbálnak lenyomni a gyerekek torkán. Hozzá tartozik az általános műveltséghez, ezért általános műveltség címén mindent profin kell tudni, mert ha nem, akkor a gyerek jövőtlen lesz, kilátások nélküli (újabban már arra sem méltó, hogy érettségije legyen, ami felé most haladnak már a dolgok). Ugyanezt a módszert alkalmazzák a reál és humán tantárgyakra, amivel végülis nincs gond, hacsak annyi nem, hogy egyik tanár / tanterv / vizsgaanyag / elvárás sem számol a gyerekek különböző készségeivel. Ami komolyabb probléma, hogy a készségtantárgyakat úgy kezelik, mintha ez valami megtanulható, bemagolható anyag lenne. Tesiórán teszteket csinálnak, testzsír-százalékot mérnek (ki volt az az állat, aki ezt előírta?? egyébként is nagy a nyomás egy tinitesten, nemhogy még olyan barom eredményekkel sokkolják szerencsétleneket, amit egy ilyen mérés kimutat), ahelyett, hogy a mozgás örömére tanítanák meg a kölköket. És aztán csodálkozunk, hogy inkább leülnek egy zacskó chips-szel a számítógép elé.
Rajzórán vért izzadnak sokan. Nem úgy sikerül a perspektíva, a dór oszlopot összekeverik a korintoszival, amiért természetesen egyes jár, de most őszintén, nem mindegy, melyik melyik? Nem lenne jobb inkább megtanítani látni őket?
Amit énekórán művelnek, az meg végképp förtelem. Emlékszem, utáltam énekelni, mert tudtam, hogy nincs hangom. Fülem viszont van, zenét hallgatni mindig is  imádtam. Mint ahogy a többiek is. Mégis, alig volt olyan óránk, ahol nem népi borzalmakat kellett nyivákolnunk, hanem valódi zenét hallgattunk. Máig azok a komolyzenék a kedvenceim, amit elvétve elénk tettek, és imádom, hogy gyerekem csellózik, mert olyan élmény, ami egyszerűen pótolhatatlan. Viszont az ő énekórái is súlytalanok, csak akkor hallok róla, amikor füzetet kell venni.

Szóval a tátikázók eljuthatnak Svédországba (azért ez mekkora buli már, én eltátikáznék a fél világért simán, mindenféle lelkifurdalás nélkül),ez tényleg akkora baj? Persze, lehet, hogy én látom rosszul, de lehet mereven ragaszkodni elvekhez meg illúziókhoz, én azt vallom, hogy legyünk rugalmasak, és idomuljunk a körülöttünk lévő világhoz. Ha ez a világ azt kínálja, hogy tátikáért cserébe Svédországot kapunk, világot látunk, élményeket gyűjthetünk, ami nem a tanáré lesz, hanem csakis kizárólag a gyereké, az olyan nagy baj? A lehetőségek azért vannak, hogy éljünk velük. És vannak dolgok, amiken egyszerűen nem lehet változtatni. Téphetik a szájukat mindenféle fórumokon mindenféle hozzáértő és hozzá nem értő emberek, hogy az oktatás szar így, ahogy van, változtatni kell, ezen nem a gyerek dolga változtatni. Még csak nem is a szülőé.Mi csak annyit tehetünk, hogy élünk a lehetőségekkel, azokkal, amiket kínálnak, és mindenki a saját kis szűkös határain belül próbálja megmutatni a gyerekének, hogy mit lehet másképpen.
És akkor még nem kerültek képbe azok a gyerekek, akik se az énekkar, se Svédország közelébe nem jutottak. Mert nem lehet mindenki énekkaros, ugye.

Egyébként nagyon tetszett a vége. (az is megérne egy bekezdést, hogy ez a valóságban miért nem lehet így, de az most mindegy)
A kislánynak csodás hangja volt, mellette sokmindenkinek tátikáznia kéne, aki egyébként mikrofonba hangoskodik.(kieg: most olvasom, hogy más énekelt helyette.:D mindegy, akárki volt, eszméletlen szép a hangja.)
Szamosi Zsófi hatalmasat alakított, láttam benne az első, alsós énektanáromat.:)

Azt hiszem, az a legjobb ebben a kisfilmben, túl azon, hogy végre nem a lágerek miatt kap egy alkotás Oscart, hogy mindenkiből előhozza a saját gyermekkori emlékeit, és az akkoriban leszűrt tanulságokat. Érdekes belegondolni, hogy ez mennyire formálta az életünket, jelen van-e még valami abból a gyerekből, vagy teljesen megszűnt létezni.

éppen témába vágó esemény
meg egy kis negatívum a múltból


Share:
Olvass tovább... ->