2017/12/31

Évzárás 2017

december 31, 2017 56
Annyira lelkes voltam az év elején, hogy bevállaltam még egy várólistacsökkentést is, annak ellenére, hogy a tavalyit nem sikerült megcsinálnom. Idén ugyanez a helyzet. Nem nekem való ez, annyiféle dolognak kell hétköznap megfelelnem, hogy nem szeretem, ha azon kívül is be vagyok korlátozva. A szabad olvasás híve vagyok. :) Ugyanakkor van annak valami biztonságérzete, amikor ott az ember előtt, hogy ez kell, hogy legyen a következő, és akkor nincs az, hogy ott állok az egyébként többszáz olvasatlan könyvvel teli polc előtt tanácstalanul, hogy nincs egy könyvem se.
Valamikor a nyáron megtört a lendületem is. Sok lett minden, a könyvek, a betűk, a meleg, meg úgy alapból az élet. Nem történt semmi különös, de olykor maga a létezés is teher mindenféle egyéb hátráltatás nélkül, és most ez volt.
Kicsit hülyét csináltam magamból, hogy fb-n közöltem az utolsó posztom, aztán rá két hónapra meg újrakezdtem, de ez van. :D Kellett az a két hónap pihenő, az ember ilyenkor másképp kezdi el látni, miért is csinálja pl. a blogját. Meg én akkor tényleg azt gondoltam, ennyi volt. Aztán meggondoltam magam.
Visszatért a témázásunk is, bár azzal kapcsolatban is úgy volt, hogy befejeztük, de ha megy, csinálni kell. Volt csatlakozónk is, ami tök jó, tágítja a nézőpontokat, és színt hoz a témákba, csak lehetnétek többen is.:)
Az olvasással visszavettem, roppantul alulteljesítve a szokásos átlagomat, ami olyan 70 körül mozog, most 54 lett a vége.
a képet a goodreads-ről csentem

Várólista. 12/6.  Pont, mint tavaly, akkor is csak a felét teljesítettem. Így két év alatt összehoztam egy egészet.:) Mentségemre legyen mondva, hogy közben meg olvastam olyanokat, amiket már régóta akarok, csak nem tettem listába, úgyhogy lehet, hogy végülis meglett volna az a 12, ha időközben lehetne megmondani, hogy melyik könyv lesz vcs-s.

Terveim természetesen most is vannak, aztán ugye tudjuk, hogy ez nem jelent semmit.
Most például kitaláltam, hogy el akarom olvasni a függőben lévő sorozatokat, amikből van még hátra egy, esetleg két rész. Netán három. Majd összeszedem külön posztban, mik lesznek ezek. Nagyon kevés az olyan sorozat, amit soktíz részen keresztül követni tudnék, sokszor tényleg elég belőlük 3 vagy 4 rész. Amiket meg bírok, azok jöhetnének életem végéig is akár, mondjuk ha a kiadók hajlandóságát nézzük, nagyjából ki is tart majd addig némelyik.
Időnként meg azt gondolom, soha többet nem kezdek bele új sorozatba, az önálló köteteket fogom elővenni, mert sokkal jobb úgy letenni a könyvet, hogy igen, itt a vége. (aztán mindig elcsábulok persze valamelyik sorira.)
54 könyvet, 22950 oldalt olvastam, a legrövidebb 126 oldal (Fekete Tom balladája), a leghosszabb meg Martintól a Trónok harca, 928 oldal (ez már újraolvasás volt.). Mondjuk ha betűtípust, sortávot meg egyebeket néznénk, akkor a 928 oldalból lenne olyan 2000 a fumaxos betűnagysággal meg szellősséggel, a Fekete Tomból meg 50 oldal a Martin-féle sűrűséggel. A karakterszám többet mondana, de ezt nem szeretik feltüntetni.

Idénre négy angol könyv jutott (Ilona Andrews Clean Sweep, és J.M. Brodsky The Immortals, meg Frost spin offjának az első két része.) Még mindig nem szeretek angolul olvasni, de szükség törvényt bont.
A két Térség könyv (de főleg a 4. rész) volt a legjobb. Sci-fi, Térség, olvassátok el, miért jó. És olvassátok, mert jó.
A legrosszabb a True Blood második része, az Élőhalottak Dallasban volt. Zokogtak az agysejtjeim olvasás közben, majd a felénél megkönyörültem rajtuk, és ráhagytam. Nem tett jót Sookie karakterének, hogy a sorozat miatt folyamatosan a hullámpala-szájú Anna Paquint láttam magam előtt a maga kis egyformán ostoba nézésével. Ez a fej meg Sookie "gondolatai" (bah, ha lettek volna) így együtt kiütöttek rendesen.
A legérdekesebb az Immortals volt, kár, hogy valamiért itthon nem olvas az a réteg, akinek az uf-ek bejönnének, így nem nagyon éri meg sok energiát befektetni, hogy megjelenjenek. (Vagy olvassa angolul, és már úgyis mindegy akkor, lesz-e magyar.) Pedig hamarosan jön a Fever 10. része, a High Voltage, és ez lesz a negyedik rész, ami nem jelenik meg itthon.
Volt pár könyv megint, amit teljesen felesleges volt elolvasnom, de ilyen minden évben akad. Nem tudom, eddig arányaiban mennyi volt, most nagyjából az ötöde hanyagolható lett volna. De előre nem lehet ezt tudni.
Lett egy író, akit nagyon-nagyon messzire fogok kerülni, ez dos Santos. Iszonyatosan szószátyár a fickó, önismétlő, és áltudományoskodó, minden lendületet és élvezhetőséget nélkülöznek a könyvei. Soha többet Santost.
Amit nagyon várok: Wesley Chu Időrabló sorozatának a folytatását. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nagyon fogom szeretni, mert amikor megjelent, nem érdekelt. És a Farthing folytatását is jó lenne olvasni, de nem hiszem, hogy erre lenne esély.
Új kedvencet nem avattam, viszont LaValle felkeltette a figyelmem.

TOP 6 CSÚCS
6. Gemmel - Árnyékok farkasa
3. Reynolds - Jelenések tere

TOP 5 Ezt nagyon nem kellett volna
5. Daniel Suarez - Daemon
2. Charlaine Harris - Élőhalottak Dallasban
1. dos Santos - A 632-es kódex

Nem is tudom, miket szeretnék olvasni jövőre. Már egy ideje tudom tartani, hogy amit megveszek, azt szinte azonnal el is olvasom, így legalább tuti nem marad el, meg nem halmozódik a képzeletbeli várólistámon sem. Igyekszem a ballasztkönyveket kerülni, mert csak feleslegesen veszik el az időm, és jó lenne egy olyan év, amikor azt mondhatnám, hogy nem volt ilyen, csak egy vagy kettő. Hogy ezt hogy lehetne kivitelezni, azt még nem tudom.
Van egy csomó könyv tervben, majd írok róla listát, azt úgyis szeretjük.

Boldog új évet kívánok nektek, sok-sok könyvet, meg hozzá sok időt, 
meg minden mást is, amit szeretnétek.
(vigyázz, mit kívánsz...;)


Többek zárója:

2017/12/30

Dan Simmons - Káli dala

december 30, 2017 8
Robert Luczak egy eltűnt indiai költő kéziratának nyomában érkezik Kalkuttába. Kutatásai Káli ősi kultuszához vezetik, amely halállal hódol istennőjének. Luczakot magát és családját is elsodorja az egész világot fenyegető erőszak hulláma, Káli dala.
India, mint minden egzotikus ország, általában valami érdekesen különleges helynek tűnik a zsúfolt városaival, a vallásaival, és a csodás műemlékeivel. Nekem egy teljesen idegen kultúra, az életmód, a mindennapok, a gondolkodás, a vallás annyira távol áll tőlem, hogy inkább ijesztőenk tartom, mint vonzónak. Simmonsnak sikerült megragadnia, mi az, ami annyira megrémísztene, ha huzamosabb időt kellene ott töltenem.

Luczak nekivág a családjával egy néhány napos indiai túrának, amiben fel kellene kutatnia a 8 éve eltűnt M. Dász költőt, és megszereznie a legújabb művét, sokak szerint ugyanis Dász él, hiába terjesztették halálhírét. Ahogyan azt kell, a gép késett, egy vadidegen várt rájuk a reptéren, akit más küldött, mint akivel lebeszélték, fojtogató hőség váltotta a monszunesőt, és Robert lelkére rányomta a bélyegét barátja figyelmeztetése: Kalkuttában van valami miazma, ami megrontja a levegőt. Én azonnal értettem, miről beszél, pedig még egy másodpercet nem töltöttem India közelében sem, Luczak viszont eltökélte magát, Dásznak elő kell kerülnie, úgyhogy lesz ami lesz, ő bizony menni fog.

Kalkuttában aztán szépen lassan sikerül megismerkednie Indiának azzal az oldalával (amiről én már láttam borzasztóan visszataszító képsorokat), amit egészen biztosan egyetlen reklámanyag sem bírna el. Igazából nem más ez, mint az emberi életmód, ahogyan önmagukkal és másokkal bánnak: a mélységes és reménytelen szegénység, a kasztrendszer eredményei, idézőjelben és anélkül; a higiénia, illetve annak hiánya; és a mindennapokba beépült vallás, legyen az hinduizmus, brahmanizmus, vagy bármilyen alága, ami a külöböző megtestesüléseket imádja.
Mint ahogyan Kálit. Káli a pusztítás, a háború, a halál istennője, levágott karokból készült szoknyát hord, nyaklánca koponyákból áll, és tíz karjában fegyvereket tart. Egyes helyeken még ma is él a kultusza, jelentsen ez bármit is. (civilben Siva feleségének egyik megtestesülése.)
A középkorban létezett egy szekta, a kápálika, akik egészen sajátságosan sokféle módon hasznosították a halottakat, többek között meditáltak rajtuk. Meg csináltak mást is.
Simmons összefonta ezt a két ágat: a pusztító, halálimádó Kálit, és a kápálikák rendjét, amiből egy olyan hátborzongató, gyomorforgató, és mélységesen ijesztő történetet hozott össze, ami nekem abszolút megtestesíti azt az Indiát, amit a felszín alatt érzek. 
Valószínű, hogy a magazinok csillogása és ez a mocsokban fetrengés igazából a két véglet, de nem is ez a lényeg, hanem a hatás, amit kelteni tudott vele. Megelevenedett holtak, leprások, háromember magasságú szeméthalmok a sikátorokban, oszló tetemek, és a véletlenek irányított összjátéka, ami garantálja a végkifejletet. Minden idealizált képtől mentes ez a Kalkutta, ahol emberek százezrei alszanak az utcán, ahol az érinthetetleneket polkorrektségből csak alsóbb osztálybelieknek hívják, holott ez nekik nem azt jelenti, mint nekünk, viszont jól hangzik. Az áramszolgáltatás akadozik (körbejár a hatalmas város különböző részein), ami azt jelenti, hogy olyankor nincs áram se a kórházakban, se a hullaházakban... 
Komolyan, akkora megkönnyebbülés volt, hogy megjelent egy szikh nyomozó, hogy már én is irracionálisnak éreztem az örömöm.
És van egy másik, szellemibb síkja, ami kicsit elvontabb, mégis egészen konkrét: Káli dala, a háborúk pusztítása, aminek a terjedése megállíthatatlan. De még csak háborúnak sem kell lennie, Káli jelen van a legapróbb cselekedetben is, ami megsemmisít valamit. Megállíthatatlannak tűnik. És ott a filozófiai kérdés: ha elpusztítod azt, aminek lételeme a pusztítás, nem-e inkább csak muníciót adsz neki?
Ilyenekkel kell lennie egy jó könyvnek. Hat. Érzed. Mintha ott lennél. Még ha nem is akarod. És nem akarod. Minél többet gondolkodok a könyvön, annál inkább érzem, hogy Simmons zseniális. 

2017/12/28

Sherrilyn Kenyon - Éjféli vad

december 28, 2017 2
Azt hiszem, teljesen felesleges a fülszöveget betennem, inkább címszavakban elmesélem, hogy ismét egy jól karbantartott 2187 éves vámpírféle lénnyel van dolgunk, kidolgozott izmú aranybarna bőrrel (mindenhol aranybarna. mondom. mindenhol.), kívánatos, tökéletes testtel, amin persze nem fog az idő (azért elég szarul nézne ki egy átlagember ennyi idő alatt), és igen megtört, nem létező lélekkel. Azok a fránya nők az okai, azok teszik nyomorulttá a férfit, tudjuk. Kyrianosz is a felesége miatt lett Sötét Vadász, aki mindenféle lelkifuri nélkül továbbadta őt a rómaiaknak. Elunta, vagy tudja fene.
Bonyoltult lelkek ezek a férfiak, na. Elvesznek egy nőt, hűségesek is hozzá, az meg csak úgy elárulja őket. Ha filozófikusabb kedvemben lennék, megpróbálnám megfeleltetni a kétezer éve történteket a mai emberi hozzáállásokkal, de év vége van, ilyenkorra már elfáradok a nagy agyalgatásokba.
Nagyon SPOILERes poszt következik.

6 éve, ugyanígy év vége felé olvastam én ennek a sorozatnak az első részét, amiben Iulianoszt kiszabadítja Gracie a varázskönyvből és a szexrabszolgaság helyett arra ítéli, hogy már csak őt akarhatja. Úgy tűnik, ebbe belenyugodott a srác, már a harmadik bébivel terhes Gracie, de itt van nekünk Kyrianosz, a Vadász, aki kétezer éve szingli, úgyhogy szabad a pálya valakinek.
Akár Amandának. Ő Grace testvére (vannak egy csomóan, szóval valószínűleg idővel mindenki szexuális életével megismerkedhetek, ha akarok), és teljesen kilóg a családból, mert ő nem akar vámpírokra vadászni, szellemeket üldözni, istenekkel bratyizni, ő csak szimpla kis uncsi könyvelő akar maradni, akihez biztosan nem fog bekopogni az éjszaka közepén Hádész, hogy kiöntse neki kicsit a lelkét.
Csak aztán összebilincselődik Vadásszal, és hirtelen érdeklődő lesz. Főleg, hogy a fickó megjelent érte a munkahelyén, és még az exének is leesett tőle az álla. Mert a pasik is szemetek ám, csak hogy egálban legyünk. Úgy kell az exnek, most törheti a fejét, ilyen istennel az oldalán nehéz lesz aláznia Amandát úgy, hogy az még hiteles is legyen.
Igazából Kyrianosznak az lenne a dolga, hogy apollitákat öljön, mert azok emberi lelkekre vadásznak, de mióta Amandát ismeri, eléggé félszívvel van csak jelen. A másik fele Amandánál jár, hiába figyelmezteti az előző fél, hogy nincs vele dolga, mert az nem lehetséges. Nincs lelke. Szóval nem lehet. De szerintem Artemisz félmunkát végzett, nem vett ki minden lelket a Vadászból, és kétezer év alatt a maradéknak mostanra sikerült felszínre vergődnie. Hogy honnan tudom? Hát mert könyvet írtak róla.
35%, és még csak asztrálszex volt. Démonvadászat meg semmi, csak feltűnt egy kis köcsög hangja, ami gonoszkodott némileg. Elméletem szerint megorrolt a Vadászra, amiért inkább Amandán járt az esze, és nem vette elég komolyan a feladatát. Senki nem szereti, ha nem figyelnek rá eléggé, nem tudom hibáztatni érte, hogy inkább elbujdokolt.
Nagyjából ekkor feltűnik egy másik kidoglozott testű csodaszépség, Talon, szintén Vadász (helló, kelta), de mivel csak gyengítik egymás képességét, így sajnálkozva vettem tudomásul, hogy a hülye frizurás másikistennel majd egy másik könyvben találkozhatok újra (persze azért nem tűnik el teljesen. és nagyon vagány helyen lakik. krokodilok vigyázzák. bizonyám.).
Lelkizünk is ám kicsit. Hiába sulykolja annyira Vadász, hogy neki olyan nincs, de ha nem lenne, nem tudna keseregni az exe tettei felett. És hát mégis, milyen ember lenne, ha 2000 év távlatából se tudna túllépni a dolgon. Mintha csak tegnap történt volna. És még mindig szereti. Ó, micsoda férfi...
Aztán jön egy kis probléma, Amanda háza leég, és tudom ám, hogy valami szörnyűség kell ahhoz, hogy jóóó közel kerüljenek egymáshoz... francba. Mindig ilyenkor csörög a telefon. Meg hát drámázni is kell kicsit. Szóval húzni kell az időt, mert minden rendes, kiegyensúlyozott regényben kábé a felénél történik a fordulópont. Egy rendes romantikus (akár paranormális) regényben itt jön el a pillanat, amikor hányatatott sorsú szereplőink testileg és lelkileg is egymásra talának, hogy a kezdeti bizonytalanság után (kellek én másiknak? baszki, gondolatot olvasol, nézzél már bele a fejébe) megnyugodjanak a kedélyek, és jöjjön a másik drámai szál, vagyis a démon. Mivel a szex majdnem 10 oldalas leírás volt, nagyjából elvárható lenne, hogy a démonok is kapjanak ennyit. Hogy kaptak-e?
Hát...
Valamit hagyok nektek is, mindent nem mesélhetek el. Mert ugye van egy jóslat is ám, hogy ki ölheti csak meg a főgonoszt, szóval nincs vége a világnak, csak mert Amanda rámászott a pasira. Meg a képességeit is vissza kell szereznie. Mert elvesztette ám. Csak nem szóltam róla. Meg ott vannak az Orákulumok is, a talányos hülye kis versikéikkel. Csupa izgalom, mik történnek még itt, majd meglátjátok.

Van ez a három írónő, Cole, Kenyon meg Showalter, aki totál összefolyik nekem. Képtelen vagyok megjegyezni, melyik sorozatot ki írja, és én abból melyiket olvastam már. Úgyhogy tök jó, hogy van blogom, különben még képes lennék mindig ugyanazt elővenni.
A magyar borító szokásosan übergáz, igénytelen és fantáziátlan, bár tény, hogy a történet sem az irodalom csúcsa. Nagyjából inkább csak kerettörténet van, ami valójában történik, azt fentebb már vázoltam.
De minden gúnyom dacára végülis nagyon jól szórakoztam. Kenyonnak egyszerűen baromi jó a humora, bár az igazán durva lelkű, valóban szétesett és kiüresedett fickókhoz nincs tehetsége, de ez nem baj. Pont ezért ez csak egy kedves könyv, jófej szereplőkkel, nulla sötétséggel, amivel le lehet heverni a kanapéra, és végigvigyorogni az évődést, még akár karácsony este is. Úgyis tudjuk, mit akarnak egymástól, úgyis tisztában vagyunk, hogy végződik, már azelőtt tudjuk, hogy kézbe vettük volna, de én mindig azt mondom, ha már nem szól semmiről, legalább humora legyen a könyvnek. Ebben nincs hiba.
Amit viszont hiányoltam, hogy tényleg csak annyi a lényeg, hogy jutnak el egymásig. Az csak mellékes, hogy vannak istenek, hogy Amanda boszorkány, szunnyadó képességekkel, és az egész háttérvilág kidolgozatlan. Nagyjából két oldalban le van rendezve, mi miért történt, ki kivel van, miért léteznek, és mi a dolguk. Nagyon kemény démonvadászatokat lehetett volna lenyomni, mert a Vadászokban lenne potenciál, de ezek a könyvek a romantikarajongóknak készültek, a fantasy-körítés csak azért van, hogy ne kelljen komoly háttérkutatást végezni, milyen ranghoz hány alsószoknya dukált. Kár érte szerintem.

2017/12/27

Robert Galbraith - A selyemhernyó

december 27, 2017 14
Amikor a regényíró Owen Quine eltűnik, a felesége Cormoran Strike magánnyomozóhoz fordul. Először azt hiszi, a férje csak elvonult magában valahová néhány napra (ahogy már korábban is), és most azt szeretné, ha Strike megkeresné és hazahozná.
De ahogy Strike nyomozni kezd, kiderül, több van Quine eltűnése mögött, mint azt a felesége gondolta. Az író épp befejezett egy kéziratot, melyben vitriolos tollal megírt portrék szerepelnek szinte minden ismerőséről. Ha ez a regény megjelenik, életeket tehet tönkre - így tehát nagyon is sokan lehetnek, akik szeretnék befogni a száját.
És amikor rátalálnak a bizarr körülmények között brutálisan meggyilkolt Quine-ra, versenyfutás következik az idővel: meg kell fejteni, mi vezeti ezt a kegyetlen gyilkost - mert Strike ilyennel még sosem találkozott... 
Szerintem nincs olvasó, aki ne tudná, hogy Galbraith J.K. Rowlingot rejti, a Harry Potterek íróját. Nem igazán tudom, pontosan mennyire sikeresek a krimijei ezen a néven, biztosan nem egyszer érte már a vád, hogy mindenki csak azért veszi a könyveit, mert idő előtt kiderült, ki írja. Attól függetlenül, hogy az első részbe, a Kakukkszóba, beletört a bicskám, annyira unalmas és nyünnyögős volt, ezt a második részt már nagyon élveztem. Szóval Rowling vagy nem, szerintem teljesen megérdemelten szeretik az olvasók.

510 oldal tömény információ a könyv mindenről. A füstös kiskocsmák hangulatáról, berendezéséről, az utcáról, ahol találhatók, a másik utcáról, ahonnan befordulunk a kiskocsmákhoz, az időjárásról (legfőképp arról), Strike fél lábáról (erről meg még inkább), a benyomásokról, amik visszhangot vernek Strike-ban, a könyvről, amit Quine írt (ami baromi undorító), a gyilokról (ami még undorítóbb), mindenről és mindenkiről, akikkel Strike bármilyen kapcsolatba kerül. És mégsem túlírt. Jólesett most belemerülni ezekbe a hétköznapi mozzanatokba, részletesen megismerni Strike-ot kívül-belül, a mindennapjait és a gondolatait. Mondjuk az exmenyasszony elvesztésének a körülményei már kicsit uncsi volt, először csak röviden lett elmondva, aztán kicsit hosszabban, aztán még egy kicsit részletesebben, meg még egy kicsit beszéltünk róla, meg akkor már emlegessük fel megint... na mindegy, egyszer csak túllépünk rajta.
A nyomozás viszont remek volt, ahogy haladt egyik nyomról a másikra, egy idő után a rendőrséget is kerülgetnie kellett, hogy "ne legyen útban". Nem volt holmes-os megoldás, ahol csak úgy a semmiből kerültek elő infók és emberek, minden eseményszál vezetett a következő emberhez vagy infóhoz. Bár a gyilkost nem találtam ki, de két emberre gyanakodtam, és az egyik ő volt. Ez azért jó, mert igazából semmi okom nem volt erre, egyetlen apró dolgot kivéve.
Élt az egész hóval és latyakkal borított város, a kocsmák, a klubok, az ételek az asztalon, a szereplők egytől egyig. Rowling tud írni, szó se róla.
Amik az első részben értek benyomások, azok megmaradtak: Robin szimpi, a vőlegénye egy pöcs, és majdcsak rájön Strike, hogy ha olyan nő kerül az útjába, akinek esze is van (Robin), akkor azt használni kell, nem csicskáztatni (de mentségére legyen mondva, eddig nem dolgozott nővel, az exével meg nem volt alkalma megtapasztalni, milyen az, ha egy nő okos). Nagyon jó csapat ők ketten, csak kellene egy kicsivel több tér Robinnak, nagyon feldobná a könyvet.



2017/12/20

Roger Zelazny - Amber kilenc hercege

december 20, 2017 0
AMBER az egyetlen valódi világ, aminek minden más világ - köztük a mi Földünk is - csak árnyékvalósága. Amber ott lüktet főhősünk, Corwin szívében és vérében, annak ellenére, hogy századokra száműzték erre az árnyékbolygóra, amit mi Földnek hívunk. Innen hazatérni azonban nem egyszerű az amnéziában szenvedő hercegnek, hiszen nem könnyű hazatérésről van szó, hanem egy trónörökös harcáról Amber trónjáért egy multidimenzionális világban. Az emberfeletti erővel rendelkező Corwin hercegnek meg kell harcolnia a többi örökössel, akik veszélyes és fondorlatos gátakat gördítenek felemelkedése útjába. Az Amber koronájáig vezető út a képzeletet felülmúló valóságoktól, démoni orgyilkosoktól és horrorisztikus tapasztalásoktól hemzseg. Egy földi kórházban ébredve hősünk arra sem emlékszik, ki is ő valójában, honnan jött és milyen körülmények áldozata lett. Amint lassan világossá válik számára, hogy ő Oberonnak, Amber királyának fia, az is körvonalazódni látszik, hogy ezzel együtt egy párhuzamos univerzumok felett uralkodó királyság jogos örököse is.
Zelazny nevét nagyon az eszembe véstem a Fény ura kapcsán. Vonzanak azok az írók, akik képesek a vallásokat is elvonatkoztatva szemlélni, mentesen a szó szerinti értelmezésektől, és a fantasy/sci-fi történet mögött egy egészen másfajta megvilágítást adnak ezeknek a világképeknek.

A lehető legjobb úgy kezdeni egy regényt, hogy a főhős amnéziás, mert akárhányszor belekezdek egy könyvbe, hasonlóan amnéziásnak érzem magam. Így legalább a főszereplővel együtt lehet szépen lassan beilleszkedni egy ismeretlen világba.
Corwinnak nincs egyszerű dolga. Egy baleset következtében elveszti az emlékeit, és egy megérzéstől hajtva meglép a kórházból, mielőtt kiengednék. Menet közben megtudakolja, ki dugta a zártosztályra hajazó helyre, és első útja hozzá, a nővéréhez vezet. Blöffökkel jut olyan infókhoz, minthogy többen vannak testvérek, Amberből származnak, annyira gyűlölik egymást, hogy egymás életére törnek, és senkiben nem bízhat.
Nagyon kiegyensúlyozottan csöpögteti Zelazny a információkat. Egyrészt Corwinnak is folyamatosan élednek fel az emlékei, másrészt az utitársak is hozzájárulnak a tudásához. Corwin ugyanis nekiindul Random testvér segítségével Amberbe, ahová az út szó szerint világokon át vezet, hogy legyőzze Ericet, aki önkényesen elfoglalta a trónt. Közben találkoznak segítőkkel, hátráltatókkal is, de mivel ez egy 10 kötetből álló sorozat, még alig kezdődtek meg az események (és már meghaltak rengetegen). Kicsit a görög mondavilágra emlékeztet engem a sok ármánykodó testvérrel, bebörtönzött apával, uralkodásmániával.

Nem vagyok ám teljesen elégedett. A Fény ura alapján számítottam egy szintre, amit messze nem hozott a könyv.
A történet, a háttérvilág, maga az egész ötlet szerintem elsőrangú. Ahogyan az egyik esemény vezet a másikhoz, a világok összekapcsolódása, és a közöttük való átjárás (meg annak az eszközei) teljesen lenyűgöztek.
A kidolgozás már hagy maga után kívánnivalót. Az egész ugyanis olyan, mint egy skicc, ahol egy történetfolyamot mesél valaki, aki mintha csak nézője lett volna mindennek, és nem elszenvedője. A világokon csak átrohanunk, és onnan tudjuk, hogy dimenziót váltottunk, hogy az aszfaltutat felváltja az őserdei földút, vagy a napfényből a zuhogó esőbe autózunk, netán kicsit fura teremtményeket látunk az út mentén.
A szereplők személyiségének a mélysége a nullához konvergál. Címszavakban tudjuk, hogy mindenki megbízhatatlan, és mindenkiben dúl a hatalomvágy, és sejthető, hogy ha már ennyi ideig életben tudott maradni, rendelkezik némi ravaszsággal is, de ennyi.
Aztán ott vannak a párbeszédek. Bár ne lennének. Halál egyszerűek, ami azért egy multidimenzionális világjárással megvert szereplőknél nagy gáz. Én legalábbis vártam volna a párszavas oda-vissza válaszolgatásnál jóval többet. Gondolatok, érzések, élmények megosztását, valamit, ami miatt jobban kitárul ez a világ és a hercegek élete (és maguk a hercegek is), de megmaradt a roppant felszínes és éppencsak tényközlő szinten. Lehet, hogy ezt a karakterek kétdimenzós volta hozta magával, mivel hiányzik a megrajzolt személyiség, nincs túl sok közölnivaló, sem egyedi hangszín.
De azt mondom, Zelazny tud valamit, mert a hibái ellenére is nagyon élveztem a könyvet, sőt, nagyon is kíváncsi vagyok, mi fog itt még történni, mert mozgalmasságban és izgalomban nem volt hiány. És remek ötletek is vannak benne, pl. a pakli működése, Amber és az árnyvilágok viszonya, vagy a Mintázat, ami próbatétel és kapu is egyben. Egyszóval olyan ez a regény, mint egy remek fantáziával megáldott író, első próbálkozása.

2017/12/17

Victor LaValle - Fekete Tom balladája

december 17, 2017 11
Az emberek azért mennek New Yorkba, hogy mágiára leljenek, és semmi sem győzheti meg őket arról, hogy ott nem fogják megtalálni.
Charles Thomas Tester csaló és svindler, akit Harlemtől Red Hookig mindenki jól ismer. Tom tudja, milyen varázsereje van egy öltönynek, hogy hogyan tegye magát láthatatlanná egy gitártokkal, és hogy miféle fekete mágia borítja a bőrét, amitől a gazdag fehérek és a rendőrök árgus szemmel bámulják, ha eléjük kerül. Azonban amikor elvisz egy okkult kötetet egy félelmetes varázslónőnek Queens szívébe, Tom előtt feltárul az igazi mágia kapuja, és ezzel olyan dolgok figyelmét irányítja magára, amelyeket soha sem lett volna szabad felébreszteni sötét szendergésükből.
Brooklyn egén gyűlnek a felhők, és Fekete Tom nyomában olyan vihar szele támad, amely az egész világot készül elnyelni.

Tester  utcazenésznek álcázza magát, de a valódi feladata a különleges dolgok beszerzése. Tisztában van vele, hogy a látható világ mögött van egy másik is, ami egyesek előtt feltárul, mások előtt nem. Sok mindent lát ő is, de nem tulajdonít magának különösebb képességet. Egyik "üzleti útján" megismerkedik egy férfival, aki felbérli, hogy zenéljen a vendégeinek. Tom érzi, hogy valami nem oké a dologgal, közben összefut két rendőrrel is, akik a férfi nyomában vannak, de a pénz meggyőzőbb a megérzéseknél.
Tom zenélni próbál, nem egy nagy tehetség, de elég jól álcázza, közben ajtó nyílik egy különös, visszataszítóan vonzó világra, benne az Alvó Királlyal, majd olyasmi történik, ami gyökeresen megváltoztatja Tomot.

SPOILERES LEHET, úgy olvassátok.
A kisregény 120 oldal. Ennyiben el lehet mesélni bármit jól is, rosszul is, úgy is, hogy az ember úgy tegye le a könyvet, hogy jólesően pörög rajta az agya, de úgy is, hogy hatalmas hiányérzete van. Ez inkább az elgondolkodtató fajtához tartozik.
Megemlítik benne egyetlen egyszer Cthulhu nevét, de emiatt inkább csak kapcsolódik Lovecrafthoz, sok köze nem lesz hozzá. Hiányzik belőle az a mélységes emberidegenség és embertelenség, ami a lovecrafti világot jellemzi. 
Ez a regény nagyon is emberi, és nem is sűrített bele sok mindent LaValle. Egyetlen dolog jelenik meg: az 1920-as évek Amerikájának fekete-gyűlölete. Tom ugyanis fekete, nem csak a lelke, de a bőre is. Így képes mindet megtestesíteni, amivel anno a feketékre tekintenek: alsóbbrendű lények, akiket nem illik emberszámba venni. A végkifejlet az ez ellen való tiltakozás is lehetne, ha lenne bármi racionális alapja. De a regényt átszövi a misztika, és ez magasabb szintre emeli az igazságszolgáltatás szükségességét és mértékét.
Nem tudom egyébként, érdemes-e ilyen szinten elemezni a regényt, hiszen a konkrét történés csak annyi, hogy ajtót nyitottak Cthulhunak, aki majd eljön, és a maga képére formálja a világunkat, megszüntetve ezzel mindent, amit az 'emberiség' jelent. De nem tudom másképpen értelmezni, mint egy szimbólumot, hogy miért is értünk meg arra, hogy elpusztítsanak bennünket. Nincsenek nagy okai, nem húz elő háborús borzalmakat, épp elég kiindulópont az, ahogyan mint emberek reagálunk egymásra, láncreakciót indítva el ezzel, aminek ki tudja, mi lesz a vége. Itt Cthulhuba torkolltunk. Ha ezt a verziót nézem, kiváló regény.
Aztán persze lehet, hogy tényleg csak annyi volt a cél, hogy Lovecrafton keresztül utat törjön magának az olvasókhoz, ebben viszont szerintem elég gyenge volt.
Mindentől függetlenül viszont tény, hogy nagyon megtalálta a hangulatát ennek a fekete-misztikus világlátásnak.

2017/12/12

Ötletek a fa alá

december 12, 2017 0
Gemmell Jon Shannow sorozatának a harmadik része, a Vérkő, most jelent meg. Van mellé pluszban Delta-karácsony is a kiadó oldalán, az első két rész kábé 30%-kal olcsóbb. Érdemes akár egyben is megvenni, mert tényleg nagyon jók.


Dan Simmonstól én már a Terrorot várom nagyon, de szerepel a jövő évi majdnem-terveim között, hogy elolvasom az Iliont és az Olümposzt is. (itt is van most kedvezmény a könyvekre.)


A Végítélet kis dobozával kapcsolatban sokáig bizonytalan voltam, de még mindig akarom, úgyhogy szerintem a fa alatt a helye. Nálam is, meg másnál is, természetesen. :) És persze e-ben. Mint ahogy minden mást is, amit csak lehet.


Jodi Taylor Egyik átkozott dolog a másik után könyve kicsit  Fforde Thursday Next sorijára emlékeztet, csak nem irodalmi, hanem történelmi témában, és nem a könyvekben, hanem az időben utazgatnak (ja, tényleg, nagyon hasonlít :D), de a lényeg, hogy érdekel. És a borító is nagyon bejön.


Folytatja a KMK Ilona Andrews Kate Daniels sorozatát, a Perzselő mágia már megjelent egy ideje. És nagy öröm van és boldogság, mert ugyan a Cat és Bones sorozat félbemaradt, de kijött az éjszaka hercegének, Vladnak a spin offja, az Első fellobbanás. Ha valakinek hiányoznak a jó urban fantasyk, ezt a kettőt bátran merem ajánlani.


Az Édesvíz nem az a kiadó, ahol fantasy és sci-fi szerető ember elkezdene könyvek után kutakodni, én is csak teljesen véletlenül akadtam rá, hogy ők adják ki Zelazny Amber krónikáit. Legalábbis egyelőre az első részt. A fény urát imádtam tőle, és a fülszöveget olvasva az Amber világában játszódó könyve is hasonlóan spirituális élmény lehet.


Gaál Viktortól valamikor az ősidőkben olvastam az Archét, és teljesen beszippantott a világlátása. Megjelent most egy új könyve a pszichológus úrnak, a Battleground zero, ami mindenképp megérdemli a figyelmet.


Lavalle könyvét, a Fekete Tom balladáját már angolul betáraztam magamnak, de ne hagyjuk ki, ha már kijött magyarul is. Sötét erők, varázslónő, okkult könyvek, kell még mondani bármit is?


A krimiszeretők semmiképp ne hagyják ki a Halál angyala új kiadását. Hamarosan jön a sorozat, talán valamikor jövő februárban, ha jól emlékszem, meg egyébként is az egyik legjobb krimi, amit olvastam.


2017/12/09

Hatalmas kis hazugságok - sorozat

december 09, 2017 8
Luximamik hajbakapnak dedós óvodások módjára, a vége persze gyilok lesz.
Először nem is tudni, kit öltek meg. Mintha nem lenne fontos, és tényleg nem az (de, mégis). Ezek a nőstények bárkit kinyírnának adott esetben, hogy Madeline, Celeste vagy Jane jár szerencsétlenül, az mindegy. Bármelyikőjük ellen van egy jó indok, ami miatt jobb lenne a világnak, ha nem lennének. Legalábbis a dührohamok végéig, amiket másokból kiváltanak.
Az egész azzal kezdődött, hogy megérkezett a közösségbe egy nő a fiával, aki minden szinten kilóg a sorból.
Egyedülálló. Ez mégis mi már. Még egy pasast se tudott összeszedni, aki (szigorúan) a háttérből támogathatja.
Félállásban dolgozik. Talán a legrosszabb opció. Azt sem tudja, mit akar: anya legyen, vagy karriert építsen.
Kicsit trampli. Szó se róla, kilóg a tűsarkús-kiskosztümös csapatból a farmerjében és kapucnis felsőjében, de az autója nem egy roncs, ezt is igazán értékelhetnék.
És a fia tett valamit egy kislánnyal. Vagy nem tett semmit. Nem lehet tudni.
Kétségek között őrlődhetne a néző, de szerintem mindenki elsőre el fogja dönteni, hogy a kislánnyal van valami gáz, vagy a fiúval. Tipikusan az az eset, amikor annyira egyértelmű valami, hogy az már gyanús. De igen, mégis egyértelmű. Aztán persze nem biztos, hogy a jó oldalra állunk...
Az anyák is döntöttek, persze ők nem a gyerekek pártján vagy ellenük vannak, ez ugyanis egy remek alkalom egymás támogatására / támadására. Ők ebben az egymás elleni versengés egy újabb porondját látják: ki a jobb, ki a tökéletesebb, kinek van minőségibb, teljesebb élete.

Felkapott téma most az erőszak. Meeto kampány, még témázásunk is volt (én direkt nem vettem részt), meg úgy alapból a világ most azzal foglalkozik, hogy ki kivel mit csinált 20 évvel ezelőtt. Hogy tegnap a szomszédban bucira verte a férj a feleségét vagy a gyereket (vagy ezek bármelyike, a szerepek időnként felcserélődnek), az nem hírértékű. A jog, a szabályok, meg minden.  Na mindegy. És anélkül, hogy bárki élményét lekicsinyelném, azt gondolom, egészségtelen méretűvé dagadt. És ez a filmből is lejön, bár a sorozat nagyon árnyalja az összes témát, ami az abúzushoz kapcsolódik, még akkor is, ha igazából egyetlen megnyilvánulása van, az erőszak.
Ez a sorozat is erről szól. (A könyv is. Le kéne szoknom a zárójeles mellébeszélésekről.)
És hogy miért van egy kicsit túlpörögve a téma? Egy aprócska, szinte mellékes jelenet a soriból:
Békülési szándékkal egy 6 éves kisfiú megpuszil egy 6 éves lányt, és egyből ügyvédért rohanunk, és "beleegyezés nélküli érintésről" beszélünk. És engem ez igazából megrémít.
Végiggondolja ezt egy 6 éves így? Gyanítom, nem.

Nagyon érdekes, ahogy a gyerekek reflektálnak arra, amit a felnőttekből megértenek, vagy inkább félreértenek. Mindegyik karakterről szinte oldalakat lehetne írni, a titkok az apró kis epizódokban vannak, a felvillanásokban. Celeste ikerfiai közül az egyik fél Hulktól (a  filmtől), az apjuk pedig egy cseppet sem békés és kedves esti mesével szórakoztatja a srácokat, akikben dúl a megfelelési kényszer. A legfurább család.
És Madeline-éknél sem szeretnék túl sok időt eltölteni.
Még Jane a legátlagosabb, már ha az ő élményeit átlagosnak lehet venni. Sajnos, valamilyen szinten az.
Bonnie-éknál viszont kellemes volt az élet, ráadásul ő még csak ellenszenves sem volt. Mert a többiek azok voltak, mind egy szálig, ez csak nagyon lassan a végére változott meg. Mint amikor valakit elfogadsz olyannak, amilyen, még ha nem is tudsz vele azonosulni.
Az már csak az élvezeti értéket növeli, hogy csodás helyen laknak. Ha minden reggel az óceán hangjára ébrednék, nem hiszem, hogy komoly problémáim lennének bármi mással. :)

Mint mondtam már, egészen a legutolsó percekig nem derül ki, kit öltek meg. Sokan esélyesek rá, és közben sok mindenki eszembe jutott, ki fekhet ott vérbe fagyva, és nem, nem találtam ki. Nem is nagyon igyekeztem, egyszerűen élveztem azt a sok kis mocskos titkot, emberi gyarlóságot, amit ez a pár család képes volt összehozni.
Némelyik férjjel mondjuk voltak gondjaim. Nehezen hihető a gazdag családfenntartó szerepe, amikor olyasmik esnek ki a szájukon, hogy hatodikban csúfoltak, ha sokat kekeckedsz velem, rajtad verem le, nyenyenye. Meg hogy a férjed megfenyegetett. Tényleg megfenyegetted?? Nem is, az nem úgy volt. Kicsit óvodás-árulkodós fíling jött elő időnként.

A hét rész úgy építkezik, hogy láthassuk, hogyan és miért jutottunk el ahhoz, hogy valaki meghaljon. Közben egy rakás dolgot meg kell értenünk, mint ahogy normális esetben az ítélkezés helyett kellene, de ezek a dolgok általában kimondatlanok maradnak, hiszen sokan még önmaguknak is hazudnak.
De szembesülünk pozitívumokkal is: a feleségüket támogató férjekkel, akik még akkor is kiállnak mellettük, ha nem értenek egyet. Nem kell azt mindenkinek tudnia, hogy előző este leüvöltötték a dolog miatt egymás fejét, nem?

Muszáj lesz odafigyelnem Moriartyra. Ha a könyveit is olyan mesterien rakja össze, mint ahogy a forgatókönyv alapján abból következtetni lehet, akkor nagyon jó az írónő. Fogok tőle olvasni, nagyon elkezdett érdekelni, még ha a borítóiból nem is lehet komoly írói kvalitásokra, témákra következtetni.



2017/11/29

Kevin Powers - Sivatagi madarak

november 29, 2017 0
A huszonéves Bartle és a tizennyolc esztendős Murphy alakulata véres bevetésre indul az iraki homoktenger északi részén álló Al Tafar városért. Bartle a kiképzés során életre szóló barátságot köt Murphfel, és megígéri a fiú aggódó anyjának, hogy az álmait dédelgető, a háború brutalitására teljesen felkészületlen srácot épségben hazaviszi. Akkor még egyikük sem sejti, hogy a fizikai kimerültség, az ellenséges golyózápor és az őrjítő forróság minden szempontból kikezdi a bevetésen lévő katonákat. A fiatal Murph állapota aggasztóra fordul, és Bartle sorsdöntő lépésre szánja el magát, amiért sokszorosan megbűnhődik...
Díjnyertes háborús tényirodalom és lírai vallomás.

Eleinte nagyon igyekeztem beleélni magam a háború keltette érzésekbe. Őszintén megmondom, nem sikerült. Soha nem éltem át, csak elképzelni tudom, de egészen más érezni, mint olvasni más érzését, főleg ha az egy agymosott amerikai katona fejében és lelkében létezik.
Viszont ez az agymosás szükségszerűnek tűnik. Egyszerűen muszáj hinnie abban, hogy van értelme elmenni Irakba, Afganisztánba, Vietnamba, vagy bárhová, és érvényesíteni Amerika vélt érdekeit fegyverrel, bombával, önmaga életével. És azért is kell az agymosás, mert a haza szolgálatában való kezdeti lelkesedést nagyon gyorsan felváltja valami más, aminek nincs neve. Reményvesztettség, a minden mindegy érzése, a céltalanság, valami olyasmi, amitől kívülre kerül mindenhez képest, és ilyenkor már nem marad más, amibe kapaszkodni lehet, csak amit az ember fejébe belevertek.
Ezt az egészet, a mindent és semmit, az életet és szellem-létet tökéletesen megjeleníti Powers. Csodásan ír.
*Az én bajom, hogy sokáig előítéletes módon nem akartam kézbe venni, nem akartam primitív Andy McNab-féle ponyvát olvasni memoárként. Nem akartam egy olyan könyvet olvasni, amit valaki olyan írt, aki más történetét és érzéseit próbálja elmesélni, hogy eladható termék legyen belőle.*
De ezt tényleg ő maga írta, aki 17 évesen (??) belépett a seregbe, hogy a továbbtanulását finanszírozni tudja, és egy évre Irakba vezényelték. Ugyanazokon az utakon járt, mint amiken Bartle-t és Murph-öt végigvezeti.

Ezek a fiatalok úgy vonultak a háborúba, hogy azon rettegtek, életben maradnak-e, és közben valami magasztosat vártak a haláltól. Persze, hiába.
Elküldik őket meghalni, és a visszatérő fotósokat, akik végigdokumentálták a felesleges áldozatokkal járó háborút, díjakkal jutalmazzák. Abszurd. Már ha megéli, és nem marad ott a többiekkel.
Akik hazajönnek ... bekattannak.
Akik ott maradnak ... azok is.

Powers prózája brutális.
Egyszerre csak ott vagyunk, ahol lőnek. És meghökkentő módon az ottaniak dolgoznak, este hazafelé menet vásárolnak ezt-azt. Elhagyják a várost, majd visszatérnek a romokhoz, és próbálják felvenni újra a mindennapi ritmust. Közben a katonák meg háborút vívnak. Ennek a mindennapi életnek lenne a legkisebb jelentősége a könyvben, de engem ez döbbentett meg legjobban. Igazából fogalmunk sincs, milyen háborús zónában létezni, hogyan lehet ott életben maradni, mit lehet ott csinálni. Csak annyit tudunk, hogy van két csapat, aki végezni akar egymással, ez hol sikerül, hol nem, meg hogy ettől az egésztől mindenki kikészül. Szóval fogalmunk sincs semmiről.
A könyv után sem lesz.
Félelemről beszél, rettegésről, címszavakban. A lírai szöveg a felhőknek jut, a köveknek a lába alatt, a domboldalon megcsillanó napsugaraknak, a fák adta árnyékoknak. Az igazi rettenethez nem engedett közel, talán önmagát sem.
Pedig mindent leírt, amit csak lehet. Az ereje a pillanatképekben van, az az igazán falhozvágós, a nagy egész önmagában csupán felszínes. Az elkapott pillanatokra kell figyelni (nem sorolnám, borzalmasak), és akkor lesz egy kis fogalmunk róla, milyen ott lenni, puskával kézben. És milyen otthon lenni, amikor csak a levegőt markolja a puskatus helyett.

2017/11/27

Jo Walton - Farthing

november 27, 2017 2

"Semmi nem áll a politika felett" 
Ez az egyetlen mondat összefoglalja a könyv lényegét, ahol mindenki más volt valamiben: politikai meggyőződésében, szexuális orientációjában, a rasszát illetően (és itt megjegyezném, hogy a fordító nagyon mellényúlt, a zsidók nem egy külön faj, csak egy rassz, még ha az eredetiben hülyeséget is írtak. nem tudom, nem néztem meg.)
1949-et írunk. Angliában már régóta béke van sir James Thirkie-nek köszönhetően, aki kiütötte Churcillt a székből, és 1941-ben megkötötte Hitlerrel a békét, Oroszország felé terelve a hadjáratot. A kontinensen még 1949-ben is fasizmus volt, zsidóüldözéssel, munkatáborokkal és diktatúrával, de Angliában virágzott az arisztokrácia, és a munkások próbáltak valami kis hatalmat kivívni maguknak a szakszervezeteken keresztül (ez volt a bolsevizmus). De Thirkie meghalt. Gyilkosság volt vagy öngyilkosság? Az okos Carmichael felügyelő figyelmét semmi nem kerülte el, és jól körüljárja a bűntényt. Lehetnek személyes indítékok éppúgy, mint politikai, belföldi legalább annyi, mint külföldi.

És ahhoz képest, hogy alternatív történelem, kitalált helyzettel, szinte alig különbözik a való élettől. Ha eltekintünk az időponttól és a társadalmi rangoktól, ugyanez köszön vissza ránk a mai napig: láthatjuk hogy a haveri kör hogyan juttatja hatalomra egymást, csak még itt egy kis izgalom kedvéért gyilok is történik. Elég gyomorforgató az az arrogancia, ahogyan a pozíciókat kézben tartók a világra tekintenek, de imádtam olvasni, tisztára Downton Abbey-s érzésem volt közben. Vidék, lovaglás, szolgák, angol reggeli, teázás, protokoll... az angol arisztokraták világa utánozhatatlan hangulatot teremt.

Biztosan olvastátok a hírekben a melegellenes amcsi képviselőt, akit épp egy pasival kaptak rajta az irodájában. Ha nem lenne ez az aprócska közjáték, ami a könyvet és a valóságot összekapcsolja, akkor is teljesen életszagú lenne. Pont ezért jó lenne olvasni a többi két részt is, mert Carmichael nyomozásához a politikai/társadalmi háttér a különleges adalék, ami ugyan elképzelt, de valószínűleg egyáltalán nem áll messze a valóságtól.

A történet kétnézőpontos: felváltva olvashatjuk Lucy Khant a saját szavaival, és a felügyelő nyomozását e/3-ban. Ez a felosztás lefed mindent: hogyan viszonyul a felső tízezer a békekötéshez, a zsidósághoz, feltárulnak az érdekbarátságok, a politikai irányvonalak, és a hatalom működése, a szálak mozgatása, a helyezkedés; ezzel szemben ott van a felügyelő, aki igyekszik kivonni magát az uralkodó osztály befolyása alól a nyomozása közben, és abszolút együtt tud érezni a mássággal, bárhogyan is jelenjen meg.
Az egész történet arra készteti az olvasót, hogy elgondolkodjon a lehetőségeken a jelenben, és a mi lett volna, ha... egy cseppet sem pozitív verzióján. Hogy valóban átérezzük egy olyan világ létét, ahol a fasizmust megtűrik, és a hatalom megtartása érdekében bármiféle kompromisszumra képesek, ahhoz kellene a másik két könyv is a sorozatból, de már itt is érezhető, hogy valami nagyon nem oké a vezetői körökben. De mikor az...
Nagyon jól van összerakva a regény. Könnyen olvasható még a politikai vonal ellenére is, de minden egyes mondatával próbálja felnyitni mindenki szemét, aki esetleg nem látná még, hogy mit is jelent az, amikor valaki hatalomra tör és jut, és csakis önmaga érdekeit tartja szem előtt, figyelmen kívül hagyva a társadalmi érdekeket.
Az más kérdés, hogy a hatalmon való létezésnek még nem találtak a valóságban is kezelhető alternatíváját, tehát valakinek ott kell lennie, valahogy oda el kellett jutnia, és ezek soha nem szép történetek, mert a hatalomra jutás és a tisztességesnek maradás kizárja egymást. Szóval lehet szépen göngyölgetni magunk előtt az ehhez hasonló gondolatokat, míg olvassuk. Meg utána is.

Beteszem azért a fülszöveget is:
1949 – de nem a mi 1949-ünk – egy nyári hétvégéjén a felső tízezerbe tartozó „Farthingi Kör” tagjai, akik nyolc évvel korábban megbuktatták Churchillt és kialkudták a békét Hitlerrel, egy vidéki nyaralóban gyűlnek össze. Lucy a csoport két tagjának lánya; családi kapcsolatai megsínylették, hogy egy londoni zsidóhoz ment feleségül. Ezért igencsak meglepődik, amikor ő és férje, David is meghívást kap. Egy éjjel megölik a kör egyik tagját, és amikor a hatóságok megindítják a nyomozást, Lucy számára nyilvánvalóvá válik: csak azért kaptak meghívást, hogy a gyilkosságot Davidre kenhessék. Ám akárkinek a fejében is született meg a konspiráció gondolata, nem számíthatott rá, hogy a Scotland Yard olyan nyomozót küld az eset kivizsgálására, akinek jó oka van szimpatizálni a számkivetettekkel… Miközben a csapda bezárul Lucy és David körül, lassan meglátják a kiutat – egy veszedelmekkel teli ösvényt az elsötétülő világban. A Farthing több alternatív történelmi regénynél, és több szalonkriminél – egy lebilincselő történet az egyre terjedő sötétségről és azokról az emberekről, akik megpróbálnak ellenállást tanúsítani.

2017/11/22

Mark Lawence - Széthullott birodalom

november 22, 2017 3
"Már a halál sem a régi."

Imádom ezeket a borítókat. Sokkal jobban tükrözik a könyv
hangulatát, mint a fehér alapúak.

Nem volt olyan egyszerű egy 180 centis, tizenéves gyilkológépet képzelnem magam elé. Míg az első részben ezen nem akadtam fenn, itt azért már olyan dolgok történtek, Jorg feje olyan gondolatokkal és célokkal lett tele, ami túlmutat egy 14 évesen.
Jorg megbosszulta öccse és anyja halálát, elvette Renart nagybátyjától, és most ő uralkodik a kis királyságban, de ezzel nem elégszik meg, nagyobb tervei vannak. Nem mintha nagyravágyó lenne, egyszerűen csak célra van szüksége, és arra, hogy előrefelé haladjon, ez pedig nem más egy kis királyság után, mint egy egész birodalom.
Közben rengeteg belet kiont, meg kell küzdenie Nyíl hercegével, aki a jövendölés szerint a birodalom trónjára ül, majd a Holt Királlyal is, de mindennek a végén nem áll más, mit a vágy, hogy apján bosszút álljon.

A legtöbb fantasy alapja a stabil történet, amit nem árt némi mágiával, sárkányokkal, mágusokkal, boszorkákkal feldúsítani, és persze egy Hőssel, aki megment valakit, bárkit. Jó esetben az eseménydús történet mellé sok emlékezetes szereplő is társul, és az olvasó már elégedett lehet.
Lawrence nagyon merész volt, mert itt nincs más történeti alap, csak a hatalomvágy, és ezt sem magának a hatalomnak a vágya adja, hanem Jorg személyisége, aki kisebb dologgal nem tud mit kezdeni. Bár maga a hatalom sem kincs a számára, csak egy eszköz, valami, ami még jól jöhet bármire. Persze itt is előfordul boszorkány, tűzmágus, troll, Jorg maga is nekromanta, de igazából itt minden Jorg körül forog. Ahogy gondolkodik. Ahogy a fogaskerekek járnak az agyában, mérnöki pontossággal kiszámítva a lépések következményeit még azelőtt, hogy bármi is történne. Mert lehet jobb megoldás. Ahogyan a képességeit használja, nem ragaszkodva egyikhez sem. Bármiről, bárkiről le tud mondani. Időnként rögtönöznie kell, de azt is mindig beilleszti a terveibe, utólag.
Herceg volt. Az apja meg akarta ölni, hát király lett. Az életére törnek, így elveszi az egész birodalmat. Ha az embernek ilyen törekvései vannak, egyre rosszabbá kell válnia, mert szükségszerűen egyre mocskosabb dolgokat kell megtennie érte. Jorg is változik, de ő egyre jobb lesz. Onnan, ahonnan ő indult, már csak felfelé vezet bármilyen út. Ölni kell? Na és. Ezt már kellett 10 évesen is. Nem ez a lényeg. Hanem ahogy a kis pszichopata köcsögből lassan, de biztosan, egy belátó, átérző ember lesz mindannak a hatására (vagy inkább mindannak ellenére), amit tett, amit vele tettek.
Persze a szellemek kísértik, átvitt rételemben is, meg teljesen konkrétan is, hiszen a holtak eljönnek, hogy leigázzák az élők birodalmát, mert azért ez mégiscsak egy fantasy.

Nem mondom, hogy nem kellett pihennem közben egy keveset, elég tömény könyvek önmagukban is, hát még így, egyszerre az utsó két részt olvasva. Mert hiába laza fickó Jorg, szimpi is, meg az esze is minden elismerést megérdemel, azért mégiscsak egy agresszív, vérengző állat. Lawrence nem szívbajos, nagyon plasztikusan magunk előtt lehet látni a csontról leégő húskupacot, a szétloccsant fejű csecsemőt, a kiontott vért, meg egy csomó hasonló mindenfélét.
Persze, a nyers erőszaktól még nem lett jó egy könyv sem, de a háttértörténettől és a szereplőktől mindenképpen.
Az Építők valahol a mi időnk táján léteztek, és a világukat az atom pusztította el. Ennek ellenére nem lett sci-fi se, meg disztópia sem, mert mágiát használnak egyes szereplők, bár van arra utalás, hogy az Építők felfedezték a gondolati úton történő anyag feletti uralmat, így hozzáértőnek ez is inkább tudomány, mint misztika. Kicsit furán is hat ebben a világban a víztisztító berendezés, amit ugyan senki nem ért, de használják, ha már ott van. Vagy Jorg karórája, ami legalább egy évezredet élt túl a többi eszközzel együtt. Ez a része kicsit értelmetlen számomra, nem tudja velem elhitetni, hogy a világa valós, és egy ezer évvel utánunk létező középkorban járunk. És ez elég komoly gond, mert a harmadik részre elég nagy szerep jut mindannak, amit az Építők hátrahagytak, a berendezéseken át egészen a felezési időig. Lawrence megpróbálta a fordított megoldást működésre bírni, hogy a végére adja meg az egész háttérvilágot, nem pedig azzal kezdni. Ez nekem soha nem jön be, olyan érzésem van, hogy egy egyébként jól működő történetet hajlít meg erőszakkal, csak hogy az utólagos elképzeléseket bele tudja illeszteni. Egy tech-világot próbált meg egybeolvasztani egy dark-antiheroic-fantasyval, ami szerintem nem sikerült, de talán a többi könyve választ ad a kérdéseimre.

Ami viszont nagyon jó, azok a karakterek, és Jorg fanyar humora. Megismerjük őt kívül-belül, mégsem mondanám, hogy igazán megismerhetjük. Tud meglepő dolgokat lépni, és hiába gondolom én, hogy ezt vagy azt fogja tenni, azért fogadni nem mernék rá. A többiek egyszerűbbek, nem is túl részletesek, mégis bőven elég mindenkiről annyi, amennyit megtudunk.
Ritkán látni fantasy hőst, főleg anti-hőst, ennyit filozofálni. Jorg a lehető leglehetetlenebb időpontokban kezd el merengeni a világ, az élet, a lélek, a bűn, bűnhődés, megbocsájtás, feloldozás problémakörén. Vannak válaszai, következtetései, bölcsességei, ha úgy tetszik, képes hasznosítani minden tapasztalatot és történést, ami éri. És ami a lényeg: fejlődőképes.

Nem való mindenkinek.
Egyedi, még akkor is, ha nem tudja megkerülni az alapvető műfaji kliséket, viszont töményen belezős.
Jorg ellentmondásos személyisége, más fantasy szereplőkhöz képest magas intelligenciája, érzelmi sokszínűsége ritka kincs a hősök hosszú sorában. Mint ahogy kegyetlensége is felülmúl minden eddigit. Mégsem nevezném hideg pszichopatának, ő inkább az a fajta, aki nem tesz semmit hiába. Nem ment meg senkit csak azért, mert mentésre szorul, ha egyébként nincsenek vele céljai. Nála nincs öncélú erőszak, csak észérvekkel megindokolható lépések, sőt, minden lépése komoly tervezés eredménye, ahol nem szab gátat semminek holmi morális határ. Ettől persze még nem fogja jobban érezni magát a tetteitől, sőt, de pont ezért nem akarjuk egy kanál vízben, kínok között kinyuvasztani.
Összességében az első két rész baromi jó, a harmadik viszont nagyrészt unalmas a "négy évvel ezelőtt"-i fejezetek miatt, a jelen az teljesen rendben volt, olyan, amilyennek lennie kell.

2017/11/14

Kedvenceim, meg a majdnemek

november 14, 2017 6
Időnként visszanézem a régen olvasott könyveim listáját a GR-en. Nagyjából csak azokat vezetem ott, amiket a blogolás óta olvastam, de még ebből az időszakból is kimaradt pár év. Érdekes látni, hogy fordultam el bizonyos műfajoktól és íróktól, hogy aztán egy egészen másfajta irányt vegyek mindkét téren. Azt hiszem, ez az a helyzet, amikor az ember igyekezne formálni önmagát, csak aztán valami ellenáll benne, és végül mégsem úgy sikerül, ahogy először gondolta.
Vannak régi kedvencek, akikre szívesen emlékszem vissza, de egészen biztos, hogy mostanában nem fogom őket elővenni, bármennyire is vonzó az érzés, amit társítottam hozzájuk.
Ilyen pl. Joanne Harris, Ferrante, Barbara Erskine, Elizabeth Kostova, vagy Anita Diamant. Nem sikerült elvinniük a női irodalom felé, nem tudták elérni, hogy ráálljak erre a vonalra, és egymás után olvassam a komolyabb vagy romantikusabb történelmi regényeket, vagy az emészthetőbb szépirodalmat, még akkor sem, ha az misztikával vagy bármi mással van körítve.

Az én világom Mark Lawrence és Abercrombie. Meg Dan Abnett, Erikson, és a hype-tól megfosztott Martin. Leválasztom róla a filmsorozat keltette őrületet, és akkor nagyon tudom szeretni. Richard Morgan meg Blake Crouch, S.A. Corey, Lauren Beukes, Alastair Reynolds, On Sai. Stabilan megvannak ők már évek óta, Crouch az egyedüli, aki még nem olyan régóta.
Ilona Andrews, aki frissen csatlakozott a kevésbé darkos társasághoz Moning, Carriger, Frost és Chance mellé.
Nehéz új kedvencet találnom, pedig keresem, csak valami mindig hibádzik. Legtöbbször az 'egészen jó volt' kategóriánál maradnak meg a könyvek, ahol simán jöhet bárki mástól a következő mindenféle hiányérzet nélkül. Ők viszont elérték, hogy azonnal akarjak tőlük mindent, bár tény, hogy most az uf-hez (Moning és tsai) nincs türelmem.

Van pár sorozat, amire azt hittem, kedvenc lesz majd.
Peter V. Brett Démon-ciklusa nem tudott beszippantani, pedig nagyon próbálkoztam. Lazulós könyvnek jó lenne, de ahhoz meg túl hosszú, és hosszútávon nem köt le.
Brian McClellan Lőpormágusát is úgy tettem le, hogy jajdejó, új kedvenc, de végül nem érdekelt még annyira, hogy folytassam. Lehet, hogy hamarosan, lehet, hogy sosem.
Brent Weeks-ért rajongani akartam, de végül nem kapna a listában egy gyenge közepesnél jobbat. Eltörpül a többiek mellett, nem hozza, ami kell nekem.
Laurel K. Hamilton is úgy indult az Anita Blake-kel, hogy ez majd mindent tarol, de nem tarolt semmit.
Brandon Sanderson Ködszerzetével úgy ültem le, hogy végre egy baromi jó könyv (állítólag), amit szinte a végtelenségig tudok majd olvasni, olyan hosszú. Hát. Ha 200 oldal alatt sem érzem magam kényelmesen otthonosan a világában, akkor nem tudom, mikor.
Herman Kochtól szintél elaléltam az úszómedencés könyve után, és azt mondtam, idevele egészen, de a Vacsora feladta a leckét. Halál unalmas már az eleje is, a sok agymenéssel meg filózgatással, köszi szépen, inkább nem. (Bár ő műfajilag egyébként is kilóg az abszolút kedvenc kettősőmből, de ez persze nem gátolna semmiben, ha egyébként ledöntött volna a lábamról.)

Kevin Hearne éppen a peremen táncol. Míg Weeks-t pl. már nem szívesen vennék kézbe, annyira érdektelen lett, Hearne-ban még látok potenciált.
Aaronovitch Peter Grant-es sorija nagyon kellemes, szeretem olvasni, de nem lett nagy kedvenc, amit végülis sajnálok.
Gemmell is ilyen. Tudom, mikor kell kézben venni, mert tudom, hogy mit nyújt, mégsem sorolom a kedvencek közé. Nem áll mindenki más felett, egyszerűen csak szeretek időnként elmerülni pont abban, amit ad.
Lukjanyenko is majdnem kategória. Az Őrségért odavagyok meg vissza, de a többi... hát, az éppenhogycsak elmegy.

Vannak viszont önálló könyvek, amik örök kedvencek, és többször olvasandók, de nem feltétlen akarok az írótól mást is.
Valente Marija Morevnája. Nem lehetne rám építeni a hangoskönyv-bizniszt, de ahogy Béres Ilona előadja azt a pár fejezetet, az utolérhetetlen. Kár, hogy nem csinálták meg az egészet, nem csak olvasni élvezet, hanem hallgatni is. Sokszor jól jönne. Valentének van még a tündérvilágos mesekönyve, de az nem érdekel. Ami érdekelne, az annyira rétegirodalom még külföldön is, hogy itthon kizárt, hogy megjelenjen.
Ööö... nincs több ilyen. :D Valente a csúcs mindenben, a külön kategória. Vannak még jók persze, csak nem újraolvasósak. Az nálam szinte már bűnnek számít, annyi a könyv, amit el akarok olvasni, nem szabad újraolvasással időt töltenem. Kivéve a kedvencek, meg Valente.

Azt hittem, hogy fogok tudni majd újakat mondani, mert ezek csak úgy észrevétlenül belopóznak az ember életébe, de végülis nem jött össze, nincsenek új kedvenceim. Talán ha majd műfajt váltok, kerülnek elő, vagy kiadnak pár olyan sci-fit meg fantasyt, amit jó lenne magyarul olvasni, lesznek újak, de addig maradnak a régiek. (Amadea posztjától kaptam kedvet egyébként a kedvences bejegyzéshez.)

2017/11/06

Témázunk - Most másképp

november 06, 2017 13
Ülök egy padon. Akartam kezdeni. Meg hogy a hó lágy pelyhekben hullik a vállamra, de ez már annyira giccses és elcsépelt. Akkor már inkább szúrjanak, élesen és csípősen. Pedig amikor ki akarok kapcsolni, valami ilyesmi történik. Képzeletben kiülök valahova, hó esik, ragyog a fehérség, az utcai lámpák, a hópelyhek, és minden valami földöntúli ködbe veszik körülöttem. És a klíma nagyjából olyan, mintha az árnyas őserdő közepén ülnék egy tó partján, nap melengette sziklán. Ennyit arról, mennyire megbízható az agy.
Mert tudom, hogy nem lehet benne bízni, pedig milyen jó lenne, ha...

Egyik éjjel arra ébredtem, hogy felébredek. Ebben még nincs semmi érdekes, sőt, szerintem a világ legunalmasabb dolga azt hallgatni, amikor mások lelkesen ecsetelik, mit álmodtak, mintha valami izgalmas filmközvetítés lenne, holott csak értelmetlen zagyvaság az egész. Ez is az lesz, előre szólok.
Szóval elaludtam az ágyamban, és felébredtem egy előadóteremben, ahol szintén aludtam, teljesen rendesen. Unalmas volt az előadás, vagy nem tudom, de az előadótermi énem teljesen tisztában volt vele, hogy álmában ő is aludt, aki viszont én voltam. Egymások voltunk.
Volt már ilyen veletek? Hogy valaki más magatokban tértetek magatokhoz? Mondhatom, igen kellemes volt. Mintha lány lettem volna, de az a nemtörődömség, ahogy az emberekre néztem körülöttem, inkább fiúra utalt. Érdekes módon senki nem ütközött meg rajta, hogy egy kivilágított terem kellős közepén bedobom a szunyát, mintha ez teljesen természetes lenne tőlem, bár ettől még enyhén megvető és némi félelemmel vegyes távolságtartó pillantásokat kaptam. Nem mintha érdekelt volna, én csak önmagamban léteztem, főleg most, hogy van ez a furcsa probléma, aminek a végére kell járom - mit bámulsz? - , mert ott is éreztem, hogy ez valami olyan, ami eddig még nem volt.
Aztán újra az ágyamban, de most már valami más személyiség lenyomatával bennem. Még mindig érzem. Magam. Mert én voltam, ez biztos.

Mint ahogy én vagyok az ipari csövek között bujkáló kiscsitri is. Már nem gyerek, de messze nem felnőtt. Nem vagyok egyedül, de a többieket nem látom, nincsenek a közelben. - Dolgom van, hé, hagyj. - Üldöznek, én meg úgy szlalomozok az embermagas fűtéscsövek között, mintha csak a pajtásaimmal játszanánk. Pedig vérkomoly, érzem. Nem adhatom fel, nem kaphatnak el. Eddig még mindig sikerült kijátszani az egyenruhás alakokat, akik még éjjel is simlis sapkát hordanak, hogy a rosszul megvilágított udvar fényei véletlenül se árulják el arcvonásaikat. Már akkor kergettek, amikor még híre sem volt nálunk a disztópikus világoknak, de már elég rég nem láttam ottani magam, remélem, minden rendben velem.
Ez legalább három világ, egy vibráló, bevállalós személyiséggel, egy halványan pislákoló, bár stabil, de cseppet nihilistával, és velem, akiben mindegyikük benne van, csak jó mélyen. Mindegyiktől tanultam valamit, csak még nem hasznosítottam. Az én világomban nincs ezekre szükségem.
Persze, jobb lenne, ha az egész történetet ismerném, jó lenne tudni, mihez tartoznak azok a nagy csövek, és miért is gondolom én, hogy bármi keresnivalóm van ott, és miért pont én vagyok az, aki bárkit is meg tud ott keresni. Rebbelis gyerek pajkos lázadásánál komolyabb a dolog, ezt az ágyamban fekvő álmodó énem a zsigereiben érezte, és nagyon izgultam, nehogy elkapjanak.
Vagy hol és mikor lehet az az enyémhez nagyon hasonló világ az előadóteremmel és a céltalan, de kemény énemmel? Vele(m) még friss az ismeretség, róla(m) még alig tudok valamit.
Szeretem a világaim, legyenek bárhol, bármikor. Jó tudni, hogy vagyunk.


TÖBBIEK