2017/04/30

Néztem

Kicsit most visszavettem az olvasással, mert rákattantam pár sorozatra. Akárhogy is, ez jóval több időt elvesz, mint egy-egy könyvet elolvasni, és ha egyszer leülök a gép elé, nehezebben kelek fel előle, mint ahogy a könyvet leteszem.

Az Expanse-ról már írtam, bár akkor még az első évadot tudtam le, a véleményem ugyanaz. Mostanra vége lett a másodiknak, de ugyanolyan baromi jó még mindig, leszámítva Holdent. Nem tudom megszokni ezt a tojásfejű  fickót, és egyre inkább úgy látom, hogy teljesen szerepidegen a csávó Holdenként.
Egyébként maga a világ eszméletlen látványos, ott, ahol kell, egyszerű, és az átlagnál nagyobb mértékben követi a könyves változatát. Avasarala a kedvencem, színésznőstől, mindenestől, eszméletlen jól kidomborította a politikusnő mindenféle jellemvonását.


A Caprica a Battlestar Galactica előzménysorozata a Blood and Chrome-mal meg két másik filmmel (Razor és The Plan) együtt. Ez egy kicsit nagyobb falat, mert ezek mellé van egy miniévad plusz négy évad, és kicsit olyan, mintha sose lenne vége, de a végére teljesen komplett egésszé áll össze a történet. Szerencsére nem csinálták ezzel is azt, mint jónéhány másikkal, hogy egyszercsak vége lesz a történetnek, mert az amcsi nézőközönség agyi befogadóképessége elérte a végső határát.


A Legiont először nem tudtam hova tenni, lehet, hogy még most sem tudom. Elég fura sori, egyrészről ugyanis elég vicces, másrészről meg nehéz komolytalan sorozatként tekinteni rá. Van benne tudatalatti, másik dimenzió, elmegyógyintézet, összeesküvés-elmélet, mentális erők, és a főszereplő színész a Downton Abbeyből, aki mindenáron próbálja megakadályozni, hogy a démonok bekebelezzék a világunkat. Ehhez képest elég kevés démon van benne egyébként.

A Preachert biztosan ismerik azok, akik képregényben otthon vannak, nekem teljesen ismeretlen volt. Van benne egy gengsztercsaj, egy prédikátor, aki gengszter volt, egy vámpír, aki véren és whiskey-n él, pár tanyasi farmer a környékről, két angyal, akik üldöznek valamit, ami a világunkba került, de nem itt van a helye, meg egy rakat véres jelenet. Ami nekem nagyon bejön, hogy viccesen morbid és abszurd, olyan képi világgal, amit én imádok: poros vidék a tűző nap alatt, belassult feeling, egyszerű emberek a maguk kis drámáival.


Néhányat elkaszáltam.
APB - Pár rész után rájöttem, hogy marhára unom én már ezeket a mindenféle városi krimiket. A Chicago PD még mindig bejövős, de ezekből nem tudok sokfélét nézni. Az APB is pont ugyanez, pepitában; gazdag csóka megkap egy örsöt, a beosztottjai először körberöhögik, ahogy próbálja rájuk tukmálni a vívmányait, végül rájönnek, hogy mégiscsak hasznos egy mellény, amit egy rakéta sem képes átvinni, meg egy autó, ami szinte már majdnem űrsikló (oké, túlzok), közben meg mindenféle software-es újítással keseríti a rendőrök és a lakosság életét. Uncsi.
Quantico - ennél elvesztettem a türelmem. Szeretem, ha van múltja a szereplőknek meg a történetnek, de ezek a vágások nélküli ugrálások, sőt, a folyamatos ugrálások az időben kiakasztottak. Én azt szeretem, ha megvan az íve a történetnek, de ez, hogy mindig máskor vagyunk, alapvetően totál értelmetlen. Olyan, mintha menet közben jutna eszükbe a forgatókönyvíróknak, hogy most akkor ezt is tegyük még bele, meg azt is, tudja fene, mire lesz még jó alapon.
Madam Secretary - ez nem lett volna rossz, de mintha folyamatosan önmaga körül pörögne a történet (politika, családi dráma, nő vagyok, fogadj el, politika, nő vagyok, családi dráma... stb), nagyon lassan. Nincs ennyi időm.
Fargo - a mindenki által imádott sorozat engem kiidegelt. egyszerűen képtelen vagyok ilyen hosszan elviselni a főszereplő látványát, akit szintén mindenki imád, rajtam kívül. A történet sem tudott lekötni, ennyi balfasz baromságot ritkán látni egy sorozatba zsúfolva. Tudom, kultuszfilm, meg minden, de részemről egy túllihegett ostobaság az egész.
Pretty Little Liars - kicsit témaidegen nálam, de kikapcsolódásképpen megnéztem olyan 4 vagy 5 évadot. Fogalmam sincs, hol hagytam rá. Egy ideig elviselem én a sehova sem haladó, csavar csavar hátán történetet, amin aztán csavarnak még vagy 82x, csak aztán sok lesz a jóból.

Van még pár, amit ajánlok:
Originals - a Vámpírnaplókat kerülöm, egyszerűen sok volt már nekem a kavarás, mert nem csak a forgatókönyvírók szóltak bele, hanem a szereplők magánélete is, meg egyébként is, nincs annyi potenciál már benne; ami volt, azt már vagy ellőtték, vagy ki sem használták. Az Originals viszont szerintem nagyobb volumenű karakterekből áll, több lehetőség van bennük, és jobban fekszenek nekem a szereplők is (talán meg nem 30-asok játszanak tiniket, többek között.)
Vikings - örök kedvenc, és többszörös újranézős, akárcsak a BSG, meg a  Downton Abbey.
Timeless - lazulós időutazós sori
Lucifer - vicces démonos
Banshee - gengszteres drámázós, pörgős akciókkal, és rengeteg bunyóval meg gyilokkal (negyedik évaddal vége sajna)
Secrets and Lies - jófajta nyomozós, évadonként egy-egy üggyel. (két évad csak. jellemző.)
Penny Dreadful - Eva Green és Josh Hartnett párosa, viktoriánus London, vérfarkas, médium. Nézős, és jön a következő évad.

Ti miket szoktatok nézni? Nálam tervben van még néhány, pl. a Last Kingdom, a Once Upon a Time, Ripper Street, meg még jópár.
Share:
Olvass tovább... ->

2017/04/24

Ráhagytam

Összejött most idén már pár ilyen könyv, pedig még alig telt el néhány hónap. Komolyan, időnként irigylem azokat, akik végigszenvedik magukat bármin, hogy a végén mondhassák, ez nekik nem jött be. Én egy ideig próbálkozom, mert nekem sem lehet mindig mindenhez jó hangulatom, meg idő kell, hogy összeszokjunk, tisztában vagyok én ezzel, de aztán eljön a pont, ahonnan már nincs tovább.

Shafakról azt gondoltam, hogy lehet, hogy Amadea nem volt odáig tőle, de majd én szeretni fogom, hiszen Isztambul, meg különleges, meg más kultúra, mi rossz lehet ebben. Hát lehet. Képtelen voltam megszokni azt a terjengős, mindenféléről szófosó csacsogó, macskafamíliákat, le- és felmenő ősöket tengermélységig kielemző (még mindig a macskákról van ám szó) írásmódot, ami nem csak a macskákra vonatkozott, hanem mindenkire és minden másra is. Tipikusan az a könyv, amiben egyszer biztosan kiderül, miről is szól valójában, és aki odáig eljutott, az vehet magának egy jól megérdemelt jutalomkönyvet. Bevallom, én korán ráhagytam, még a macskák elemzésénél, nem vagyok én ehhez kellően szofisztikált. Majd egyszer egy másik könyvének adok még esélyt, ha sok időm lesz.
Az alternatív vcs listámon volt egyébként, még jó, hogy van mellette egy csomó más lehetőség.

Rá kellett jönnöm A földre hullt sárkány olvasása közben, hogy oké, nincs ezzel a könyvvel semmi gond, csak én nem szeretem Peter F. Hamiltont. És Shafak meg őutána arra is rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem, ha mindenféle értelmes cél nélkül csak úgy beszél nekem az író, hogy elmeséljen mindenfélét. Ez konkrétan egy baromi jó könyv lehetett volna, ha nagyjából a felét kitörlik még a nyomdába kerülés előtt.
Ugyanis az ún. "jelen helyzet" minden okot megad rá, hogy az ember olvassa: akciódús, mozgalmas, érdekesen intrikus, mindez sci-fiben, tehát nem csak a földi érdekek ütköznek, hanem csillagvilág szinten, és több szálon megy az ármánykodás, lopás, gerillaakciók.
Tisztában vagyok azzal is, hogy minden szereplőnek van múltja, családja, volt egyszer gyerek meg kamasz ő is, csak ez engem nem feltétlen érdekel egy ilyen könyvben. Hogy a főszereplőnk hogyan éli meg az első barátnőjével a szerelmet, szexet, említés szintjén még emészthető, de hogy ezt szinte egy komplett könyvként beillessze, annak nem sok értelmét látom. Biztosan van jelentősége, valószínűleg megmagyarázza hősünk mostani kedély- és lelkiállapotát, gyanítom, a csaj felrobbant, vagy megették az alienek, vagy nemtom, de őszintén, totál elvette az élményt, amit egyébként a többi fejezet adott. Már a Pandóra csillagában is nehezen viseltem, hogy a mindenáron mindenről beszélni akarás teljesen szétzilálta a vezérfonalat, de ott volt értelme, mert teljesen egyértelműen minden fejezetből építkezett a történet. A Földre hulltban ezt nem éreztem, és nem volt kedvem eljutni az utolsó oldalig, hogy meglássam az értelmét egy dagadt kamaszfiú álló farkának, akiből aztán majd valszeg valami tragédia miatt fess, színizom, bátor katona válik, aki szembeszáll a rendszerrel.

Feladtam Suarez Daemonját is, de ebben én vagyok a hibás. Nem vagyok egy nagy informatikus zseni, de azért átlag felhasználói szinten nem lehet okom panaszra. Ez viszont, ami itt volt, feladta a leckét, és annyira felidegelt, hogy nem értem, és három mondatonként elveszítem a fonalat, és nemhogy nem értem, de nem is tudom elképzelni, meg nem is látom magam előtt, meg semmi olyasmi, ami alapján én bármit is meg szoktam tanulni, hogy inkább annyiban hagytam. Valószínűleg ez nem egy rossz könyv, hekkereknek kifejezetten ajánlom, csak én ehhez kevés vagyok.
Utoljára hagytam a szívfájdalmam, King Búra alattját. Annyira akartam szeretni, mert én annyira bírom, amikor King monstrumokban gondolkodik, és annyira azt éreztem még a felénél is, hogy ez sehova nem halad, és történjen már valami a sok izmozáson kívül, hogy eljött a pont, amikor már inkább felporszívóztam, csak ne kelljen olvasnom.



Share:
Olvass tovább... ->

2017/04/20

Ha már itt a könyvfeszt...

Most nagyrészt csak azokat sorolom fel, amik nekem mindenképpen beszerzősek lesznek, sőt, van, amit már meg is vettem. Ilyen jó kis kellemes téli időben szerencsére nincs más dolgom, mint olvasni (meg játszani, csak jól be kell osztani a kettőt).

Blake Crouchtól bármi jöhet. Imádom, ahogy a pasi ír. Hogy még jól is ír, külön öröm.

Nem igazán jön be nekem Chris Moore humorérzéke. Nem vagyunk egy hullámhosszon, kivéve, ha a Mocskos melóról, vagy annak a folytatásáról van szó. Ha a Lestarpált lelkek a Mocskos meló vonalán halad, akkor nem lesz vele bajom.

VanderMeer a Déli végekkel nem lett éppen a kedvencem, de ebből végülis még bármi lehet, mert csak az első részt olvastam egyelőre. Viszont a Borne annyira furának tűnik, hogy nagyon kíváncsivá tett.

Chuck Wendig elég megosztó író, ahogy nézem, valaki vagy szereti, vagy nem, középút nincs. Én szeretem, és mivel az első részben elindulni látszott valami (hogy mi, arra már konkrétan nem emlékszem, elég megfoghatatlan gondolataim voltak olvasás közben. mint amikor ott van a tudat peremén az összefüggés, meg a megvilágosodás, aztán elillan. egyébként a könyv is ilyen.), mindenképpen kell a folytatás is.

Mindig is érdekeltek az inkarnációs történetek. Kíváncsi vagyok, Susan Barker mit hoz ki a témából.
Zadie Smith meg még mindig parkolópályán van, pedig rendszeresen beígérem magamnak, hogy valamit elolvasok tőle. Egyszer csak összejön.
A papírmágus meg sokáig nem érdekelt, aztán most mégiscsak. A téma ígéretes, aztán majd kiderül, mennyire lesz jó a könyv.

Az Amerikai istenek új borítót kapott. Nagyon várom már a sorozatot, és még az is lehet, hogy a sori után majd újraolvasós lesz.
És ha már új borító, a Mechanikus London is új külsőt kapott. Hogy mi volt a baj az előzővel, nem tudom, nekem mind a kettő tetszik. És hátha ez azt jelenti, hogy jön a  folytatása.

A Kormorán Baru, az áruló majdnem kimaradt a listából, pedig elég érdekesnek tűnik. Mindenki imádja ezt a borítót, én meg nagyon nem, de nyilván majd megszokom.


Még egy érdekesség a végére. Josikava Eidzsi sorozata, a Muszasi, még nagyon régen hódított. Kiadta a Magyar Könyvklub, aztán az Ulpius, de mind egy szálig eltűnt a piacról. Most a Szenzár kiadóhoz került, április végén jön az első rész. A borítóról külön megemlékeznék. Méltó a könyvhöz.



Share:
Olvass tovább... ->

2017/04/12

Amy Stewart - Lány pisztollyal (Kopp nővérek 1)

Egy súlyos családi titok arra késztet egy anyát, hogy családjával New Yorkból egy eldugott tanyára költözzön. Az anya halála után a három lány egyedül folytatja életét a tanyán, a legidősebb lány, Constance irányítása alatt. 1914 nyarán, amikor Európában kirobban az első világháború, felborul a három Kopp nővér élete is: egy autó belefut a bricskájukba, és Constance elhatározza, hogy megtérítteti a kárt a baleset okozójával.
A felelős egy helybeli gazdag és hatalmaskodó gyáros, aki ettől kezdve pokollá teszi a lányok életét. Constance követelése süket fülekre talál nála, a leány ezért hivatalos feljelentést tesz. A hatóságok először vonakodnak komolyan venni a határozott fellépésű, magas termetű Kopp kisasszony panaszát, de a helybeli seriff az ügy mellé áll, és Constance attól kezdve mindenben segíti a seriff munkáját. A sok megpróbáltatás után, amelyben a tanya elleni fegyveres támadások, gyújtogatások is szerepelnek, melyek során Constance fegyverrel kényszerül megvédeni a testvéreit, győz az igazság.
Constance a család megrendült anyagi helyzete miatt munkát keres, és az őket segítő seriff felajánlj neki maga mellett egy állást. Így lesz Constance az Egyesült Államok első női helyettes seriffje.
A szerző megtörtént elemekre építi az emlékezetesen megrajzolt jellemeket felsorakoztató történetet, amely korhű képet ad az akkori amerikai világról. Amy Stewart egy valóban élt személyről gyűjtött adatokat a korabeli újságokból és egyéb forrásokból. Számos kitalált szállal bővítette a rendelkezésére tényeket és sikerült egy lebilincselő könyvet írnia a jó és a rossz örök harcáról.
  
A fülszöveg alapvetően elmeséli az egész könyvet, nem is értem, minek ilyen fülszöveget írni, ahelyett, hogy inkább kedvet csinálnának egy valós történeten alapuló, igazán szórakoztató sorozathoz. (remélem, jönni fog a többi része is.)
A sztori váza megtörtént eseten alapul, egyeznek a szereplők névre, címre, jellemre, csak a körítés lett hozzáköltve, és némi kis izgalom miatt egyes kitalált eseményeket is közbeszúrt az írónő.
A Kopp testvérek nagyon talpraesett és önálló lányok, egy olyan világban kell boldogulniuk, ahol ha kérdez egyet egy nő, azonnal keresik a férfit mellette, apát, testvért, szomszédot, akit komolyan is lehet venni. És egy ilyen világban három nőnek önmagában nem lehetett egyszerű elboldogulni, úgy, hogy a várostól távol, egy tanyán élve tartották el magukat. Attól mindannyian elzárkóztak, hogy beköltözzenek a városba a bátyjuk családja nyakára, és ahogy néztem, a férjfogás sem szerepelt a terveik között.
A regény egyrészt remek szórakozás, kész élvezet volt látni, ahogy helyreteszik egy pöffeszkedő gyáros fejét (Constance egyszer úgy elkapta a fickót, hogy konkrétan a falhoz kente, amivel persze csak még jobban felbőszítette :D), de ami még jobb, látni az 1900-as évek elejének világát, társadalmi szokásait, a nőkhöz való hozzáállást, ami egyrészt levegőnek nézés, másrészt meg teljes gondoskodás, és helyettük való gondolkodást jelent. Apróságokban, de megmutatja a fejletlenebb vidéki élet, és az iparosodott nagyvárosokban élők közötti különbségeket is. 

Nem is én lennék, de... ez a borító... remélem, ettől függetlenül veszik a könyvet.

Share:
Olvass tovább... ->

2017/04/08

Benedek Szabolcs - A vérgróf

Mindig esténként tűntek elő, néha csapatosan, többnyire azonban egyedül. Hogy pontosan hogyan és mikor érkeztek, arról senki nem bírt megbízhatót mondani. Volt, aki azt állította, hogy ugyanott laknak, amerre dolgoznak is, napközben alszanak és megbújnak valamelyik bérkaszárnya zugában, s csupán napszálltakor merészkednek elő. Mások akár meg is esküdtek volna rá, hogy a város egy másik fertályából jönnek és szekéren hozzák őket... Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik. A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség elképzelhetetlen brutalitással meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban, a Városligettől kezdve az előkelő Ó utcai bordélyon át egész a ferencvárosi munkásnegyedekig.
1910-et írunk: az újabban már villanyfényben úszó Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a legendás kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Ezzel egy időben pedig különös vendég érkezik Budapestre, hogy néhány hónapi rejtőzködés után egyszerre csak az előkelő szalonok és úri társaságok kedvencévé váljon: Saint-Germain grófja, aki egyenesen Rákóczi fejedelem leszármazottjának mondja magát, és a világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiból származó történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni.

Először nem tudtam, hogy álljak a könyvhöz. Mi lesz ez, szépirodalom? történelmi fantasy vámpírúrral? noir krimi, esetleg megtévesztő fülszövegű történelmi regény?
Igazából ez így mind egyszerre. Ami azonnal feltűnt, az igényes, cseppet sem darabos, könnyen olvasható avítt szöveg. Nagyon lazán vezetett vissza több, mint száz évvel ezelőttre Benedek, igényesen és visszafogottan, mindenféle modorosság nélkül szőve a szóvirágait. Olykor szinte haptákba vágta magát a lelkem, amikor Mihucz a nagyságos úrhoz (ő volt a rendőrségen a főnök, a Vezér, csak akkor másképp hívták) szólott.

A könyv szálai mindenfelé visznek.
Ahogy Mihucz Ervin, a nyomozónk, az első oldalakon lefestődött, arra gondoltam, hogy ez a fickó egy épkézláb mondatban nem tud  egy értelmeset kérdezni, nemhogy nyomozni kezdjen. Aztán egészen megtáltosodott, bár az éleslátás és a penge gondolkodás nem az erőssége, legalábbis időbe telt neki rájönni dolgokra. Aztán rájöttem, hogy a leírása megtévesztő, az életmódja és a munkaszorgalma nem állt éppen párhuzamban, nem volt szép tőlem, hogy első látásra ítéltem.
A színház világában Tarnóczay Etelka személyében veszünk el, aki annyira csúnya kislány volt, hogy még a járókelők sem kérdezték meg tőle, ugyan miért is kóricál későn az utcán. Aztán micsoda végzet asszonya lett belőle.
Felbukkan Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Hunyady Margit, meg úgy alapvetően szinte mindenki abból a korszakból. Benedek ügyelt, hogy ne hagyjon ki senkit, nehogy sértődés legyen a  vége. Tumultus nincs, inkább csak átsuhannak ők a történeten, jelezve, hogy léteztek akkoriban.
Beláthatunk a múlt század eleji újságírás titkaiba is, csak hogy egy nagy kanyarral megismerkedjünk a vérgróffal magával.
A gyilkosságok pedig történnek, egyik a másik után. A gyilkos személye igazából nem egy nagy rejtély, nekem elég gyorsan leesett, de nem is az volt a cél, hogy sokáig homályban maradjak.

A korra jellemző apró részletek tömegével szolgál, különös tekintettel a bordélyok világára, ami nem is csoda, hiszen prostikat ölnek, állati kegyetlenséggel. Megtudhattam, hogy anno a városon belül is területenként különböző megnyilvánulásai voltak ennek a szubkultúrának, egyes részeken pl. vízáruslánynak álcázták magukat. Volt, akinél még víz is volt. Egy ideig.
A kávéházi élet különösen zajos volt, olyan természetességgel jártak oda melegedni, cseverészni, időnként kávézni, de mindenképp a világ dolgait kibeszélni, mint most a kocsmába. És most kiderült az is, hogy akkoriban a fontos, világi hírek Bécsnél megálltak. Bármi érdekes történt a nagyvilágban, azt mindenki egy bécsi kávéház egyik lapjában olvasta, semmiképpen sem itthoniban. Olykor ez Bécsben történt, olykor a csapostól elcsent ablakpucolásra használt újságból.
És persze azért fontos a nyomozás is, de csak annyira, amennyire a mindennapok része lehet minden más mellett. A vámpírság viszont a regény szempontjából elhanyagolható, impozáns díszlet, semmi több.

Nade elég is ennyi az apró titkokból.
Várakozáson felül jól szórakoztam, könnyed, humoros, de okos és nívós regény.

New York kávéház


Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/29

Elena Ferrante - Briliáns barátnőm

Két nápolyi lány, Lila Cerullo és Elena Greco évtizedeken át tartó barátságáról mesél, az ötvenes évektől napjainkig.
A tetralógia első könyve, a Briliáns barátnőm a két főszereplő kislány- és kamaszkorát, valamint számos mellékszereplő életét írja le Nápoly egyik szegény lakótelepén. A szerző lépésről lépésre követi a két lány nővé érését, személyiségfejlődését, egymásra gyakorolt hatását, szövetségük és rivalizálásuk történetét, a jó és rossz érzéseket, melyek évtizedeken át alakítják szoros barátságukat. Bemutatja továbbá több mint ötven év kulturális és szociális változásait, melyek hatásai átalakítják a városrészt, Nápolyt, Olaszországot és kettejük viszonyát.
Amikor ez a kötet befejeződik, ahogyan Lila és Elena gyermek- és kamaszkora, újabb nagy változások küszöbén állunk, melyek összekuszálják a két szívbéli barátnő életét. Az elkövetkező időket, a fiatalságtól egészen az időskorig, további három regény mutatja be. 


Ferrantétől már megszokhattuk, hogy kényes témákat vesz elő, az olvasó csak feszeng, meg kényelmetlenkedik, Ferrante meg komoran (legalábbis így képzelem, miközben ír, szigorú és eltökélt, hogy ő márpedig megmutatja) mélyre ás, legyen az anya-lánya kapcsolat, vagy egy széthulló házasság, vagy, mint itt, a gyermek és kamaszkor, és a barátság.
A két kislány eleinte olyan, mint két kislány: Elena óvatos, visszafogott, Lila meg nem fél semmitől. Elena követő, szinte alig van önálló lépése, és ez így is marad az egész köteten át. Amikor elmozdul a holtpontról, az vagy Lila miatt történik, vagy valami külső hatás (leginkább tanár) kényszerítő ereje mozgatja. Létezik, hogy valaki ennyire tökéletlen legyen, másrészről meg ennyire elcseszetten tökéletes?
Ferrante a maga kegyetlen látásmódjával visz végig minket két kislány nagylánnyá érésén, megmutatva közben mindent, ami ilyenkor érheti az ember lányát. A kellemetlen nőiesedés, aminek a hiánya is pont olyan kellemetlen, a kerekedő testek, a pattanások, a kinek van nagyobb melle, és kinek hányszor vallottak szerelmet periódusok, ami egészen addig érdekes csak, amíg az ember kivételezett helyzetben van miatta, a barátok időleges elválása, a féltékenykedés, hogy a másik miért érdekesebb, majd a büszkeség, hogy mégiscsak ő a legjobb.

Elena ... szóval kicsoda ő? Élete minden pillanatában a létezése Lilához viszonyított. Bár Elena fejében vagyunk, Lila az, akit a lelke legmélyebb bugyráig megismerjük (vagy legalábbis azt gondoljuk), persze csak Elena szemén és érzésein át.
Nem igazán kedveltem egyiküket sem. Elena majmoló személyisége bizonyos korig még elfogadható, egy idő után inkább csak fárasztó, Lila elemi vadsága és a kiváltott hatása meg rémisztő. Viszont a miliő lenyűgöző. Az '50-es évek Olaszországának lenyomata, ahol a lányok többet tesznek a családjukért, ha otthon maradnak és az anyjuknak segítenek, mintha tanulnak (gondolták ezt akkoriban). A nápolyi külvárosi telepen óriási a szegénység, bár a gyerekek ezt nem teherként élik meg, hanem inkább a felbukkanó lehetőségek tárházaként. Ilyen lehetőség ők ketten egymásnak, szinte versenyeznek, ki miben jobb, ki mit ér el először, és ahova az egyik eljut, oda a másik is menni akar. Elena igazából fel sem fogja, mekkora kiváltság, hogy tanulhat, Lila viszont, bár a primitív vadsága eltakarja, képes önállóan követni, sőt, lekörözni is Elenát, még ha neki nem is adatott meg, hogy továbbtanulhasson. Őt belső erő hajtja a tudás felé, az egyetlen külső tényező, ami inspirálja, az Elena, ő az, aki utat mutat, hogyan tovább. Nagyon hangsúlyos a regényben a tudás, nem csak a barátságuk alapja, de a telepről ez az egyetlen kivezető út.
Az '50-es években a telepi taposómalom feszültsége otthon csapódik le, és gondolkodás nélkül elagyalja bárki az asszonyt vagy a gyereket (Lilát is kidobja egyszer az apja az ablakon, pedig egyébként nem tűnt egy szörnyű apának), az etikett is megbújik a sorok között, ami a férfi-nő kapcsolatokban az olasz mentalitást jellemzi már egészen fiatal kortól, és a külvárosi szegénység annyira elhatárolódik a városi középrétegtől, hogy még egy kirándulás a tenger mellé is hatalmas lehetőség valami újra és különlegesre.

Ferrante remek író. Az volt már a nápolyi-hiszti előtt is, és nem igazán értem, miért kellene tudnunk, ki van a név mögött. Írjon, legyen ő bárki is, mert egy élmény olvasni, még ha időnként fájdalmas vagy kínos, akár valaki más lelkében vájkál, akár időutazunk egy fél évszázadot visszafelé. Ismeri az emberi lelket, és nem fél megmutatni, nem hazudik, és nem takar el semmit.
Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/13

Jasper Fforde - Egy regény rabjai

Jasper Fforde kitűnő második regényében folytatódik a Jane Eyre esetben elkezdődött ötletgazdag, fordulatos és elképesztően eredeti irodalmi kaland - ismét a találékony és rettenthetetlen irodalmi zsaru, Thursday Next főszereplésével. Mivel élete szerelmét, Tedet nemlétezővé teszi a korrupt Góliát Konszern, Thursday kénytelen beállni a regényeken belül működő rendőrség, a Juriszfikció kötelékébe, ahol is kiképzőt és társat kap Dickens Szép remények című regényének szereplője, a férfigyűlölő Miss Havisham személyében. Miután elsajátítja új szakmájának csínját-bínját, Thursday vakmerő kirándulást tesz Poe A holló című versében, fejest ugrik Kafka és Austen műveibe, de még Beatrix Potter egyik mesekönyvében is akad dolga. Fergeteges kalandjai során életveszélyes véletlen egybeesések célpontjává válik, hitelesítenie kell egy gyanús körülmények között felbukkant új Shakespeare-darabot, és ha ez nem volna elég, meg kell akadályoznia, hogy a föld összes élőlénye egyik napról a másikra ragacsos, rózsaszínű zselévé váljon...

A sorozat első része emlékeim szerint egy baromi jó könyv volt. Így utólag már nem tudom megmondani, hogy azért, mert annyira újszerű volt az egész világ, vagy mert nagyon szeretem a Jane Eyre-t, de azzal ellentétben ez a második rész nekem csalódás volt. Lehet, hogy azért, mert nem szeretem Shakespeare-t, vagy mert kicsit túltolta a furaságokat ebben a részben, vagy így minden együtt volt, plusz ugye mostanság egészen más típusú könyvek jönnek be. Úgyhogy kicsit szenvedtem vele, de jobb pillanataimban úgy érzem, végülis megérte elolvasni.

Sokszor volt zagyva a történet, mert olyan elemeket hozott be, ami a különlegességét tényleg növelte a világnak, de ezek pont olyan helyzetek voltak, amikor a kevesebb több lett volna. Viszont a humora nagyon bejött.
Ami még mindenképpen említést érdemel, az a fordítás. Amikor olvas az ember, igazából fel sem tűnnek a nyelvi bravúrok, mert természetesen simulnak a szövegbe, és olyan, mintha semmiség lenne lefordítani valami ötletes és igazából nem is létező szót egy hasonlóan ötletes nemlétezőre, pedig amit ezen a regényen Tóth Tamás Boldizsár művelt, azért mindenképp járna valami díj. Amikor nagyon untam a történetet, az ő nyelvi játéka még akkor is élvezetes volt.

Valahol értem, hogy miért volt bukás ez a sorozat, valahol meg nem, mert egyrészt ilyen borítókkal nagyon is fel lehetne kelteni a figyelmet, másrészt meg a szöveg minősége mindenképp megérdemelné, hogy kicsit felkapják. Hát igen, egy tehetséges marketinges nem ártana már a könyves világnak.

Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/05

Ramez Naam - Nexus

Kaden Lane fiatal tudóspalánta. Egy olyan illegális csoport tagjaként tevékenykedik, amelyik a köztudatban csak drogként ismert, Nexus 3 nevű nanotechnológiás szer fejlesztésein dolgozik. A Nexus lehetővé teszi, hogy az emberek programokat futtassanak a fejükben, egyesítsék a tudatukat, vagy akár átvegyék az irányítást mások felett. A fiú rövid úton szembe találja magát a világot mozgató titkos erőkkel, amelyek egy humán-poszt humán háború felé sodorják az emberiséget.
A szerző egyedi módon vegyíti a buddhizmust a transzhumanizmussal, történetének helyszínéül pedig az élettől lüktető, ellentmondásos nagyvárost, Bangkokot választotta. Itt, a Szukcsai-piacon vásárolt fejlesztésektől bárki erősebb, félelmetesebb lehet, vagy éppen szabadon bőrszínt változtathat. Kaden csak a saját leleményességében, és az Új Fenyegetések Igazgatóságának mindenre elszánt, csalódott ügynökében, Samben bízhat, ugyanis ha az általa kifejlesztett Nexus 5 rossz kezekbe kerül, az beláthatatlan következményekhez vezet. A technológia magasabb szintre emelheti az emberiséget, vagy kipusztíthatja azt. Egy biztos: új világrend van születőben, ám a jelek szerint nem lesz békés az átmenet.
Letaglózó a tudat, hogy mi minden várhat még ránk, ha elszabadulnak a nanorészecskék. A rabszolgaságnak, az elnyomásnak, a mások feletti uralomnak annyiféle fajtáját megtapasztaltuk már, hogy azt gondolnánk, ha belepiszkálunk az agyba, az csakis az emberiség jövőjét jelentheti, és valami olyan, aminek feltétlenül meg kell történnie, mert majd ez fog bennünket felszabadítani, és a fejlődés következő fokára segíteni. Hát, mindenki döntse el maga, hogy mennyivel jobb az -izmusok póráza, mint a nanoáramköröké, én azért örülök annak, hogy itt még nem tartunk.
Nem mintha nem lenne benne hatalmas lehetőség, csak hát ugye ott van az emberi tényező, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A Nexus egy oprendszer sejtszintű hardvere. Egy (sok) nanoszámítógép, amit programozni lehet fejben, azonnal, mármint nyilván annak, aki ért hozzá. Aki nem, az a készen kapottat használja. Tudatokkal kapcsolódhat egybe, emlékeket fejthet fel, lebéníthatja, akivel összekapcsolódott. Tudásra tehet szert, amit vagy önként adnak, vagy elveszi. Ez a fajta tudati kommuna úgy jelenik meg, mint valami gyönyört okozó egyesülés, amiben eggyé válunk mások örömével és fájdalmával, belehelyezzük magunkat a másik életébe, érzéseibe, gondolataiba. Nem véletlenül jelenik meg a tudomány mellett vallásként a buddhizmus (meg azért is, mert valszeg az író is az lehet), tökéletesen kiegészíti egymást a kettő, legalábbis néhány részletben.

A könyv vizsgálja a szabad választás jogát, az erkölcsileg még elfogadható és a már magyarázatra szoruló tudományos mozzanatokat, meddig mehetünk még el emberként a transzhumánig, és honnantól leszünk poszthumánok, akiknek már nem sok köze van a konkrétan emberihez, és kit mire jogosítanak fel saját képességei és tudása. És, ami a legfontosabb, hol van a helye a normál embereknek egy transz- és poszthumán emberekkel teli világban.
Ha a nanotechnológiában használható fejlettséget leszünk képesek elérni, valami olyasmi jövő várhat ránk, amiben már nem az anyagiak fognak dominálni, hanem a szellemi információk, és amíg most pénzbeli kizsákmányolás folyik szerte a világon, nagyon hamar eljuthatunk a konkrét tudathalászatig. Mint tudjuk, az információ kincset ér, csak egyelőre senkinek nincs meg hozzá a megfelelő eszköze, hogy akárkiből kinyerje. Egészen biztos vagyok benne, hogy amikor a pénz istenének leáldozik majd, a szellemé pedig felível, nagyon sokan pont ugyanolyan szar helyzetben lesznek majd, mint most, csak másképp. (Pedig mennyien várják az új kort...:>)

A Nexus egyrészt remekül megmutatja ennek a nanotechnológiának a lehetséges működését, a vele járó emberi dilemmákat, másrészt nagyon izgalmas kaland (kémregény? thriller?) a jövő világában. Sokan felrótták a könyvnek a sok akciót, amivel nem értek egyet. Ez egy tudományos hátterű szórakoztató regény, aminek minden sorával megfelel. Igazi hard sci-fi, pörgős, izgalmas cselekménnyel, úgymond valós problémákkal, amikkel az olvasót is gondolkodásra és választásra készteti, úgy, hogy közben még egy kis tudást is képes átadni, már aki fel tudja dolgozni. A felvetődő kérdések éppúgy az akciók részei, mint a tudományos részeknek, és a kettő együtt remekül működik.

Naam igazi tudós ember, és még csak véletlenül sem szeretnék a szájába adni semmit, de tudja fene, hol tartunk már az intelligenciakutatásban meg a nanotechnológiában. Az biztos, hogy a könyvében nagyon is elgondolkodtató kérdéseket vet fel, valószínűleg nem véletlenül, és nagyon hamar eljöhet az idő, amikor a valóságban szembesülünk a most még csak elméleti problémákkal.
Elvileg ez egy három részes sorozat, aminek jó lenne olvasni a folytatásait is, bár sztem erre nem sok esélyünk van...

Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/01

Mindenki - az Oscar-díjas kisfilm

Érdekes, hogy egy alig fél órás kisfilmet mennyiféleképpen lehet látni. Shizoo egészen mást emelt ki, mint ami nekem feltűnt.
Persze, csúnya dolog megfosztani valakit attól, hogy olyat tegyen, amit nagyon szeret, és milyen megalkuvó embereket nevel ki a tátikázás, meg lehet elemezni a társadalmi hatás tekintetében is, de én egészen más véleményen vagyok sok mindenben.
Először is, szerintem nem baj az, ha egy gyerek (vagy felnőtt, igazából mindegy) tisztában van a saját erősségeivel, és ezzel együtt a gyengeségeivel is. Most túl azon, hogy tanár, meg nyerési vágy, meg versenyszellem, és mindenáron való küzdés, legyünk egy kicsit őszinték: mennyivel lesz boldogabb az a gyerek felnőttként, akit abban a hitben ringattak, hogy versenyképes hangja van, de csak füldugó mellett? Jobb ezzel idősebben szembesülni, esetleg előnyére válik egy kisembernek, ha már időben a saját kvalitásainak megfelelő dolgokkal üti el az időt? Mert tudjuk, hogy otthon a fürdőszobában mindenki Pavarotti, csak hát nem mindig tudunk a fürdőben pavarottiskodni, időnként az udvaron is meg kell szólalni, és ott már másképp hangzik.

Amit nekem ez a kisfilm igazából jelentett, nem elvitatván, hogy helytelen az énektanár hozzáállása, az az oktatás csődje fél órában.
Egyszerűen minden benne van, amiért a Pisa-tesztek olyanok lettek, amilyenek, és amin előszeretettel pörög a sajtó. Hogy az oktatási minisztérium mennyire pörög rajta, azért nem mernék tűzbe menni.
Miközben néztem, az jutott eszembe, hogy volt egy rakat énektanárom, mert sokat költöztünk, sok iskolába jártam, sokféle tanárral összefutottam, de egy az összes suliban közös volt: az ének-  és a tesitanárok mind, egytől egyig ilyen elfáradt, kiégett, mániákusan számonkérő alakok voltak. Hidegek, érzéketlenek, sznobok (röviden csak idióta picsák, de hát ilyet nem írunk le, ugye, ha volt gyerekszobánk). Agyonnyomta őket a tantárgyuk, és önmaguk jelentéktelensége. Őszintén szólva semmibe néztük nemcsak a tantárgyakat, de a tanárokat is, pont azért, mint amilyen a tanár volt ebben a kisfilmben is.
Van egy elvárás, amit próbálnak lenyomni a gyerekek torkán. Hozzá tartozik az általános műveltséghez, ezért általános műveltség címén mindent profin kell tudni, mert ha nem, akkor a gyerek jövőtlen lesz, kilátások nélküli (újabban már arra sem méltó, hogy érettségije legyen, ami felé most haladnak már a dolgok). Ugyanezt a módszert alkalmazzák a reál és humán tantárgyakra, amivel végülis nincs gond, hacsak annyi nem, hogy egyik tanár / tanterv / vizsgaanyag / elvárás sem számol a gyerekek különböző készségeivel. Ami komolyabb probléma, hogy a készségtantárgyakat úgy kezelik, mintha ez valami megtanulható, bemagolható anyag lenne. Tesiórán teszteket csinálnak, testzsír-százalékot mérnek (ki volt az az állat, aki ezt előírta?? egyébként is nagy a nyomás egy tinitesten, nemhogy még olyan barom eredményekkel sokkolják szerencsétleneket, amit egy ilyen mérés kimutat), ahelyett, hogy a mozgás örömére tanítanák meg a kölköket. És aztán csodálkozunk, hogy inkább leülnek egy zacskó chips-szel a számítógép elé.
Rajzórán vért izzadnak sokan. Nem úgy sikerül a perspektíva, a dór oszlopot összekeverik a korintoszival, amiért természetesen egyes jár, de most őszintén, nem mindegy, melyik melyik? Nem lenne jobb inkább megtanítani látni őket?
Amit énekórán művelnek, az meg végképp förtelem. Emlékszem, utáltam énekelni, mert tudtam, hogy nincs hangom. Fülem viszont van, zenét hallgatni mindig is  imádtam. Mint ahogy a többiek is. Mégis, alig volt olyan óránk, ahol nem népi borzalmakat kellett nyivákolnunk, hanem valódi zenét hallgattunk. Máig azok a komolyzenék a kedvenceim, amit elvétve elénk tettek, és imádom, hogy gyerekem csellózik, mert olyan élmény, ami egyszerűen pótolhatatlan. Viszont az ő énekórái is súlytalanok, csak akkor hallok róla, amikor füzetet kell venni.

Szóval a tátikázók eljuthatnak Svédországba (azért ez mekkora buli már, én eltátikáznék a fél világért simán, mindenféle lelkifurdalás nélkül),ez tényleg akkora baj? Persze, lehet, hogy én látom rosszul, de lehet mereven ragaszkodni elvekhez meg illúziókhoz, én azt vallom, hogy legyünk rugalmasak, és idomuljunk a körülöttünk lévő világhoz. Ha ez a világ azt kínálja, hogy tátikáért cserébe Svédországot kapunk, világot látunk, élményeket gyűjthetünk, ami nem a tanáré lesz, hanem csakis kizárólag a gyereké, az olyan nagy baj? A lehetőségek azért vannak, hogy éljünk velük. És vannak dolgok, amiken egyszerűen nem lehet változtatni. Téphetik a szájukat mindenféle fórumokon mindenféle hozzáértő és hozzá nem értő emberek, hogy az oktatás szar így, ahogy van, változtatni kell, ezen nem a gyerek dolga változtatni. Még csak nem is a szülőé.Mi csak annyit tehetünk, hogy élünk a lehetőségekkel, azokkal, amiket kínálnak, és mindenki a saját kis szűkös határain belül próbálja megmutatni a gyerekének, hogy mit lehet másképpen.
És akkor még nem kerültek képbe azok a gyerekek, akik se az énekkar, se Svédország közelébe nem jutottak. Mert nem lehet mindenki énekkaros, ugye.

Egyébként nagyon tetszett a vége. (az is megérne egy bekezdést, hogy ez a valóságban miért nem lehet így, de az most mindegy)
A kislánynak csodás hangja volt, mellette sokmindenkinek tátikáznia kéne, aki egyébként mikrofonba hangoskodik.(kieg: most olvasom, hogy más énekelt helyette.:D mindegy, akárki volt, eszméletlen szép a hangja.)
Szamosi Zsófi hatalmasat alakított, láttam benne az első, alsós énektanáromat.:)

Azt hiszem, az a legjobb ebben a kisfilmben, túl azon, hogy végre nem a lágerek miatt kap egy alkotás Oscart, hogy mindenkiből előhozza a saját gyermekkori emlékeit, és az akkoriban leszűrt tanulságokat. Érdekes belegondolni, hogy ez mennyire formálta az életünket, jelen van-e még valami abból a gyerekből, vagy teljesen megszűnt létezni.

éppen témába vágó esemény
meg egy kis negatívum a múltból


Share:
Olvass tovább... ->

2017/02/27

The Expanse

Amiért nem nézem meg a filmes változatot, ha a könyv bejön, arra tökéletes példa az Expanse. Senki nem olyan, mint kellene, és bármennyire is lényegesek a történések és a látvány egy sci-fiben, marhára nem mindegy az sem, kik játsszák a karaktereket. Nehéz tudomásul vennem, ha valakit másképp képzelek el, mint ahogy a képernyőn megjelenik.

Holden - a könyv szerint barna bőrű (fehér, de melegebb, sötétebb tónussal), áthatóan kék szemű, kellemes jelenség. Erre kaptunk egy gombaszájú, pukkancsfejű fickót, akit hamarabb dobnék be a visszaforgatóba, minthogy megbízzak benne. Tenyérbemászó mimikája van, úgy billeg a nagy feje a vékony nyakán, mintha le akarna esni, és olyan kifejezés állandósult az arcán, mintha kinyitottak volna a seggében egy esernyőt. Oké, értem én, szegény pasi nem tehet róla, hogy így néz ki, de kizárt, hogy ne lett volna ennél jobb ember pont az egyik kulcsszerepre. Semmi vonzó nincs benne.
Naomi - mivel az Övön született, így magán kellene viselnie ennek minden jellegzetességét: magas, vékony csontozat, az átlagosnál nagyobb fej, ami nyilván elhanyagolható lenne, ha legalább a nyúlánk alkat stimmelne. Kifejezetten sötét a bőre, és nagy, szemébe lógó, göndör lobonca van. Nem egy kis nyikhaj, borotvált fejű csaj. Ezt leszámítva ő Holdennel ellentétben legalább megszokható.

Miller, Avasarala és Holden


Akit tökéletesen eltaláltak, az Avasarala. De miért nem káromkodik?:)
Miller sem volt rossz, bár sztem ő túl jóképű, fiatal és életerős Millernek (Holdennek viszont pont jó lett volna). Miller ugye már egy ötvenhez közeli, kiégett alkoholista lett, mire találkozunk vele. A piások azért nem szoktak ennyire jól kinézni, bár annyiban megértem a választást, hogy ki akar egy felpuffadt fejet bámulni évadokon keresztül.
Alex Kamalra egészen jól megtalálták a színészt. Szimpatikus szürke kisegér, tökéletes háttérszínész az egyébként emlékezetesen karakteres arcával.
Amosszal viszont kicsit mellényúltak. A fickó egy hatalmasan nagydarab csávó, kopasz fejjel, sok tetkóval, változó nagyságú szakállal. Egy nagyra nőtt, színizom pszichopata, aki hegyomlás helyett egy apró dombocskává csökkent a vásznon. Viszont egészen jól játssza a szerepet a srác, maradhat.
Öööö... néger Fred Johnson? Valamiről lemaradtam? Bár ez pont az a szerep, amire végülis bárki jó, viszont a dörzsölt Anderson Dawes tökéletes megformálót kapott.

Alex, Amos és Naomi

Végülis a legnagyobb gondom Holdennel van. A lehető legrosszabb választás volt, de azt gondolom, hogy nagy szerepe van az alakok megformálásának abban, hogy a könyv után hogyan látjuk a sokszor teljesen másképp kinéző embereket. Nem baj az, ha nem ugyanúgy néznek ki, gondolom, nem egyszerű összepároztatni a színészi külsőt és játéktehetséget a kitalált karakterekkel, de az viszont nagyon fontos, hogy legalább a kisugárzásuk hasonlítson azokéhoz, akiket meg kell formálniuk. Millernek ez tökéletesen sikerült, Amosnak is, Naomira fogjuk rá, hogy talán, Holden meg minden, csak nem Holden. (Inkább a mostani, ötödik rész-beli Marcót osztottam volna ki erre a bambaarcú alakra.) Bah, utálom. Se nem vonzó, se nem bizalomgerjesztő, semmi karizma nincs benne.

Nagyon tetszik viszont a hangulat és a látványvilág, a történések meg ugye adottak, még ha nem is követik 100%-ban a könyvet. Időnként kirí a képernyőről, hogy amire nem volt muszáj, arra nem költöttek, de aminél a látvány elsődleges szempont (az űr, és az űrhajók kívülről, meg főleg az űrcsaták), azt jól feltupírozták. Gondolom, a számítógépes technika jóval olcsóbb és egyszerűbb, mint fizikai díszleteket építeni.

Rocinante












Nem igazán tudok elvonatkoztatni a könyvtől, de az biztos, hogy aki anno szerette a BSG-t, és szeretne valami hasonlóan nagyszabásút látványilag és történetileg, az ezt a sorit feltétlenül nézze. A látvány elsőrangú, nem győzök elmerülni benne, de a történet sem okoz senkinek csalódást. (bár szerintem kevesen vannak, akik még nem kezdték el nézni)
Készült már jónéhány sci-fi a BSG óta is, de valamiért mindegyik elvérzett. Ha ígéretes volt a főbb történeti szál, ott elbarmolták a színészek és a pénztelenség (Dark Matter), vagy ha nem, akkor meg egyszerűen bannolták a folytatást (pl. Firefly).


Share:
Olvass tovább... ->

2017/02/25

S.A. Corey - Nemezis játékai (Térség 5)

Miután ezernyi lakható új világ felé nyílt meg az út, megkezdődik a naprendszer hatalmi struktúráinak átrendeződése. A Mars lassan elnéptelenedik, míg a külső bolygók nagyobb befolyást próbálnak szerezni maguknak, és hajók tűnnek el sorra, megmagyarázhatatlan módon.
Mindeközben a Rocinante hosszabb időre szárazdokkba kényszerül a lassú zónában és az Iloszon zajlott események miatt, ezért James Holden legénysége a javítások idejére “szabadságolja magát”, ki-ki visszatér a saját világába, hogy lezárja a múltja néhány elvarratlan szálát, és ez mindnyájuk számára a túlélésért folytatott keserves küzdelembe torkollik. De nem csak számukra: az emberiség saját végzete felé rohan, mert a múlt bűnei megkövetelik az árukat.

Végül mindenkit utolér a múlt. Mindenkiről megtudunk sok apróságot, esetleg nagyobb bűnöket, Amos is kicsit emberibb léptéket vesz fel, bár a kissé szociopata alak nem lesz sokkal szociálisabb, sőt. Vicces volt látni, ahogy bizonyos helyzetekben arra gondolnak, mit tenne vagy mondana a másik. Naomi sokszor gondol Amosra, Amos meg Naomira, Alex meg olyan, mint a gyerek, aki megtalálta a biztonságot jelentő családot, de erre csak akkor jött rá, amikor kirándulni ment nélkülük. Az egyedüli, aki marad a homályban, az Holden. Róla még mindig csak annyit tudni, hogy nagy családban nőtt fel, ami annyit tesz, hogy egykeként volt nyolc szülője (amolyan utópisztikus swinger-életmódnak tűnik ez nekem).
Kicsit el is veszítettem a fonalat, sok volt a gondolkodós-emlékezős üresjárat, ami némileg a cselekmény rovására ment, és cserébe sok-sok felesleges oldalt produkált a könyvben. Vagy csak én voltam türelmetlen, nem tudom. Úgy tűnik, időnként kell ez az íróknak, hogy embert faragjanak a karakterekből. Végülis sikerült, mert teljesen megkönnyebbültem, hogy mindenki visszakerült a helyére, és minden változás ellenére ők még mindig a kedvenc legénységem. Naomit végleg nagyon megszerettem, de kíváncsi lennék azért rá, hogy ha előbb őszinte, és nem utóbb, akkor hogyan alakult volna ez az egész. Amosért meg nem lehet nem rajongani, haláli a fazon, szó szerint. És még mindig minden Holden körül forog. Kell a változatlanság, ő meg egy olyan fix pont, ami mintha soha nem mozdulna ki a helyéből. Alex nekem az egyedüli szürke folt, még az ebben a részben történtekkel együtt sem tudom hova tenni. Összességében jó volt őket jobban megismerni, mindannyian érdekes emberek, fejben is, meg egyébként is.

Persze, attól mert most mindenki a múltjával volt elfoglalva, nagyon is sok dolog történik, a kényes hatalmi egyensúly felborul, és nagyon fura belegondolni, hogy mekkora léptéket jelent ez, ha egy egész naprendszerre vonatkozik. Úgyhogy izgalmas helyzetből most sem volt hiány, volt itt emberrablás, szabotázsakció, trükkös lopás, tömeggyilkosság, kalózakciók, lázadás. Az új világok rájönnek, hogy a még újabb világok eljövetelével a fenntartott rendszerük életképtelen, de hát ki az, aki önként lemond a hatalomról, ha egyszer a kezébe kaparintotta. Ebből aztán hatalmas káosz lesz, és ha minden igaz, teljesen a nulláról kell újjáépíteni az egészet, csak még az nem tiszta, hogy kinek és hol. Meg hogy miért is tűnnek el azok a hajók.

Ami a lényeg, az most az utolsó oldalra maradt (igen, hatalmas függővége van), és egy olyan következő részt ígér, ami megint akciódús lesz, és izgalmas, úgyhogy nagyon várom. Remélem, tényleg az lesz.
És most már el merem kezdeni nézni a sorozatot is, kíváncsi vagyok, mit hoztak össze. 

U.I. - megjegyzés a fordítónak: azok a szemek nem vérágasak, hanem véreresek szoktak lenni.

Share:
Olvass tovább... ->

2017/02/24

Rájuk vetettem a figyelmem

Stephen Hawking - Fekete lyukak
"Azt tartják, a tények néha furcsábbak a fantázia szüleményeinél, és ez sehol másutt nem igaz annyira, mint a fekete lyukak esetében. A fekete lyukak különösebbek, mint bármi, amit csak a tudományos-fantasztikus írók megálmodtak."
Stephen Hawking professzor 2016-ban két előadást tartott a BBC Reith-előadássorozatában, arról a témáról, amelyik már évtizedek óta foglalkoztatja őt - a fekete lyukakról.
A legendás fizikus ebben a két, maradandó élményt adó előadásában kifejti, hogy csak akkor juthatunk közelebb az univerzum titkainak feltárásához, ha megértjük a fekete lyukakat és azt a kihívást, amelyet ezek az objektumok a tér és az idő természetére vonatkozóan jelentenek.
A fekete lyuk a csillagászat gömbvilláma. Szerintem félelmetes, hogy van valami cucc az űrben, ami beszippantja a dolgokat, aztán ki tudja, hol kötnek ki.

Chris Moore - Mocskos meló

Ez már csak azért is érdekes, mert egyrészt újranyomás, felújított, újraszerkesztett és újratördelt formában, másrészt meg hamarosan jön a második része. Moore könyveivel elég felemás a kapcsolatom. Nem szeretem a humorát, bár ez nem az ő hibája, alapvetően a humoros könyveket nem szeretem, de ez annyira jól össze van rakva, és pont eltalálta az ízlésemet a kellemesen abszurd feketehumorával, hogy már nagyon régóta várom a folytatását.

Susan Barker - Inkarnációk

A történet főszereplője Vang, a pekingi taxisofőr, aki egy nap különös levelet talál a kocsija szélvédőjén. Nyugtalanító sorok, melyek írója mintha egyre közelebbről figyelné meg őt és a családját. Vang nyomozni kezd a titokzatos, furcsa, de felkavaró levél nyomán, amelyet továbbiak is követnek. Mindegyikből a kínai történelem egy-egy meghatározó, ám véres, szenvedélyes és intrikákkal teli korszaka tárul fel, melyben az egyéni lét már-már kilátástalannak tűnő, folytonos küzdelem. Rokon lelkek találkoznak valami ellenállhatatlan erő hatására, majd törnek egymás életére. Vangot mágnesként vonzzák ezek a több száz éves történetek, és azon kapja magát, hogy nyakig ül egy rejtélyben, melyet ki kellene bogoznia – miközben az ismeretlen leskelődő által mozgatott szálak eltéphetetlen hálója egyre jobban befonja őt is és a családját is.
Vajon mi köze lehet egy hétköznapi taxisofőrnek a kegyetlen Csia-csing császár elleni merénylethez, az ópiumháború idején ügyeskedő kisemberekhez, a maoista korszak félelemmel teli légkörében élő gimnazista lányokhoz?
Ez nagyon jól hangzik. Szeretem az olyan könyveket, amikben a történelem mellett lélek is van, bár igyekszem nem hagyni magam megtéveszteni a címmel (pedig egyből Szepes Vörös oroszlánja jutott eszembe, bár gondolom, semmi hasonlóság nincs a két könyv között.)

Chuck Wendig - Halálmadarak

Wendig stílusa nálunk is megosztja az olvasókat. Én nagyon bírom, bár tény, hogy az érzékenyebb széplelkűek inkább kerüljék: sok a káromkodás, vulgáris, sokszor nyers és erőszakos, de ez engem cseppet sem zavar.
Az első részt imádtam, és a folytatás is mindenképp kell, ami majd valamikor áprilisban lesz esedékes.
Magyar borítót egyelőre nem találtam, de ugyanez lesz, csak magyarítva.



Share:
Olvass tovább... ->

2017/02/21

Közben

Az utóbbi pár hétben teljesen be vagyok sózva, alig bírok megülni a fenekemen melóban. Mennék haza.
Általában is szoktam hazakívánkozni (sose fogom megérteni a munkamániásokat), de ha valami olyan könyv kerül a kezembe, ami teljesen beszippant, legszívesebben szabit vennék ki, és álló nap csak olvasnék. Nem tartom számon, mi volt az ezt megelőző ilyen könyv, de most a Térség az úgy elborított, hogy legszívesebben űrhajómérnöknek tanulnék, hogy repülhessek, és bolygókat fedezhessek fel, meg hogy legyen egy nagyon okos és bevállalós kapitányom, akit követhetek tűzön-vízen át.
Általában szokott zavarni, ha olvasás közben hozzám szólnak, mert kizökkenek, meg egyébként is, most épp jönnek az idegenek, meg lőnek, meg ilyesmi, és nehéz ebből csak úgy kiszakadni. Na hát, most meg se hallom, ha mondanak valamit. És gondolkodás nélkül vettem az következő részt a negyedik után, pedig szoktam pihenőt tartani, hogy ne unjak bele semmibe (amiből aztán az szokott következni, hogy éveken át elő se veszem a folytatásokat). Ez most nagyon nem uncsi.

http://www.northfrontstudio.com/
Tycho Station

Van az a világ, ahonnan egyszerűen nehéz kiszabadulni. A Rocinante lenyűgöző, maga a hajó is, meg a legénység is. Már eleve az, hogy új világokat lehet meghódítani, egy olyan lehetőség, amivel a következő életeim valamelyikében mindenképpen szeretnék élni. Az meg, hogy olyan emberek vesznek körül legalább naponta pár óráig, mint pl. a Roci legénysége, főleg Holden a problémamegoldó meg -csináló képességével, kárpótol a napi baromságokért. És mindezt az űrben, egy hajón, ahol szerelni kell, meg műkaja van, meg zseléülés, és bár kicsi a hely, kevés az esélye, hogy tömegiszonyt kapjak. És repülünk, meg megtámadnak, meg le kell szállni ismeretlen helyre, és okosnak kell lenni, vagánynak meg bátornak.
Általában már kezdem nézegetni, mi legyen a következő könyvem, és mire az éppen olvasott végére érek, nagyjából olyan 30 könyvet el is vetek, hogy ezt mégse, de most még ezen se gondolkodom. Nem tudom, mikor jön a hatodik rész, valszeg addig nem fogom tudni elhúzni az olvasást, de nem bánnám, ha már holnap megjelenne.:))

Nektek mi volt a legutóbbi ilyen, amikor nem akartatok kiszakadni a könyvből?



Share:
Olvass tovább... ->

2017/02/18

S.A. Corey - Cibola meghódítása (Térség 4)

"Üres lakás, a családnak semmi nyoma, eléggé hátborzongató. De az egész olyan, mintha katonai támaszpontra lelnénk, amit senki se őriz. Pilóta nélküli vadászgépek és tankok tétlenkednek a felszállópályán. Rosszindulatú dzsudzsut érzek itt. Valami rettenetes történt. Az lenne a legokosabb, ha mindenkit figyelmeztetnél, hogy mielőbb húzzanak el innen.”

Miután a térkapuk ezernyi új világhoz nyitottak utat, megkezdődött a bolygók gyarmatosítása. Új életre vágyó telepesek ezrei özönlenek ki a Naprendszerből. Az Ilosz, e roppant új határvidék első emberi kolóniája vérben és tűzben születik.
A független telepesek pusztán elszántságukra, bátorságukra és az otthoni hosszú háborúk tapasztalataira támaszkodva szállnak szembe a hivatalos engedéllyel rendelkező nagyvállalat gyarmatosító hajójával. A küzdelem egyre inkább elfajul. Ráadásul az új, idegen világ felderítése közben egyre félelmetesebb dolgokra derül fény.
James Holdent és kis hajójának legénységét bízzák meg azzal, hogy békét teremtsenek a háborúskodó felek között, és értelmet vigyenek a káoszba. Ám minél jobban belebonyolódik, Holdenben annál határozottabbá válik a meggyőződés, hogy a küldetése eleve kudarcra ítéltetett.
Egy halott ember szavai pedig arra emlékeztetik, hogy a galaktikus civilizáció, amely egykor e földet birtokolta, örökre eltűnt. Ugyanis valami elpusztította.

Azta, ez nagyon izgalmas volt. Aggódtam kicsit, mert ez már ugye a negyedik rész, ilyenkorra a legtöbb sorozat kifullad, de itt szerencsére ez nem történt meg. Holden ugyan nagyon fontos szerepet játszik most is, de az írók képesek voltak túllépni rajta, és a történetre, a többi szereplőre, az új világra és a valódi drámákra koncentrálni. Szemben az előző résszel, ami szerintem eddig a sorozat leggyengébb darabja volt, bár még ezzel együtt is sokkal többet nyújt sok más sorozathoz képest.
Szóval minden adott ahhoz, hogy alig várja az ember, hogy letegye a melót, és végre átkerüljön Iloszra, az Új-Földre, ahol a látszólagos felszíni nyugalommal ellentétben valami cseppet sem jóindulatú ősi ébredezik. Úgy tűnik, mindig minden konfliktus forrása maga az ember, menjünk bárhová, az alapvető jellemvonások általában mindig valami negatív felé viszik az emberiséget. Itt sincs ez másként, hiába új a világ, mi azért a régiek vagyunk, még ha elő is lehet olykor keríteni valami nálunk sokkal rosszabbat, mint pl. a protomolekula. Vagy az a valami, ami a bolygón van.

Ebben a részben a legszembeötlőbb a sokszínű ember-tömeg. Tudósok, biztonságiak, telepesek, indulatos és szelíd emberek, határozottak és csak a jövőre gondolók, egyéniségek és alkalmazkodók, sikerült egy reálisan eklektikus csapatot összehozni, olyanokat, amilyenek a valóságban is lennének. Vannak nagyon kedvelhető és kevésbé szimpatikus alakok, de egytől egyik érdekesek, kivéve egyetlen embert, a tudós Elvit. Fogalmam sincs, mi célból írták meg irritálóan ostoba libának, bár tény, hogy egy csapatnak nagy eséllyel tartozéka lenne egy ilyen ember a valóságban is. Tipikusan az a nő, aki valószínűleg nagyon jó a szakmájában, nagy a tudása, de nem ismeri önmagát, és az alapvető lélektani folyamatokat sem, ezért először csak furcsán néztem rá, aztán már kifejezetten utáltam. Komolyan képes egy ajánlólevélből ideológiát faragni? (meg ráhajtott Holdenre is, no comment.:D)  De a többiek rendben voltak.
A Roci legénysége abszolút favorit, és nagyon jót tett nekik, hogy így mindenfelé voltak, összezárva egy kicsit mások a problémák, mint kinn a világban, így jobban működtek ők is.
Aki még egy hatalmas fazon, az Miller. Az első kötet fura nyomozója mostanra egy fura entitás lett, és bár ebből a részből túl sok konkrétum nem derül ki a nyomozása tárgyában, nagyon kíváncsi vagyok, merre viszik ezt a szálat. Eleve a nyomozó létrejötte értékelendő, amolyan van is meg nincs is, mint a mesében. Okosan összerakták.
A történet a szokásosan jó: csavaros, akciódús, nem mentes a háttérpolitikai zöngétől, amiknek mindig Holden az ütközőpontja.

Ha bárki is szeretné a műfajt valami jó sci-fivel kezdeni, nem fél a hosszú könyvektől és a sok részes sorozatoktól, és nem riasztja el az űropera címke, annak mindenképpen a Térséget ajánlom. Izgalmas, kalandos, intrikus, emészthető tudománnyal, és az idegen létformák megjelenítésénél sem szálltak el az írók.


Share:
Olvass tovább... ->

2017/02/15

Két krimi


Tana French - Hallgatag erdő

Nagyon élveztem. Egészen újszerű az írásmódja, vagy lehet, hogy csak nekem új, de nem igazán szokták így felépíteni a krimiket.
Adva van egy réges régi eset, ahol eltűnik három gyerek, majd az egyikük megkerül. A másik kettőnek abszolút nincs nyoma, még évekkel később sem, a megkerültnek pedig, úgy tűnik, totális amnéziája van az eseményeket illetően.
Ez a srác a narrátorunk, az egyik nyomozó, aki kap egy nagyon hasonló ügyet ahhoz, amiből ő régen megmenekült, sőt, egészen konkrét nyomok kerülnek elő a régi ügyhöz is. Ez okoz némi galibát, de azért van társa az embernek, hogy az ilyesmi elsimuljon.
A történetet, a többi szereplőt egészen végig ő tolmácsolja, és ez talán az első krimi, ahol sokkal több szó esik mindenféle lelki nyígokról, éppen aktuális érzelmi állapotokról, emberi kapcsolatokról és viszonyrendszerekről, mint magukról a gyilkosságokról. Pszichopata szereplő természetesen kötelező kellék, mint ahogyan a családon belüli erőszak is.
Olyan nagy meglepetést nem okozott az ügy lezárása, közben azért le lehet venni, ki miben bűnös, de ettől függetlenül nagyon izgalmas volt, ahogy felfejtik a szálakat.



Peter Swanson - Egy gyilkosság ára

A legvége egy az egyben French-koppincs, és talán azért érzem így, mert nem sokkal egymás után olvastam a két könyvet, de nem hiszem. És a végén jöttem rá arra is, hogy nekem ez nem tetszett.
A váltott nézőpontos elbeszélés jó ötlet, ha egyébként érdekesek a szereplők. Amikor itt kinyiffant a maszkulin vonal, meghalt a történet is, mert maradt két pszichopata picsa, az egyik hülyébb, mint a másik, és pár bűntény, ami így halmozottan elég életszerűtlen volt.
Tény viszont, hogy az író jól megcsavarta a történetet, főleg a legutolsó lapon a levéllel, ahol végülis felröhögtem megkönnyebbülésemben, hogy mégiscsak van igazság, még ha egy vicc is az egész könyv.

Van viszont egy apróság, ami az első könyvnél apróság volt, viszont a másodikban már sok volt a jóból: a csodagyönyörűséges pszichopata nőkből a végére már egy kicsit elég volt. Egyébként is herótom van a tökéletesenszépséges nőktől meg pasiktól, de hogy itt mindegyiket csak megvédeni meg megfektetni akarta az összes nyomozó, miközben halálos vagy majdnem halálos szerelembe estek velük, hát az már na.
Sajna a valóság ettől kiábrándítóbb, néha csodálkozom is, hogy a rém feljönne a bányából érte, olyan ronda, és fiatal férfiak sorra vetik magukat a karjaiba, ezzel a halálukba. Ennél már tényleg hihetőbb (pedig mennyire nem így van), ha egy szépséggel teszik ezt, de baromi egyszerű a szépséggel manipulálni. Az a művészet, amikor rondán megy ennél sokkal jobban. De úgy tűnik, az már kihívás az íróknak.
Share:
Olvass tovább... ->

2017/02/11

A nyilvánvalóról meg a régiekről

Leterített a dög influenza, de végülis mire jó a betegség, ha nem arra, hogy hülyeségekkel üssük el az időt közben. Próbáltam értelmes dolgokkal is (olvasással), de az nem ment. Így akadtam erre a cikkre is, ami igazából totál evidens dolgokat taglal.
Hogyan kell feltornázni az olvasott könyvek számát.
Hát hogyan. Az ember leül és olvas. Gondoltam én. De mint kiderült, ennyire nem egyszerű ám a dolog, főleg ha van otthon retek, pláne ha még csokis keksz is, na, ott az ember elveszíti a csatát.

Hely, ahol olvashatunk - hát na. Valahol kell. Nem gondoltam, hogy erre külön fel kell hívni a figyelmet.
Nyilvános elköteleződés - nettó baromság azért olvasni, hogy a bejelölt haver lássa, hogy olvasok, de hátha ez valakit motivál, sose lehet tudni. Csak vigyázni kell, mert innentől egy negyed lépés, nehogy olyan könyvet olvasson az ember, ami a havernak nem jön be, még ha neki nagyon is, mert olyan beégés lesz, mintha semmit nem olvasna. Ráadásul ezt sokan fogják látni.
Megbízható könyvlista - okos könyvmolyok tudják, hogy ilyesmi nem létezik. Aki még ezután lesz olvasó ember, az meg majd rájön. Senki ne keresse mások listáit, menjen be a könyvtárba, aztán vegye le a polcról, ami tetszik neki. Ha ez épp Fejős, ne ossza meg senkivel, mert mindenki hülyének fogja nézni, egyébként bátran lehet mutogatni, legfeljebb senkivel nem fog tudni róla beszélni.
Könyvletétel - azt hiszem, az egyetlen okos tanács a listában. Nem kell mindent végigolvasni, mert nem minden könyv alkalmas emberi fogyasztásra.
Újság-előfizetés lemondása - hát talán ebben is lehet valami, mert a netről is remekül lehet tájékozódni hírek terén, mert azért teljesen kuka ne legyen az ember a napi történésekkel kapcsolatban csak azért, mert elhatározta, ő innentől könyvet olvasó ember lesz.
Könyvek cserélgetése - nem tudom mire vélni. A kedvencek igenis maradjanak a polcon, aki meg könyvtárba jár, annak automatikusan cserélődik rendszeresen. A saját könyvek az egy külön, önálló élőlény, óvatosan kell bánni vele.
Könyvolvasó - aki azt mondja, el kell dobni az olvasót, az adja vissza a diplomáját vagy bármije is van neki, és vonuljon barlangba.
Napi x oldal - nekem kicsit megszállottságnak tűnik a nap minden percében olvasni. Olvastam olyat is, hogy napi 500 oldalt el kell olvasni, hogy az ember valahova haladjon az olvasással. Nem szabad. A könyveknek idő kell, ülepedniük kell, gondolkodni sem árt időnként, könyveken vagy akár máson, ráadásul az 500 oldal max főállású olvasóként kivitelezhető.
És hogy hogyan kell egyre több könyvet elolvasni? Hát úgy, hogy egyre több könyvet veszünk a kezünkbe, amit elolvasunk. Szabadalmaztatni fogom.

Pupinál meg láttam egy listát, hogy milyen régi könyvei várnak már a polcán. Olyanokkal az enyémek is teli vannak. Lehet, le kellett volna már cserélnem őket másokra.(:D) Ez nem olyan, mint a várólista, hanem ez más. Ezek azok a könyvek, amik baromi jók, biztosan azok, csak most épp nincs kedvem hozzájuk. Alapvetően épp sosincs, mindig csak majd inkább legközelebb, de nem adom fel, egyszer biztosan összejön.

Ian McDonald - A dervisház
Ez még abból az időből van, amikor az Ad Astra felfutó kiadó volt, újszerű, friss dizájnnal, és ismeretlen írók különleges könyveivel. Olyasminek tűnt, amit addig még nem olvastam, viszont úgy gondoltam, tetszene.

Tracy Chevalier - Hulló angyalok
Egy Chevalier könyv tervben van már ősidők óta. Mivel a gyöngyfülbevalós lányt nemrég megnéztük filmen, így marad a másik, ez. Állítólag nagyon jó író, ennél többet nem is tudok róla.

Ali Smith - Hotel világ
Erről még kevesebbet tudok. Abból a korszakomból van, amikor összeszedtem pár furának tűnő könyvet, hogy képben legyen a mai társadalom pszichés állapotáról. Ramatyul van, ezt tudom könyvek nélkül is, ez valszeg csak meg fog benne erősíteni.

Olga Grushin - Szuhanov álomélete
Még Amadea szerezte be nekem, és bele is pusztultam volna, ha nem lehet az enyém. Azóta hever hol itt, hol ott, épp hova rendezem át a polcaimon. Találtam benne egy Hibás áruátvételi jegyzéket (köszi, Am, hogy benne hagytad!:D), eszerint 2008-as. Úristen, 9 éve itt van... már nem ártana elolvasni.

Zadie Smith
Azt gondolom, minden magát valamire tartó nőnek olvasnia kell okos nőktől női dolgokról szóló könyveket. Tudjátok, feminizmus, rasszizmus, elnyomás, külön is, egyben is, egyéni bajok, ilyenek. Időnként elkezd érdekelni, hogyan látják ezek a nők a világot, miket tapasztalnak, amit én szerencsére sosem fogok, és olyankor jó, ha kéznél van.

Tabitha King - Reuben könyve
Még a rukkolgatós időben szereztem be. Valamiért a volt gazdája le akart róla beszélni, de nem hagytam magam. Fogalmam sincs, jól tettem-e

Colleen McCullough - Tövismadarak
Úristen, egy kövület. Valamikor ezer éve megvettem, mert a sorozatot szerettem, viszont már eléggé megkopott az emléke, hogy el is olvassam. Nem nagyon akar összejönni, csak várja a sorát lelkesen.

Úgy hirtelen ennyi, de a többieknél is találtam olyat, ami nálam is már itt van régóta.

Többiek régijei: Pupi, Amadea, Dóri



Share:
Olvass tovább... ->

2017/01/21

Kedvences

Juhéé, körbeposzt.
A kedvencek maradnak-e a régi kedvencek kérdésre én teljesen egyértelmű választ tudok adni, hogy igen, természetesen azok maradnak, mert újraolvasás híján esélyt sem adok nekik, hogy kiábránduljak belőlük.:)

Masszívan szeretem Joanne Harrist, bár tény, hogy az utóbbi pár évben nem éreztem, hogy szívesen olvasnám bármelyik könyvét is. Nem azért, mert már ne szeretném, hanem mert Harrishez olyan lelkiállapot kell, ami nekem mostanában nincs. Alice Hoffman szintén ilyen, a régi időkből megmaradt nagy kedvenc, bár nem tudom, hogy ha minden könyvét elolvasnám, az maradna-e, eléggé végletesek a vélemények róla.
Caleb Carr örök etalon lesz nekem a krimikben. Hogy nem olvasok tőle, az csak azért van, mert nincs mit. Megírhatná már Kreizler harmadik részét.

Abercrombie az, akitől bármit, csak ne YA legyen. Nagyon remélem, hogy visszatér a felnőttek világához, és csépeli tovább az ellent gyerekek nélkül. Imádok a világában lenni.
Martin szintén ilyen. Még évekkel a sorozat előtt ismerkedtem meg vele (szerencsére, mert ez az őrület, ami a film körül folyik, kiakasztott volna, és tudom, hogy csakazértsem olvastam vagy néztem volna), és bár azt mondom, hogy nem szoktam újraolvasni, ezt mégis újrakezdtem. Olyan kis komolytalanul, hogy amikor épp vágyom rá, akkor előveszem, és lenyomok pár fejezetet.
Új kedvenc lett Dan Abnett. Mesterien kegyetlen a fickó, nem tudok mást tenni, mint csodálni, bár tény, hogy a jóból is megárt a sok, nem szabad túladagolni.
Gail Carrigert mindig iderajongom a blogra, ahányszor csak lehet, sok újat már nem tudok hozzátenni.
Nem tudom, lehet-e mondani egyetlen könyv után Herman Kochra, hogy kedvenc, mindenesetre nem félek elővenni a következő könyvét, és nagyon is figyelem, lesz-e tőle új megjelenés, mert egészen biztosan kelleni fog. Hogy aztán mennyire ír egyformán, mennyire pörög ugyanazon dolgok körül, és ez engem fog-e zavarni, az majd kiderül.
Örök kedvencek Ilona Andrews, Jeaniene Frost, Chance, Moning, még ha ez utóbbi ki is akasztott legutóbb.
Richard Morgan, Lauren Beukes, Corey és Blake Crouch is az utóbbi pár év hozadéka, nem tudnak olyat írni, ami ne érdekelne.

Hogy kiábrándultam-e valakiből?
Korszakaim vannak, hol a műfajokon belül szeretek meg írókat, és ha valakitől már nem olvasok, az csak azért van, mert a műfajt kerülöm. Régen rengeteg szépirodalmat olvastam, ebbe és e mellett sok minden belefért, Harris is, a női irodalom is, a történelmi regények (pl. Wilbur Smith) is. Mostanság ezek nem érdekelnek, nem tudnak lekötni, és nem is igazán igyekszem, hogy visszatérjek a régi könyvekhez. Imádok új írókat megismerni, ezért van, hogy ha valami igényesebb, értékesebb könyvre vágyom, akkor valaki újtól olvasok. Franzent pl. még nem adtam fel, mint ahogy Ferrante Briliáns barátnője is nagyon izgatja a fantáziám, bár nem nevezném őt kedvencnek, még ha minden könyvét olvastam is.
Rowling Harry Potterét nagyon szerettem, ezzel is az volt a helyzet, hogy jóval a hype előtt talált meg, viszont elkövettem a hibát, hogy megnéztem filmben. Nem is akarok visszatérni a könyvekhez. Nem mintha filmben annyira jobb lett volna (bár jók voltak tényleg), egyszerűen kifulladt nálam a téma, főleg, hogy az utsó rész valami iszonyat unalmas volt. A Strike sorozatán szintén csak ásítoztam, úgyhogy azt hiszem, Rowlingból kiábrándultam.
Lukjanyenko fantasyját bármikor, de a sci-fijeitől kiszaladok a világból.
Colleen McCullough - régen azt hittem, bármikor újraolvasnám a Róma-sorozatát. Hát eszembe sem jut, ez a római téma a könyökömön jön ki. Ha visszatérnék a történelmi regényekhez, sanszos, hogy akkor sem olvasnám újra. Mondjuk ez nem akadályozott meg benne, hogy levadásszam a sorozatot, bár nem sikerült egységesre, nagy nehezen megszereztem a könyveket, és nem válnék meg tőlük sose. (többek között ezért is szoktam le a könyvtárról meg a kölcsönkérésről. sokszor macerás utólag előkeríteni könyveket.)


Többiek:
Share:
Olvass tovább... ->

2017/01/15

Wm. Paul Young - Éva

John, a Begyűjtő különös helyen él; szigete a világok határán fekszik, egy dimenziók közti redőben.
Egy nap az óceán hatalmas konténert sodor a partra, melyben tizenkét holttest hever. A roncsok közt kutatva John egy fiatal lányra bukkan, aki csodával határos módon túlélte a tragédiát. A sziget Gyógyítói és Tudósai hamarosan felfedezik, hogy a lány genetikai adottságai nem mindennapiak: teste minden egyes sejtjében ott hordozza az egész emberiséget...
Lilly felépülése lázálmokkal és hallucinációkkal terhes, látomásai során Éva, Minden Élők Anyja látogat el hozzá, hogy felfedje előtte az elfeledett igazságot a teremtésről és a bűnbeesésről. Álom és ébrenlét, mitológia és valóság fonódik szorosan egymásba, Lilly pedig ráeszmél, hogy neki is óriási szerepe van az események alakulásában, a tét pedig nem más, mint Ádám és Éva leszármazottainak múltja és jövője.


Nálam okosabbak azt mondják rá, alternatív teremtéstörténet, én meg azt mondom, hogy csupán egy mélyen vallásos fikció az emberi teremtésről, ahol nem is maga a teremtés áll a középpontban, inkább az író hitének, és Istene iránti szeretetének szavakba öntése.
Természetesen nem lebecsülni szeretném, sőt, ebből a szempontból ez egy nagyon szép könyv, lelke van minden Istennel kapcsolatos mondatnak. Már-már irigykedtem azon a hatalmas szereteten és bensőséges viszonyon, ami a lapokból áradt.
Hogy mégsem tudtam kellően és értően értékelni, az csak azért történt, mert nem vagyok vallásos, cinikus annál inkább. Számomra megfoghatatlan, épp ezért jelentőség nélküli, hogy egy alak, akinek a létformája is kétséges, milyen érzésekkel viseltetik irántam. Konkrétan nem tudom elképzelni, hogy ha istennek eszébe jutok, elöntse a mélységes szeretet irányomba. Vagy hogy is kell ezt megfogalmazni. Szóval tényleg kicsit irigykedtem, amikor a könyvet olvasva feltárult előttem, hogy van, aki ezt képes teljes szívével hinni és érezni, és képes a saját hitében annyira bízni, hogy mindezt készpénznek és valóságosnak vegye.
Szól még bizalomról és megtisztulásról, a "nem vagy egyedül" és a "szeretlek" igen sűrű emlegetéséről, és arról, mi is történt akkor, a Kezdetekkor Édenben, és hogy végülis Éva volt az első feminista, aki döntött és cselekedett. (jó, ez így nincs leírva konkrétan, csak közvetetten. egyébként meg is bánta.:>)

Az én hitemhez közelebb áll a Prometheus film elmélete, szerintem inkább vagyunk egy elcseszett kísérlet eredménye, akiket megsemmisítés helyett sorsukra hagytak, esetleg további kísérletekre félretettek. Ettől függetlenül azt is remélem, hogy van valahol egy tudattal rendelkező kohéziós erő, ami időnként felénk pillant, hogy mennyire vagyunk okék, esetleg kezdheti elölről az egészet.
Szerintem ez a könyv azoknak fog jelenteni bármit is a felszíni rácsodálkozáson kívül, akik maguk is vallásosak, nem csak a templombajáró módon, hanem tényleg hisznek, és át is élik a hitüket. Elképzelhető, hogy őket viszont fel fogja kavarni a könyv, mert ha lehántom róla a vallásos maszlagot áhítatot, egy elég kemény teremtéstörténetet kapunk, valahol a sci-fi és a fantasy határán, ahol az író nem félt fekete bőrű nőnek ábrázolni Évát, Istent és Ádámot feminin jellegekkel felruházni, úgy, hogy közben megtartotta a maszkulin vonásokat is. Számomra pont ezért furcsán perverz volt az Isten és Ádám, és Ádám és Éva közötti kapcsolat is. Mi az egyház hímsoviniszta tolmácsolásában azt tanultuk, hogy minden bűn, fájdalom és a világban történt rossz Éva miatt van, Young pedig nem átallja emiatt Ádámot hibáztatni. Érdekes gondolat, bár gondolom, az egyház jól bevált hozzáállásán ez az elmélet nem fog változtatni.
Ráadásul szembejött néhány ellentmondás, ami felett a legnagyobb jóindulattal sem tudtam elsiklani: pl. Istennek nincs szüksége semmire; azonnal a következő mondat: Isten nem lenne Isten nélkülünk. Én itt látok némi szükségszerűséget, de ne kössek bele minden apróságba, ugye.
Ezzel együtt még számomra is nagyon érdekes, bár demagóg filozófiai utazás volt, és nem mostanában fogok megpróbálkozni a következő ilyen jellegű könyvvel.

Share:
Olvass tovább... ->