2017/06/09

2017/05/28

Mona Awad - Antilányregény

Update: előre írom, hátha valakinek elfogyna a türelme félúton.
Most nézem a kiadóval készül interjút, aki szerint ez a könyv egy komoly, nehéz szövegű szépirodalmi alkotás, és azt vélem kiolvasni a szavaiból, hogy ehhez a komoly, nehéz szövegű könyvhöz ez a borító a telitalálat, mert eljut mindenkihez, aki nem akarja ahhoz is, de persze nem tud ezzel a komoly, nehéz szöveggel mindenki megbirkózni.
Nos, ez a könyv minden, csak nem szépirodalom. Lehetett volna társadalomtanulmány, mint ahogy elvileg annak készült volna, de az sem sikerül. Hiányzik belőle a társadalom is, meg a tudomány is. Van, akit meg tud szólítani, mondván, nekem is mennyi bajom van a súlyommal, van, aki meg nem lát benne mást, csak egy frusztrált fröcsögést a kövérséggel kapcsolatban. (De ahhoz, ugye, hogy dönthessünk, el kell olvasni. Vagy hinnetek kell nekem, vagy valaki másnak. :D)


Újabb meglepetés, bár erre most nem mondanám, hogy pozitív. Arra készültem, hogy vicces könyvet fogok olvasni, mert van az a sztereotípia, hogy a kövér nők viccesek, meg harsányak (egyébként igen), és sokat nevetnek (még ha nem is mindig őszintén). Arra számítottam, hogy akkor én most szórakozni fogok, merthogy egy humoros regénynek van hirdetve. És akkor én most egyáltalán nem szórakoztam.
Őszintén szólva ez egy kényelmetlen és kínos könyv. Félre ne értsen senki, ennek nem a kövérség az oka, legalábbis nem konkrétan. Nem szeretném elemezni a könyv tartalmát, mert ki vagyok én, hogy bármit is gondoljak arról, hogy ki hogyan látja magát, vagy mi az alap viszonyítási pontja  a saját életében. Szerencsére nem kell vele egyetértenem, vagy ellentmondanom, ez olyan könyv, amit csak úgy el kell fogadni, hogy ja, ilyen is van.

Inkább kilodráma az egész, mint felnőtté válás regénye, és ha egy kicsit megerőltette volna magát, és nem csak a felszínt kapargatja, elég mélyreható könyv lehetett volna. Így csak felszínes siránkozás, az úristen, kövér vagyok, senkinek nem kellek szindrómáról, és igazából közben nem nagyon tudtam eldönteni, hogy most akkor ez a lány tényleg olyan visszataszítóan bálna módon túlsúlyos, vagy csak egyszerűen nem felel meg a mai szépségideálnak, ahol mindenki bálna mód elhízottan hájasnak minősül, ha vaságy nélkül is mutat valamit a mérleg.
Nem tudom, mit gondoljak erről a lányról. Az olykor nem is létező háján kívül semmit nem mutatott meg magából. Mintha a létezése arról szólna, mit lehet utálni a világban (az embereket, akik ehetnek lelkifuri nélkül, a kiálló kulcscsontokat, a nagy adag ételeket más szájában, de leginkább önmagát), és közben nem látom, mi az, amit szeret (azon kívül, hogy sovány szeretne lenni), mi az, amitől boldog lesz, ami feldobja a napját, ami miatt szívesen létezik. Olyan megalkuvó a saját magától való undora miatt, hogy képtelen voltam együttérezni vele.
De az is igaz, hogy nem tudom ezért hibáztatni. Ebben növünk fel, a csapból is az folyik, hogy ne legyen rajtad felesleg - már nem is arról van szó, hogy kövér vagy-e, hanem hogy mennyire tudsz sovány lenni, és mindezt mennyire tudod egészségesnek álcázni. Nem meglepő, ha bárkinek is az életében a súlya lesz a központi probléma, csak nem szabad azt hinni, hogy soványan az embernek nincsenek gondjai, és csupa boldogság minden perce.

Nem szerettem olvasni. Nem tudtam átérezni a kövérségét (pedig egyáltalán nem vagyok vékony én se), és nagyon-nagyon messzire volt tőlem lelkileg is, gondolkodásilag is Lizzie, aki úgy határolódott el a kövér Lizzie-ségétől, hogy Beth-nek hívatta magát. Viszolyogtam ettől a nőtől, mert nem tudott magából semmi olyat mutatni, amit kedvelni tudtam volna, viszont megmutatott mindent, ami nem tetszett benne, valszeg neki magának se. Kevés nőnek felhőtlen a viszonya a saját testével és súlyával, de ekkora mértékű önundort érezni... nekem ez sok volt.
Valahol a felénél stílust váltott, emészthetőbb lett az írásmódja, mintha magára talált volna abban a sovány testben, amit kiszenvedett magának, és ami miatt rettegés lett életének minden másodperce: bármikor elveszítheti, és még mindig nem elég sokat vesztett. Ja, hát vannak ruhák, amikbe a próbababákon meg a bemutató csontvázakon kívül más nem fog beleférni soha. Ez ilyen.
A legjobban egyébként a férje szemszögéből írt fejezett tetszett, lehetett volna belőle még. Szegény pasi...

A borító rózsazsín cukomázas.
Fánkos.
Szomorú.
Elsőre nem ezt mondanám, de mégis nagyon passzol a könyvhöz. Csak nem kell tőle rózsaszín csillámfánkos érzést várni.
Végül nem bánom, hogy végigolvastam, pedig a negyedénél becsuktam, hogy nem kell ez nekem. Tanulságos és elrettentő. És fals. Valamiért végig ez volt az érzésem, pedig az írónőt akkor láttam csak, amikor már kiolvastam.

Volt ez a nő igazán kövér valaha is...?

Share:
Olvass tovább... ->

2017/05/23

Rosamund Hodge - Kegyetlen szépség

Sokkal jobban tetszett a könyv, mint vártam, sőt, pedig minden ellene szólt. Elvileg 17 éves a főhősnő, a démonunk meg 900 környékén valahol, és nem feltétlen lesz ez így jó párosítás, de ez a könyv minden előítéletemre rácáfolt.

Nem egészen a klasszikus Szépség és Szörnyeteg történetet követi, de a lényege ugyanaz.
Van egy démonurunk, aki alkukra szakosodott, és egy lány, aki az alku tárgyává lett.
Mivel egész életében arra nevelték Nüxt, hogy áldozza fel magát és leendő férje démonéletét, hogy népe visszakaphassa a világát és a démonok őrülete nélküli létet, nem volt éppen egy rózsaszín lelkivilágú hölgy. A családja hidegen bánt vele, anyja meghalt, apja elutasítja, és az ikertestvérét részesíti minden szeretetében és figyelmében, így Nüx egy megkeseredett, magányos lány lett, aki tisztában van vele, hogy nem hibás ezért senki, mégsem tud a családjára szeretettel gondolni. Oltár elé áll, azzal a tudattal, hogy húga élni fog, a világa megtisztul, ha elpusztítja a Kegyes Urat, de olyan nagy élvezettel azért ez nem tölti el, sőt, őszintén megvallja, hogy szívesebben látná helyében a testvérét.
Úgy lép be a démon kastélyába, hogy neki már nincs vesztenivalója, ennek megfelelően az első pillanattól fogva beszólogat meg kötözködik Ignifexszel (így hívatja magát a démon), bár a démonúr nem veszi őt túl komolyan. Kialakul közöttük egy fura szövetség, ami végül majd megoldja a problémákat (persze újakat teremtve), viszont a vége, még ha nem is nagy csavar, de jólesően színesíti ezt a szépség&szörnyeteges vonalat.

A mese eléggé leegyszerűsíti a miérteket és a hogyanokat, ez itt, a könyvben jóval bonyolultabban és mélyebben van ábrázolva. Semmi sem egyértelmű, sem a démon természete, se a környezet illeszkedése, és a kastély itt is élt, de nem kapunk beszélő gyertyatartót, vagy rohangáló teáscsészéket. Ez egy sokkal másabb létezés. Kapásból azt írnám, hogy gonoszabb, de semmi rosszindulat nincs a kastélyban, egyszerűen csak nem egyszerű.
Sikerült úgy átültetni a történetet, hogy abból valóban démoni történet kerekedjen ki, a tanulságok ugyanúgy működnek, és hiába 17 éves a főhősnő, ez abszolút nem érződik. Nem pörögnek a korán, nincsenek agyatlan és soha véget nem érő tinijátszmák, vannak viszont kemény jellempróbák, és minden mozzanatnak komoly tétje van. A történet igazából elég kiszámítható, még a mesemúlt nélkül is, ami nem baj, mert még így is elég érdekes, az egyetlen meglepetést Árny szerepe okozta, másra számítottam tőle.
Hiányoltam, hogy a démon nem volt elég démoni, de alapvetően ennek is megvolt az oka. A Jóságosak leckéztetnek, bizonyos nézőpontból még akár a humorérzékükre is lehetne fogni a végeredményt. A személyiségén lehetett volna még csiszolni, mert egy kicsit kétdimenziós lett, de ha azt nézem, hogy a könyv elsősorban YA, azt kell mondja, majdnem tökéletesre sikerült.

Persze mégsem tökéletes, lehetett volna sötétebb, komorabb, démonibb és egyben felnőttebb is (pár dugás elkélt volna bele, mondjuk ha valaki olyan írja meg, aki képes a történetre koncentrálni elsősorban), de így sincs okom panaszra. Sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, mint azt gondoltam volna, sőt, szerintem átlag YA-khoz képest nagyon kirí a sorból. (Ha Nüx két évvel idősebb, már semmi köze nem lenne az ifjúsági irodalomhoz.)
Szeretem az olyan könyveket, amikor azon kell gondolkodnom, hogy én mit tettem volna a főhős helyében, és külön jó, hogy nem tudom a választ. És nagyon örülök, hogy az egyetlen kedvenc mesémnek ilyen remek átdolgozását olvashattam.
A borítóról se feledkezzek meg: olvasás után értelmet nyer, bár tény, hogy csak úgy, önmagában is szép, mindenféle jelentés nélkül.

Share:
Olvass tovább... ->

2017/05/21

V.E. Schwab - Egy sötétebb mágia

Valahogy lehet időnként előre tudni, hogy valami nagyon jó lesz, és érdemes rá várni. Schwab regénye ilyen, úgyhogy mégiscsak írnom kell róla.
Pedig nem egy bonyolult történet, nincsenek benne hatalmas jellemek, vagy meglepő, még soha senki által nem alkalmazott fordulatok, egyszerűen csak egy nagyon kellemes hangulatú regény, amivel remekül ki lehet kapcsolódni.

Kell (így hívják az egyik főszereplőt) egy olyan világban él, amit megosztott a mágia. A régen egységes és átjárható világokat elválasztották egymástól, és lepecsételték az ajtókat, hogy semmi ne jusson se ide, se oda. Léteznek emberek, az antarik, akik képesek a világok között átjárót nyitni, de már egyre kevesebben vannak, és a világaikban, ahol élnek, kincset érnek. Ez persze elég relatív, mindegyik világ másképpen kezeli a kincseit...
London áll a középpontban, amiből kicsivel több van, mint egy. Egy Vörös, ez Kell világa, egy Fehér, és egy Szürke, és van egy, ami elvileg már réges rég elpusztult, ez Fekete London. A különböző Londonokban egészen másképp viselkedik a mágia. Van, ahol felfalja az embereket, van, ahol gyarapítja a világot, nem mindenhol maradt ugyanolyan a természete és a mennyisége.
Nagy szerepet kap még egy Szelina Bard nevű kalandvágyó lány, a hajó nélküli kalóz, aki Kell mellé csapódik, és Kell sokoldalú kabátja, amit ahányszor csak kifordít, annyiszor néz ki másképp. Hogy a kinézete mitől függött, az nem derült ki, valószínűleg alkalmazkodott a környezethez.
Ezeknek a Londonoknak az életét kicsit felfordítja, amikor előkerül valami, amit már réges rég el kellett volna pusztítaniuk az illetékeseknek, úgyhogy Kell és Lina megpróbálja helyreállítani a világok egyensúlyát.

Mint látható, tényleg nem egy extra történet, de a két szereplő remek társaság, a világok nagyon érdekesek, és a mágia sem éppen a szokványos, bár sajnos ebből nem sokat látni, vagyis inkább csak egysíkúan jelenik meg.
Van egy szereplő, Holland, szerintem a legérdekesebb személy a könyvben, csak nem túl sokat tudunk meg róla. Valahogy engem mindig vonzanak a gonosz jellemek, roppant érdekes a történetük általában, csak hely és lehetőség kell a kibontásukhoz. Ettől megfosztotta Schwab, de a könyvre úgy általában is jellemző, hogy inkább Kell és Lina áll a középpontban, mint bármi más. A világok leírása is elég nagy vonalakban történt, a jelentős különbségek miatt emlékezetesek inkább, mint az apró részletekben való eltéréstől.
Van következő része, de igazából nem igényli a történet, hogy folytassuk, mert a végével lezárult az egész hajcihő, de mindig elő tud kerülni valami a múltból, amivel aztán a következő részekben sakkban tarthatóak a Londonok.
Bár nem szerettem bele a történetbe, nagyon kellemes emlék, szerettem ebben a világban lenni, és majd alkalomadtán szívesen vissza is térek.

Share:
Olvass tovább... ->

2017/05/20

Gaiman - Északi mitológia

Nem is tudom, mire számítottam. Talán valami egybefüggő történetre, aminek Odin és a pereputtya a főszereplője. Valamire, aminek van eleje, közepe, meg vége. Dehát Gaiman, ő olyat csak kivételesen jó pillanatában tud.
Az Északi mitológia nem más, mint észak regéi - szemelvények a skandináv mondakörből, leginkább Odinról, Lokiról és Thorról. Ez végülis nagyon megy Gaimannek, ő ezekben a rövid szösszenetekben jó, ahol nem kell egy nagy egészhez alkalmazkodni. (hótziher, hogy nem ő írta az amerikai isteneket. kizárt. :D)
Jó volt azért egy kicsit a viking mondavilágban megint, és Gaiman nagyon megtalálta a hangvételt, ami olykor egészen humorosra sikerült. Sőt, szerintem sikerült az univerzum legkeményebb isteneit tökhülyének lefesteni, dehét ez a szép a különböző látásmódokban, lehet ezt így is.


Share:
Olvass tovább... ->

2017/05/17

Könyvhét és nyári tervek

Hamarosan itt a könyvhét, meg a nyár, úgyhogy muszáj listát gyártani, amit aztán vagy csak részben, vagy sehogy sem fogok teljesíteni, de ne fosszam meg magam, meg benneteket, a listázás örömétől.

Meglepően kevés könyv érdekel a mostani megjelenésekből. Ez most vagy azért van, mert nem elég jók, amik kijönnek, vagy mert unok már az új megjelenések után loholni, aminek a 90%-a úgyis csalódást fog okozni, úgyhogy ez most egy nagyon visszafogott és átgondolt lista lesz.


Vonzanak a holdas könyvek. A sötét oldal elég ígéretes sci-fi-kriminek tűnik, jó lesz már egy kis akciódús, nyomozós űrtörténetet olvasni. A Luna elég intrikusnak tűnik, és bár szerencsére senki nem hasonlította a Dűnéhez, az univerzum-mértékű ármánykodás arra emlékeztet, még ha nem is ér, csak a Holdig.
A végítélet kis dobozánál az Agave kis idézete győzött meg, annyira, hogy bár a goodreads-es figyeltjeim jól lehúzták a könyvet, nem tudtak eltántorítani. Aztán majd kiderül, kinek volt igaza.
A Delta Vision egészen megbízhatóan hozza a sorozatokat. Mármint az a megbízható bennük, hogy hozzák, a mikor mindig kérdéses. A John Shannow sorozat első része két éve jelent meg, most jön a második. Még hezitálok, hogy várjam-e be a következőt, vagy kezdjem el olvasni, és legfeljebb elfelejtem pár év alatt, mi van a könyvekben. A borítóink eszméletlen jók, akkor is kíváncsi lennék rájuk, ha nem Gemmell neve virítana rajtuk.

Ennyit a könyvhétről.

Vannak nekem nyári terveim is, mert rendszeresen összeszedem én, hogy mit is kéne elolvasni mondjuk az elkövetkező három könyvig, aztán elkezdek valami egészen mást. Most is pl. nem volt betervezve, hogy én Schwabot fogok olvasni, meg sötétebbnél sötétebb mágiákat mindenféle Londonokban meg ide-oda fordítható kabátban, aztán tessék. Mondjuk nem bántam meg, csak aztán ülök, és olyat akarok, ami legalább ennyire beszippant, mert én azt szeretem, amikor hazavár a könyv, és reggel, ha elmegyek, már számolom az órákat, hogy mikor vehetem már újra kézbe. Sajna, ilyen ritkán van, de ez ilyen.
Szóval, nyáron is olvasok, ha minden igaz, ezeket:
Tetovált lány - igazából ma délután jutott eszembe, hogy nem ártana már elolvasni, amikor a legjobb krimikre kerestem rá, és a soktíz könyv között, amik nem győztek meg, ez is felvillant.
John Shannow - úgy döntöttem, mégiscsak elkezdem.
Északi mitológia - Gaiman és én... hát, majd meglátjuk. A téma mindenesetre nagyon vonz, odáig meg vissza vagyok mindenért, ami északi.
Kegyetlen szépség - kedvenc mesém a Szépség és Szörnyeteg, szeretem a démonokat is, remélem, jól fogunk szórakozni.
Inkarnációk - a sok lazulás mellett kell némi táplálék a léleknek is. Ha megunom a léházást, majd ezt fogom olvasni.



És nincs közte egyetlen várólista csökkentő sem.;) Valahogy most nincs hozzájuk kedvem, bár tudom, hogy előbb-utóbb Reynoldsnál vagy On Sainál fogok kikötni.

Share:
Olvass tovább... ->

2017/05/15

2017/04/30

Néztem

Kicsit most visszavettem az olvasással, mert rákattantam pár sorozatra. Akárhogy is, ez jóval több időt elvesz, mint egy-egy könyvet elolvasni, és ha egyszer leülök a gép elé, nehezebben kelek fel előle, mint ahogy a könyvet leteszem.

Az Expanse-ról már írtam, bár akkor még az első évadot tudtam le, a véleményem ugyanaz. Mostanra vége lett a másodiknak, de ugyanolyan baromi jó még mindig, leszámítva Holdent. Nem tudom megszokni ezt a tojásfejű  fickót, és egyre inkább úgy látom, hogy teljesen szerepidegen a csávó Holdenként.
Egyébként maga a világ eszméletlen látványos, ott, ahol kell, egyszerű, és az átlagnál nagyobb mértékben követi a könyves változatát. Avasarala a kedvencem, színésznőstől, mindenestől, eszméletlen jól kidomborította a politikusnő mindenféle jellemvonását.


A Caprica a Battlestar Galactica előzménysorozata a Blood and Chrome-mal meg két másik filmmel (Razor és The Plan) együtt. Ez egy kicsit nagyobb falat, mert ezek mellé van egy miniévad plusz négy évad, és kicsit olyan, mintha sose lenne vége, de a végére teljesen komplett egésszé áll össze a történet. Szerencsére nem csinálták ezzel is azt, mint jónéhány másikkal, hogy egyszercsak vége lesz a történetnek, mert az amcsi nézőközönség agyi befogadóképessége elérte a végső határát.


A Legiont először nem tudtam hova tenni, lehet, hogy még most sem tudom. Elég fura sori, egyrészről ugyanis elég vicces, másrészről meg nehéz komolytalan sorozatként tekinteni rá. Van benne tudatalatti, másik dimenzió, elmegyógyintézet, összeesküvés-elmélet, mentális erők, és a főszereplő színész a Downton Abbeyből, aki mindenáron próbálja megakadályozni, hogy a démonok bekebelezzék a világunkat. Ehhez képest elég kevés démon van benne egyébként.

A Preachert biztosan ismerik azok, akik képregényben otthon vannak, nekem teljesen ismeretlen volt. Van benne egy gengsztercsaj, egy prédikátor, aki gengszter volt, egy vámpír, aki véren és whiskey-n él, pár tanyasi farmer a környékről, két angyal, akik üldöznek valamit, ami a világunkba került, de nem itt van a helye, meg egy rakat véres jelenet. Ami nekem nagyon bejön, hogy viccesen morbid és abszurd, olyan képi világgal, amit én imádok: poros vidék a tűző nap alatt, belassult feeling, egyszerű emberek a maguk kis drámáival.


Néhányat elkaszáltam.
APB - Pár rész után rájöttem, hogy marhára unom én már ezeket a mindenféle városi krimiket. A Chicago PD még mindig bejövős, de ezekből nem tudok sokfélét nézni. Az APB is pont ugyanez, pepitában; gazdag csóka megkap egy örsöt, a beosztottjai először körberöhögik, ahogy próbálja rájuk tukmálni a vívmányait, végül rájönnek, hogy mégiscsak hasznos egy mellény, amit egy rakéta sem képes átvinni, meg egy autó, ami szinte már majdnem űrsikló (oké, túlzok), közben meg mindenféle software-es újítással keseríti a rendőrök és a lakosság életét. Uncsi.
Quantico - ennél elvesztettem a türelmem. Szeretem, ha van múltja a szereplőknek meg a történetnek, de ezek a vágások nélküli ugrálások, sőt, a folyamatos ugrálások az időben kiakasztottak. Én azt szeretem, ha megvan az íve a történetnek, de ez, hogy mindig máskor vagyunk, alapvetően totál értelmetlen. Olyan, mintha menet közben jutna eszükbe a forgatókönyvíróknak, hogy most akkor ezt is tegyük még bele, meg azt is, tudja fene, mire lesz még jó alapon.
Madam Secretary - ez nem lett volna rossz, de mintha folyamatosan önmaga körül pörögne a történet (politika, családi dráma, nő vagyok, fogadj el, politika, nő vagyok, családi dráma... stb), nagyon lassan. Nincs ennyi időm.
Fargo - a mindenki által imádott sorozat engem kiidegelt. egyszerűen képtelen vagyok ilyen hosszan elviselni a főszereplő látványát, akit szintén mindenki imád, rajtam kívül. A történet sem tudott lekötni, ennyi balfasz baromságot ritkán látni egy sorozatba zsúfolva. Tudom, kultuszfilm, meg minden, de részemről egy túllihegett ostobaság az egész.
Pretty Little Liars - kicsit témaidegen nálam, de kikapcsolódásképpen megnéztem olyan 4 vagy 5 évadot. Fogalmam sincs, hol hagytam rá. Egy ideig elviselem én a sehova sem haladó, csavar csavar hátán történetet, amin aztán csavarnak még vagy 82x, csak aztán sok lesz a jóból.

Van még pár, amit ajánlok:
Originals - a Vámpírnaplókat kerülöm, egyszerűen sok volt már nekem a kavarás, mert nem csak a forgatókönyvírók szóltak bele, hanem a szereplők magánélete is, meg egyébként is, nincs annyi potenciál már benne; ami volt, azt már vagy ellőtték, vagy ki sem használták. Az Originals viszont szerintem nagyobb volumenű karakterekből áll, több lehetőség van bennük, és jobban fekszenek nekem a szereplők is (talán mert nem 30-asok játszanak tiniket, többek között.)
Vikings - örök kedvenc, és többszörös újranézős, akárcsak a BSG, meg a  Downton Abbey.
Timeless - lazulós időutazós sori
Lucifer - vicces démonos
Banshee - gengszteres drámázós, pörgős akciókkal, és rengeteg bunyóval meg gyilokkal (negyedik évaddal vége sajna)
Secrets and Lies - jófajta nyomozós, évadonként egy-egy üggyel. (két évad csak. jellemző.)
Penny Dreadful - Eva Green és Josh Hartnett párosa, viktoriánus London, vérfarkas, médium. Nézős, és jön a következő évad.

Ti miket szoktatok nézni? Nálam tervben van még néhány, pl. a Last Kingdom, a Once Upon a Time, Ripper Street, meg még jópár.
Share:
Olvass tovább... ->

2017/04/24

Ráhagytam

Összejött most idén már pár ilyen könyv, pedig még alig telt el néhány hónap. Komolyan, időnként irigylem azokat, akik végigszenvedik magukat bármin, hogy a végén mondhassák, ez nekik nem jött be. Én egy ideig próbálkozom, mert nekem sem lehet mindig mindenhez jó hangulatom, meg idő kell, hogy összeszokjunk, tisztában vagyok én ezzel, de aztán eljön a pont, ahonnan már nincs tovább.

Shafakról azt gondoltam, hogy lehet, hogy Amadea nem volt odáig tőle, de majd én szeretni fogom, hiszen Isztambul, meg különleges, meg más kultúra, mi rossz lehet ebben. Hát lehet. Képtelen voltam megszokni azt a terjengős, mindenféléről szófosó csacsogó, macskafamíliákat, le- és felmenő ősöket tengermélységig kielemző (még mindig a macskákról van ám szó) írásmódot, ami nem csak a macskákra vonatkozott, hanem mindenkire és minden másra is. Tipikusan az a könyv, amiben egyszer biztosan kiderül, miről is szól valójában, és aki odáig eljutott, az vehet magának egy jól megérdemelt jutalomkönyvet. Bevallom, én korán ráhagytam, még a macskák elemzésénél, nem vagyok én ehhez kellően szofisztikált. Majd egyszer egy másik könyvének adok még esélyt, ha sok időm lesz.
Az alternatív vcs listámon volt egyébként, még jó, hogy van mellette egy csomó más lehetőség.

Rá kellett jönnöm A földre hullt sárkány olvasása közben, hogy oké, nincs ezzel a könyvvel semmi gond, csak én nem szeretem Peter F. Hamiltont. És Shafak meg őutána arra is rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem, ha mindenféle értelmes cél nélkül csak úgy beszél nekem az író, hogy elmeséljen mindenfélét. Ez konkrétan egy baromi jó könyv lehetett volna, ha nagyjából a felét kitörlik még a nyomdába kerülés előtt.
Ugyanis az ún. "jelen helyzet" minden okot megad rá, hogy az ember olvassa: akciódús, mozgalmas, érdekesen intrikus, mindez sci-fiben, tehát nem csak a földi érdekek ütköznek, hanem csillagvilág szinten, és több szálon megy az ármánykodás, lopás, gerillaakciók.
Tisztában vagyok azzal is, hogy minden szereplőnek van múltja, családja, volt egyszer gyerek meg kamasz ő is, csak ez engem nem feltétlen érdekel egy ilyen könyvben. Hogy a főszereplőnk hogyan éli meg az első barátnőjével a szerelmet, szexet, említés szintjén még emészthető, de hogy ezt szinte egy komplett könyvként beillessze, annak nem sok értelmét látom. Biztosan van jelentősége, valószínűleg megmagyarázza hősünk mostani kedély- és lelkiállapotát, gyanítom, a csaj felrobbant, vagy megették az alienek, vagy nemtom, de őszintén, totál elvette az élményt, amit egyébként a többi fejezet adott. Már a Pandóra csillagában is nehezen viseltem, hogy a mindenáron mindenről beszélni akarás teljesen szétzilálta a vezérfonalat, de ott volt értelme, mert teljesen egyértelműen minden fejezetből építkezett a történet. A Földre hulltban ezt nem éreztem, és nem volt kedvem eljutni az utolsó oldalig, hogy meglássam az értelmét egy dagadt kamaszfiú álló farkának, akiből aztán majd valszeg valami tragédia miatt fess, színizom, bátor katona válik, aki szembeszáll a rendszerrel.

Feladtam Suarez Daemonját is, de ebben én vagyok a hibás. Nem vagyok egy nagy informatikus zseni, de azért átlag felhasználói szinten nem lehet okom panaszra. Ez viszont, ami itt volt, feladta a leckét, és annyira felidegelt, hogy nem értem, és három mondatonként elveszítem a fonalat, és nemhogy nem értem, de nem is tudom elképzelni, meg nem is látom magam előtt, meg semmi olyasmi, ami alapján én bármit is meg szoktam tanulni, hogy inkább annyiban hagytam. Valószínűleg ez nem egy rossz könyv, hekkereknek kifejezetten ajánlom, csak én ehhez kevés vagyok.
Utoljára hagytam a szívfájdalmam, King Búra alattját. Annyira akartam szeretni, mert én annyira bírom, amikor King monstrumokban gondolkodik, és annyira azt éreztem még a felénél is, hogy ez sehova nem halad, és történjen már valami a sok izmozáson kívül, hogy eljött a pont, amikor már inkább felporszívóztam, csak ne kelljen olvasnom.



Share:
Olvass tovább... ->

2017/04/20

Ha már itt a könyvfeszt...

Most nagyrészt csak azokat sorolom fel, amik nekem mindenképpen beszerzősek lesznek, sőt, van, amit már meg is vettem. Ilyen jó kis kellemes téli időben szerencsére nincs más dolgom, mint olvasni (meg játszani, csak jól be kell osztani a kettőt).

Blake Crouchtól bármi jöhet. Imádom, ahogy a pasi ír. Hogy még jól is ír, külön öröm.

Nem igazán jön be nekem Chris Moore humorérzéke. Nem vagyunk egy hullámhosszon, kivéve, ha a Mocskos melóról, vagy annak a folytatásáról van szó. Ha a Lestarpált lelkek a Mocskos meló vonalán halad, akkor nem lesz vele bajom.

VanderMeer a Déli végekkel nem lett éppen a kedvencem, de ebből végülis még bármi lehet, mert csak az első részt olvastam egyelőre. Viszont a Borne annyira furának tűnik, hogy nagyon kíváncsivá tett.

Chuck Wendig elég megosztó író, ahogy nézem, valaki vagy szereti, vagy nem, középút nincs. Én szeretem, és mivel az első részben elindulni látszott valami (hogy mi, arra már konkrétan nem emlékszem, elég megfoghatatlan gondolataim voltak olvasás közben. mint amikor ott van a tudat peremén az összefüggés, meg a megvilágosodás, aztán elillan. egyébként a könyv is ilyen.), mindenképpen kell a folytatás is.

Mindig is érdekeltek az inkarnációs történetek. Kíváncsi vagyok, Susan Barker mit hoz ki a témából.
Zadie Smith meg még mindig parkolópályán van, pedig rendszeresen beígérem magamnak, hogy valamit elolvasok tőle. Egyszer csak összejön.
A papírmágus meg sokáig nem érdekelt, aztán most mégiscsak. A téma ígéretes, aztán majd kiderül, mennyire lesz jó a könyv.

Az Amerikai istenek új borítót kapott. Nagyon várom már a sorozatot, és még az is lehet, hogy a sori után majd újraolvasós lesz.
És ha már új borító, a Mechanikus London is új külsőt kapott. Hogy mi volt a baj az előzővel, nem tudom, nekem mind a kettő tetszik. És hátha ez azt jelenti, hogy jön a  folytatása.

A Kormorán Baru, az áruló majdnem kimaradt a listából, pedig elég érdekesnek tűnik. Mindenki imádja ezt a borítót, én meg nagyon nem, de nyilván majd megszokom.


Még egy érdekesség a végére. Josikava Eidzsi sorozata, a Muszasi, még nagyon régen hódított. Kiadta a Magyar Könyvklub, aztán az Ulpius, de mind egy szálig eltűnt a piacról. Most a Szenzár kiadóhoz került, április végén jön az első rész. A borítóról külön megemlékeznék. Méltó a könyvhöz.



Share:
Olvass tovább... ->

2017/04/12

Amy Stewart - Lány pisztollyal (Kopp nővérek 1)

Egy súlyos családi titok arra késztet egy anyát, hogy családjával New Yorkból egy eldugott tanyára költözzön. Az anya halála után a három lány egyedül folytatja életét a tanyán, a legidősebb lány, Constance irányítása alatt. 1914 nyarán, amikor Európában kirobban az első világháború, felborul a három Kopp nővér élete is: egy autó belefut a bricskájukba, és Constance elhatározza, hogy megtérítteti a kárt a baleset okozójával.
A felelős egy helybeli gazdag és hatalmaskodó gyáros, aki ettől kezdve pokollá teszi a lányok életét. Constance követelése süket fülekre talál nála, a leány ezért hivatalos feljelentést tesz. A hatóságok először vonakodnak komolyan venni a határozott fellépésű, magas termetű Kopp kisasszony panaszát, de a helybeli seriff az ügy mellé áll, és Constance attól kezdve mindenben segíti a seriff munkáját. A sok megpróbáltatás után, amelyben a tanya elleni fegyveres támadások, gyújtogatások is szerepelnek, melyek során Constance fegyverrel kényszerül megvédeni a testvéreit, győz az igazság.
Constance a család megrendült anyagi helyzete miatt munkát keres, és az őket segítő seriff felajánlj neki maga mellett egy állást. Így lesz Constance az Egyesült Államok első női helyettes seriffje.
A szerző megtörtént elemekre építi az emlékezetesen megrajzolt jellemeket felsorakoztató történetet, amely korhű képet ad az akkori amerikai világról. Amy Stewart egy valóban élt személyről gyűjtött adatokat a korabeli újságokból és egyéb forrásokból. Számos kitalált szállal bővítette a rendelkezésére tényeket és sikerült egy lebilincselő könyvet írnia a jó és a rossz örök harcáról.
  
A fülszöveg alapvetően elmeséli az egész könyvet, nem is értem, minek ilyen fülszöveget írni, ahelyett, hogy inkább kedvet csinálnának egy valós történeten alapuló, igazán szórakoztató sorozathoz. (remélem, jönni fog a többi része is.)
A sztori váza megtörtént eseten alapul, egyeznek a szereplők névre, címre, jellemre, csak a körítés lett hozzáköltve, és némi kis izgalom miatt egyes kitalált eseményeket is közbeszúrt az írónő.
A Kopp testvérek nagyon talpraesett és önálló lányok, egy olyan világban kell boldogulniuk, ahol ha kérdez egyet egy nő, azonnal keresik a férfit mellette, apát, testvért, szomszédot, akit komolyan is lehet venni. És egy ilyen világban három nőnek önmagában nem lehetett egyszerű elboldogulni, úgy, hogy a várostól távol, egy tanyán élve tartották el magukat. Attól mindannyian elzárkóztak, hogy beköltözzenek a városba a bátyjuk családja nyakára, és ahogy néztem, a férjfogás sem szerepelt a terveik között.
A regény egyrészt remek szórakozás, kész élvezet volt látni, ahogy helyreteszik egy pöffeszkedő gyáros fejét (Constance egyszer úgy elkapta a fickót, hogy konkrétan a falhoz kente, amivel persze csak még jobban felbőszítette :D), de ami még jobb, látni az 1900-as évek elejének világát, társadalmi szokásait, a nőkhöz való hozzáállást, ami egyrészt levegőnek nézés, másrészt meg teljes gondoskodás, és helyettük való gondolkodást jelent. Apróságokban, de megmutatja a fejletlenebb vidéki élet, és az iparosodott nagyvárosokban élők közötti különbségeket is. 

Nem is én lennék, de... ez a borító... remélem, ettől függetlenül veszik a könyvet.

Share:
Olvass tovább... ->

2017/04/08

Benedek Szabolcs - A vérgróf

Mindig esténként tűntek elő, néha csapatosan, többnyire azonban egyedül. Hogy pontosan hogyan és mikor érkeztek, arról senki nem bírt megbízhatót mondani. Volt, aki azt állította, hogy ugyanott laknak, amerre dolgoznak is, napközben alszanak és megbújnak valamelyik bérkaszárnya zugában, s csupán napszálltakor merészkednek elő. Mások akár meg is esküdtek volna rá, hogy a város egy másik fertályából jönnek és szekéren hozzák őket... Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik. A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség elképzelhetetlen brutalitással meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban, a Városligettől kezdve az előkelő Ó utcai bordélyon át egész a ferencvárosi munkásnegyedekig.
1910-et írunk: az újabban már villanyfényben úszó Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a legendás kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Ezzel egy időben pedig különös vendég érkezik Budapestre, hogy néhány hónapi rejtőzködés után egyszerre csak az előkelő szalonok és úri társaságok kedvencévé váljon: Saint-Germain grófja, aki egyenesen Rákóczi fejedelem leszármazottjának mondja magát, és a világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiból származó történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni.

Először nem tudtam, hogy álljak a könyvhöz. Mi lesz ez, szépirodalom? történelmi fantasy vámpírúrral? noir krimi, esetleg megtévesztő fülszövegű történelmi regény?
Igazából ez így mind egyszerre. Ami azonnal feltűnt, az igényes, cseppet sem darabos, könnyen olvasható avítt szöveg. Nagyon lazán vezetett vissza több, mint száz évvel ezelőttre Benedek, igényesen és visszafogottan, mindenféle modorosság nélkül szőve a szóvirágait. Olykor szinte haptákba vágta magát a lelkem, amikor Mihucz a nagyságos úrhoz (ő volt a rendőrségen a főnök, a Vezér, csak akkor másképp hívták) szólott.

A könyv szálai mindenfelé visznek.
Ahogy Mihucz Ervin, a nyomozónk, az első oldalakon lefestődött, arra gondoltam, hogy ez a fickó egy épkézláb mondatban nem tud  egy értelmeset kérdezni, nemhogy nyomozni kezdjen. Aztán egészen megtáltosodott, bár az éleslátás és a penge gondolkodás nem az erőssége, legalábbis időbe telt neki rájönni dolgokra. Aztán rájöttem, hogy a leírása megtévesztő, az életmódja és a munkaszorgalma nem állt éppen párhuzamban, nem volt szép tőlem, hogy első látásra ítéltem.
A színház világában Tarnóczay Etelka személyében veszünk el, aki annyira csúnya kislány volt, hogy még a járókelők sem kérdezték meg tőle, ugyan miért is kóricál későn az utcán. Aztán micsoda végzet asszonya lett belőle.
Felbukkan Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Hunyady Margit, meg úgy alapvetően szinte mindenki abból a korszakból. Benedek ügyelt, hogy ne hagyjon ki senkit, nehogy sértődés legyen a  vége. Tumultus nincs, inkább csak átsuhannak ők a történeten, jelezve, hogy léteztek akkoriban.
Beláthatunk a múlt század eleji újságírás titkaiba is, csak hogy egy nagy kanyarral megismerkedjünk a vérgróffal magával.
A gyilkosságok pedig történnek, egyik a másik után. A gyilkos személye igazából nem egy nagy rejtély, nekem elég gyorsan leesett, de nem is az volt a cél, hogy sokáig homályban maradjak.

A korra jellemző apró részletek tömegével szolgál, különös tekintettel a bordélyok világára, ami nem is csoda, hiszen prostikat ölnek, állati kegyetlenséggel. Megtudhattam, hogy anno a városon belül is területenként különböző megnyilvánulásai voltak ennek a szubkultúrának, egyes részeken pl. vízáruslánynak álcázták magukat. Volt, akinél még víz is volt. Egy ideig.
A kávéházi élet különösen zajos volt, olyan természetességgel jártak oda melegedni, cseverészni, időnként kávézni, de mindenképp a világ dolgait kibeszélni, mint most a kocsmába. És most kiderült az is, hogy akkoriban a fontos, világi hírek Bécsnél megálltak. Bármi érdekes történt a nagyvilágban, azt mindenki egy bécsi kávéház egyik lapjában olvasta, semmiképpen sem itthoniban. Olykor ez Bécsben történt, olykor a csapostól elcsent ablakpucolásra használt újságból.
És persze azért fontos a nyomozás is, de csak annyira, amennyire a mindennapok része lehet minden más mellett. A vámpírság viszont a regény szempontjából elhanyagolható, impozáns díszlet, semmi több.

Nade elég is ennyi az apró titkokból.
Várakozáson felül jól szórakoztam, könnyed, humoros, de okos és nívós regény.

New York kávéház


Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/29

Elena Ferrante - Briliáns barátnőm

Két nápolyi lány, Lila Cerullo és Elena Greco évtizedeken át tartó barátságáról mesél, az ötvenes évektől napjainkig.
A tetralógia első könyve, a Briliáns barátnőm a két főszereplő kislány- és kamaszkorát, valamint számos mellékszereplő életét írja le Nápoly egyik szegény lakótelepén. A szerző lépésről lépésre követi a két lány nővé érését, személyiségfejlődését, egymásra gyakorolt hatását, szövetségük és rivalizálásuk történetét, a jó és rossz érzéseket, melyek évtizedeken át alakítják szoros barátságukat. Bemutatja továbbá több mint ötven év kulturális és szociális változásait, melyek hatásai átalakítják a városrészt, Nápolyt, Olaszországot és kettejük viszonyát.
Amikor ez a kötet befejeződik, ahogyan Lila és Elena gyermek- és kamaszkora, újabb nagy változások küszöbén állunk, melyek összekuszálják a két szívbéli barátnő életét. Az elkövetkező időket, a fiatalságtól egészen az időskorig, további három regény mutatja be. 


Ferrantétől már megszokhattuk, hogy kényes témákat vesz elő, az olvasó csak feszeng, meg kényelmetlenkedik, Ferrante meg komoran (legalábbis így képzelem, miközben ír, szigorú és eltökélt, hogy ő márpedig megmutatja) mélyre ás, legyen az anya-lánya kapcsolat, vagy egy széthulló házasság, vagy, mint itt, a gyermek és kamaszkor, és a barátság.
A két kislány eleinte olyan, mint két kislány: Elena óvatos, visszafogott, Lila meg nem fél semmitől. Elena követő, szinte alig van önálló lépése, és ez így is marad az egész köteten át. Amikor elmozdul a holtpontról, az vagy Lila miatt történik, vagy valami külső hatás (leginkább tanár) kényszerítő ereje mozgatja. Létezik, hogy valaki ennyire tökéletlen legyen, másrészről meg ennyire elcseszetten tökéletes?
Ferrante a maga kegyetlen látásmódjával visz végig minket két kislány nagylánnyá érésén, megmutatva közben mindent, ami ilyenkor érheti az ember lányát. A kellemetlen nőiesedés, aminek a hiánya is pont olyan kellemetlen, a kerekedő testek, a pattanások, a kinek van nagyobb melle, és kinek hányszor vallottak szerelmet periódusok, ami egészen addig érdekes csak, amíg az ember kivételezett helyzetben van miatta, a barátok időleges elválása, a féltékenykedés, hogy a másik miért érdekesebb, majd a büszkeség, hogy mégiscsak ő a legjobb.

Elena ... szóval kicsoda ő? Élete minden pillanatában a létezése Lilához viszonyított. Bár Elena fejében vagyunk, Lila az, akit a lelke legmélyebb bugyráig megismerjük (vagy legalábbis azt gondoljuk), persze csak Elena szemén és érzésein át.
Nem igazán kedveltem egyiküket sem. Elena majmoló személyisége bizonyos korig még elfogadható, egy idő után inkább csak fárasztó, Lila elemi vadsága és a kiváltott hatása meg rémisztő. Viszont a miliő lenyűgöző. Az '50-es évek Olaszországának lenyomata, ahol a lányok többet tesznek a családjukért, ha otthon maradnak és az anyjuknak segítenek, mintha tanulnak (gondolták ezt akkoriban). A nápolyi külvárosi telepen óriási a szegénység, bár a gyerekek ezt nem teherként élik meg, hanem inkább a felbukkanó lehetőségek tárházaként. Ilyen lehetőség ők ketten egymásnak, szinte versenyeznek, ki miben jobb, ki mit ér el először, és ahova az egyik eljut, oda a másik is menni akar. Elena igazából fel sem fogja, mekkora kiváltság, hogy tanulhat, Lila viszont, bár a primitív vadsága eltakarja, képes önállóan követni, sőt, lekörözni is Elenát, még ha neki nem is adatott meg, hogy továbbtanulhasson. Őt belső erő hajtja a tudás felé, az egyetlen külső tényező, ami inspirálja, az Elena, ő az, aki utat mutat, hogyan tovább. Nagyon hangsúlyos a regényben a tudás, nem csak a barátságuk alapja, de a telepről ez az egyetlen kivezető út.
Az '50-es években a telepi taposómalom feszültsége otthon csapódik le, és gondolkodás nélkül elagyalja bárki az asszonyt vagy a gyereket (Lilát is kidobja egyszer az apja az ablakon, pedig egyébként nem tűnt egy szörnyű apának), az etikett is megbújik a sorok között, ami a férfi-nő kapcsolatokban az olasz mentalitást jellemzi már egészen fiatal kortól, és a külvárosi szegénység annyira elhatárolódik a városi középrétegtől, hogy még egy kirándulás a tenger mellé is hatalmas lehetőség valami újra és különlegesre.

Ferrante remek író. Az volt már a nápolyi-hiszti előtt is, és nem igazán értem, miért kellene tudnunk, ki van a név mögött. Írjon, legyen ő bárki is, mert egy élmény olvasni, még ha időnként fájdalmas vagy kínos, akár valaki más lelkében vájkál, akár időutazunk egy fél évszázadot visszafelé. Ismeri az emberi lelket, és nem fél megmutatni, nem hazudik, és nem takar el semmit.
Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/13

Jasper Fforde - Egy regény rabjai

Jasper Fforde kitűnő második regényében folytatódik a Jane Eyre esetben elkezdődött ötletgazdag, fordulatos és elképesztően eredeti irodalmi kaland - ismét a találékony és rettenthetetlen irodalmi zsaru, Thursday Next főszereplésével. Mivel élete szerelmét, Tedet nemlétezővé teszi a korrupt Góliát Konszern, Thursday kénytelen beállni a regényeken belül működő rendőrség, a Juriszfikció kötelékébe, ahol is kiképzőt és társat kap Dickens Szép remények című regényének szereplője, a férfigyűlölő Miss Havisham személyében. Miután elsajátítja új szakmájának csínját-bínját, Thursday vakmerő kirándulást tesz Poe A holló című versében, fejest ugrik Kafka és Austen műveibe, de még Beatrix Potter egyik mesekönyvében is akad dolga. Fergeteges kalandjai során életveszélyes véletlen egybeesések célpontjává válik, hitelesítenie kell egy gyanús körülmények között felbukkant új Shakespeare-darabot, és ha ez nem volna elég, meg kell akadályoznia, hogy a föld összes élőlénye egyik napról a másikra ragacsos, rózsaszínű zselévé váljon...

A sorozat első része emlékeim szerint egy baromi jó könyv volt. Így utólag már nem tudom megmondani, hogy azért, mert annyira újszerű volt az egész világ, vagy mert nagyon szeretem a Jane Eyre-t, de azzal ellentétben ez a második rész nekem csalódás volt. Lehet, hogy azért, mert nem szeretem Shakespeare-t, vagy mert kicsit túltolta a furaságokat ebben a részben, vagy így minden együtt volt, plusz ugye mostanság egészen más típusú könyvek jönnek be. Úgyhogy kicsit szenvedtem vele, de jobb pillanataimban úgy érzem, végülis megérte elolvasni.

Sokszor volt zagyva a történet, mert olyan elemeket hozott be, ami a különlegességét tényleg növelte a világnak, de ezek pont olyan helyzetek voltak, amikor a kevesebb több lett volna. Viszont a humora nagyon bejött.
Ami még mindenképpen említést érdemel, az a fordítás. Amikor olvas az ember, igazából fel sem tűnnek a nyelvi bravúrok, mert természetesen simulnak a szövegbe, és olyan, mintha semmiség lenne lefordítani valami ötletes és igazából nem is létező szót egy hasonlóan ötletes nemlétezőre, pedig amit ezen a regényen Tóth Tamás Boldizsár művelt, azért mindenképp járna valami díj. Amikor nagyon untam a történetet, az ő nyelvi játéka még akkor is élvezetes volt.

Valahol értem, hogy miért volt bukás ez a sorozat, valahol meg nem, mert egyrészt ilyen borítókkal nagyon is fel lehetne kelteni a figyelmet, másrészt meg a szöveg minősége mindenképp megérdemelné, hogy kicsit felkapják. Hát igen, egy tehetséges marketinges nem ártana már a könyves világnak.

Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/05

Ramez Naam - Nexus

Kaden Lane fiatal tudóspalánta. Egy olyan illegális csoport tagjaként tevékenykedik, amelyik a köztudatban csak drogként ismert, Nexus 3 nevű nanotechnológiás szer fejlesztésein dolgozik. A Nexus lehetővé teszi, hogy az emberek programokat futtassanak a fejükben, egyesítsék a tudatukat, vagy akár átvegyék az irányítást mások felett. A fiú rövid úton szembe találja magát a világot mozgató titkos erőkkel, amelyek egy humán-poszt humán háború felé sodorják az emberiséget.
A szerző egyedi módon vegyíti a buddhizmust a transzhumanizmussal, történetének helyszínéül pedig az élettől lüktető, ellentmondásos nagyvárost, Bangkokot választotta. Itt, a Szukcsai-piacon vásárolt fejlesztésektől bárki erősebb, félelmetesebb lehet, vagy éppen szabadon bőrszínt változtathat. Kaden csak a saját leleményességében, és az Új Fenyegetések Igazgatóságának mindenre elszánt, csalódott ügynökében, Samben bízhat, ugyanis ha az általa kifejlesztett Nexus 5 rossz kezekbe kerül, az beláthatatlan következményekhez vezet. A technológia magasabb szintre emelheti az emberiséget, vagy kipusztíthatja azt. Egy biztos: új világrend van születőben, ám a jelek szerint nem lesz békés az átmenet.
Letaglózó a tudat, hogy mi minden várhat még ránk, ha elszabadulnak a nanorészecskék. A rabszolgaságnak, az elnyomásnak, a mások feletti uralomnak annyiféle fajtáját megtapasztaltuk már, hogy azt gondolnánk, ha belepiszkálunk az agyba, az csakis az emberiség jövőjét jelentheti, és valami olyan, aminek feltétlenül meg kell történnie, mert majd ez fog bennünket felszabadítani, és a fejlődés következő fokára segíteni. Hát, mindenki döntse el maga, hogy mennyivel jobb az -izmusok póráza, mint a nanoáramköröké, én azért örülök annak, hogy itt még nem tartunk.
Nem mintha nem lenne benne hatalmas lehetőség, csak hát ugye ott van az emberi tényező, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A Nexus egy oprendszer sejtszintű hardvere. Egy (sok) nanoszámítógép, amit programozni lehet fejben, azonnal, mármint nyilván annak, aki ért hozzá. Aki nem, az a készen kapottat használja. Tudatokkal kapcsolódhat egybe, emlékeket fejthet fel, lebéníthatja, akivel összekapcsolódott. Tudásra tehet szert, amit vagy önként adnak, vagy elveszi. Ez a fajta tudati kommuna úgy jelenik meg, mint valami gyönyört okozó egyesülés, amiben eggyé válunk mások örömével és fájdalmával, belehelyezzük magunkat a másik életébe, érzéseibe, gondolataiba. Nem véletlenül jelenik meg a tudomány mellett vallásként a buddhizmus (meg azért is, mert valszeg az író is az lehet), tökéletesen kiegészíti egymást a kettő, legalábbis néhány részletben.

A könyv vizsgálja a szabad választás jogát, az erkölcsileg még elfogadható és a már magyarázatra szoruló tudományos mozzanatokat, meddig mehetünk még el emberként a transzhumánig, és honnantól leszünk poszthumánok, akiknek már nem sok köze van a konkrétan emberihez, és kit mire jogosítanak fel saját képességei és tudása. És, ami a legfontosabb, hol van a helye a normál embereknek egy transz- és poszthumán emberekkel teli világban.
Ha a nanotechnológiában használható fejlettséget leszünk képesek elérni, valami olyasmi jövő várhat ránk, amiben már nem az anyagiak fognak dominálni, hanem a szellemi információk, és amíg most pénzbeli kizsákmányolás folyik szerte a világon, nagyon hamar eljuthatunk a konkrét tudathalászatig. Mint tudjuk, az információ kincset ér, csak egyelőre senkinek nincs meg hozzá a megfelelő eszköze, hogy akárkiből kinyerje. Egészen biztos vagyok benne, hogy amikor a pénz istenének leáldozik majd, a szellemé pedig felível, nagyon sokan pont ugyanolyan szar helyzetben lesznek majd, mint most, csak másképp. (Pedig mennyien várják az új kort...:>)

A Nexus egyrészt remekül megmutatja ennek a nanotechnológiának a lehetséges működését, a vele járó emberi dilemmákat, másrészt nagyon izgalmas kaland (kémregény? thriller?) a jövő világában. Sokan felrótták a könyvnek a sok akciót, amivel nem értek egyet. Ez egy tudományos hátterű szórakoztató regény, aminek minden sorával megfelel. Igazi hard sci-fi, pörgős, izgalmas cselekménnyel, úgymond valós problémákkal, amikkel az olvasót is gondolkodásra és választásra készteti, úgy, hogy közben még egy kis tudást is képes átadni, már aki fel tudja dolgozni. A felvetődő kérdések éppúgy az akciók részei, mint a tudományos részeknek, és a kettő együtt remekül működik.

Naam igazi tudós ember, és még csak véletlenül sem szeretnék a szájába adni semmit, de tudja fene, hol tartunk már az intelligenciakutatásban meg a nanotechnológiában. Az biztos, hogy a könyvében nagyon is elgondolkodtató kérdéseket vet fel, valószínűleg nem véletlenül, és nagyon hamar eljöhet az idő, amikor a valóságban szembesülünk a most még csak elméleti problémákkal.
Elvileg ez egy három részes sorozat, aminek jó lenne olvasni a folytatásait is, bár sztem erre nem sok esélyünk van...

Share:
Olvass tovább... ->

2017/03/01

Mindenki - az Oscar-díjas kisfilm

Érdekes, hogy egy alig fél órás kisfilmet mennyiféleképpen lehet látni. Shizoo egészen mást emelt ki, mint ami nekem feltűnt.
Persze, csúnya dolog megfosztani valakit attól, hogy olyat tegyen, amit nagyon szeret, és milyen megalkuvó embereket nevel ki a tátikázás, meg lehet elemezni a társadalmi hatás tekintetében is, de én egészen más véleményen vagyok sok mindenben.
Először is, szerintem nem baj az, ha egy gyerek (vagy felnőtt, igazából mindegy) tisztában van a saját erősségeivel, és ezzel együtt a gyengeségeivel is. Most túl azon, hogy tanár, meg nyerési vágy, meg versenyszellem, és mindenáron való küzdés, legyünk egy kicsit őszinték: mennyivel lesz boldogabb az a gyerek felnőttként, akit abban a hitben ringattak, hogy versenyképes hangja van, de csak füldugó mellett? Jobb ezzel idősebben szembesülni, esetleg előnyére válik egy kisembernek, ha már időben a saját kvalitásainak megfelelő dolgokkal üti el az időt? Mert tudjuk, hogy otthon a fürdőszobában mindenki Pavarotti, csak hát nem mindig tudunk a fürdőben pavarottiskodni, időnként az udvaron is meg kell szólalni, és ott már másképp hangzik.

Amit nekem ez a kisfilm igazából jelentett, nem elvitatván, hogy helytelen az énektanár hozzáállása, az az oktatás csődje fél órában.
Egyszerűen minden benne van, amiért a Pisa-tesztek olyanok lettek, amilyenek, és amin előszeretettel pörög a sajtó. Hogy az oktatási minisztérium mennyire pörög rajta, azért nem mernék tűzbe menni.
Miközben néztem, az jutott eszembe, hogy volt egy rakat énektanárom, mert sokat költöztünk, sok iskolába jártam, sokféle tanárral összefutottam, de egy az összes suliban közös volt: az ének-  és a tesitanárok mind, egytől egyig ilyen elfáradt, kiégett, mániákusan számonkérő alakok voltak. Hidegek, érzéketlenek, sznobok (röviden csak idióta picsák, de hát ilyet nem írunk le, ugye, ha volt gyerekszobánk). Agyonnyomta őket a tantárgyuk, és önmaguk jelentéktelensége. Őszintén szólva semmibe néztük nemcsak a tantárgyakat, de a tanárokat is, pont azért, mint amilyen a tanár volt ebben a kisfilmben is.
Van egy elvárás, amit próbálnak lenyomni a gyerekek torkán. Hozzá tartozik az általános műveltséghez, ezért általános műveltség címén mindent profin kell tudni, mert ha nem, akkor a gyerek jövőtlen lesz, kilátások nélküli (újabban már arra sem méltó, hogy érettségije legyen, ami felé most haladnak már a dolgok). Ugyanezt a módszert alkalmazzák a reál és humán tantárgyakra, amivel végülis nincs gond, hacsak annyi nem, hogy egyik tanár / tanterv / vizsgaanyag / elvárás sem számol a gyerekek különböző készségeivel. Ami komolyabb probléma, hogy a készségtantárgyakat úgy kezelik, mintha ez valami megtanulható, bemagolható anyag lenne. Tesiórán teszteket csinálnak, testzsír-százalékot mérnek (ki volt az az állat, aki ezt előírta?? egyébként is nagy a nyomás egy tinitesten, nemhogy még olyan barom eredményekkel sokkolják szerencsétleneket, amit egy ilyen mérés kimutat), ahelyett, hogy a mozgás örömére tanítanák meg a kölköket. És aztán csodálkozunk, hogy inkább leülnek egy zacskó chips-szel a számítógép elé.
Rajzórán vért izzadnak sokan. Nem úgy sikerül a perspektíva, a dór oszlopot összekeverik a korintoszival, amiért természetesen egyes jár, de most őszintén, nem mindegy, melyik melyik? Nem lenne jobb inkább megtanítani látni őket?
Amit énekórán művelnek, az meg végképp förtelem. Emlékszem, utáltam énekelni, mert tudtam, hogy nincs hangom. Fülem viszont van, zenét hallgatni mindig is  imádtam. Mint ahogy a többiek is. Mégis, alig volt olyan óránk, ahol nem népi borzalmakat kellett nyivákolnunk, hanem valódi zenét hallgattunk. Máig azok a komolyzenék a kedvenceim, amit elvétve elénk tettek, és imádom, hogy gyerekem csellózik, mert olyan élmény, ami egyszerűen pótolhatatlan. Viszont az ő énekórái is súlytalanok, csak akkor hallok róla, amikor füzetet kell venni.

Szóval a tátikázók eljuthatnak Svédországba (azért ez mekkora buli már, én eltátikáznék a fél világért simán, mindenféle lelkifurdalás nélkül),ez tényleg akkora baj? Persze, lehet, hogy én látom rosszul, de lehet mereven ragaszkodni elvekhez meg illúziókhoz, én azt vallom, hogy legyünk rugalmasak, és idomuljunk a körülöttünk lévő világhoz. Ha ez a világ azt kínálja, hogy tátikáért cserébe Svédországot kapunk, világot látunk, élményeket gyűjthetünk, ami nem a tanáré lesz, hanem csakis kizárólag a gyereké, az olyan nagy baj? A lehetőségek azért vannak, hogy éljünk velük. És vannak dolgok, amiken egyszerűen nem lehet változtatni. Téphetik a szájukat mindenféle fórumokon mindenféle hozzáértő és hozzá nem értő emberek, hogy az oktatás szar így, ahogy van, változtatni kell, ezen nem a gyerek dolga változtatni. Még csak nem is a szülőé.Mi csak annyit tehetünk, hogy élünk a lehetőségekkel, azokkal, amiket kínálnak, és mindenki a saját kis szűkös határain belül próbálja megmutatni a gyerekének, hogy mit lehet másképpen.
És akkor még nem kerültek képbe azok a gyerekek, akik se az énekkar, se Svédország közelébe nem jutottak. Mert nem lehet mindenki énekkaros, ugye.

Egyébként nagyon tetszett a vége. (az is megérne egy bekezdést, hogy ez a valóságban miért nem lehet így, de az most mindegy)
A kislánynak csodás hangja volt, mellette sokmindenkinek tátikáznia kéne, aki egyébként mikrofonba hangoskodik.(kieg: most olvasom, hogy más énekelt helyette.:D mindegy, akárki volt, eszméletlen szép a hangja.)
Szamosi Zsófi hatalmasat alakított, láttam benne az első, alsós énektanáromat.:)

Azt hiszem, az a legjobb ebben a kisfilmben, túl azon, hogy végre nem a lágerek miatt kap egy alkotás Oscart, hogy mindenkiből előhozza a saját gyermekkori emlékeit, és az akkoriban leszűrt tanulságokat. Érdekes belegondolni, hogy ez mennyire formálta az életünket, jelen van-e még valami abból a gyerekből, vagy teljesen megszűnt létezni.

éppen témába vágó esemény
meg egy kis negatívum a múltból


Share:
Olvass tovább... ->

2017/02/27

The Expanse

Amiért nem nézem meg a filmes változatot, ha a könyv bejön, arra tökéletes példa az Expanse. Senki nem olyan, mint kellene, és bármennyire is lényegesek a történések és a látvány egy sci-fiben, marhára nem mindegy az sem, kik játsszák a karaktereket. Nehéz tudomásul vennem, ha valakit másképp képzelek el, mint ahogy a képernyőn megjelenik.

Holden - a könyv szerint barna bőrű (fehér, de melegebb, sötétebb tónussal), áthatóan kék szemű, kellemes jelenség. Erre kaptunk egy gombaszájú, pukkancsfejű fickót, akit hamarabb dobnék be a visszaforgatóba, minthogy megbízzak benne. Tenyérbemászó mimikája van, úgy billeg a nagy feje a vékony nyakán, mintha le akarna esni, és olyan kifejezés állandósult az arcán, mintha kinyitottak volna a seggében egy esernyőt. Oké, értem én, szegény pasi nem tehet róla, hogy így néz ki, de kizárt, hogy ne lett volna ennél jobb ember pont az egyik kulcsszerepre. Semmi vonzó nincs benne.
Naomi - mivel az Övön született, így magán kellene viselnie ennek minden jellegzetességét: magas, vékony csontozat, az átlagosnál nagyobb fej, ami nyilván elhanyagolható lenne, ha legalább a nyúlánk alkat stimmelne. Kifejezetten sötét a bőre, és nagy, szemébe lógó, göndör lobonca van. Nem egy kis nyikhaj, borotvált fejű csaj. Ezt leszámítva ő Holdennel ellentétben legalább megszokható.

Miller, Avasarala és Holden


Akit tökéletesen eltaláltak, az Avasarala. De miért nem káromkodik?:)
Miller sem volt rossz, bár sztem ő túl jóképű, fiatal és életerős Millernek (Holdennek viszont pont jó lett volna). Miller ugye már egy ötvenhez közeli, kiégett alkoholista lett, mire találkozunk vele. A piások azért nem szoktak ennyire jól kinézni, bár annyiban megértem a választást, hogy ki akar egy felpuffadt fejet bámulni évadokon keresztül.
Alex Kamalra egészen jól megtalálták a színészt. Szimpatikus szürke kisegér, tökéletes háttérszínész az egyébként emlékezetesen karakteres arcával.
Amosszal viszont kicsit mellényúltak. A fickó egy hatalmasan nagydarab csávó, kopasz fejjel, sok tetkóval, változó nagyságú szakállal. Egy nagyra nőtt, színizom pszichopata, aki hegyomlás helyett egy apró dombocskává csökkent a vásznon. Viszont egészen jól játssza a szerepet a srác, maradhat.
Öööö... néger Fred Johnson? Valamiről lemaradtam? Bár ez pont az a szerep, amire végülis bárki jó, viszont a dörzsölt Anderson Dawes tökéletes megformálót kapott.

Alex, Amos és Naomi

Végülis a legnagyobb gondom Holdennel van. A lehető legrosszabb választás volt, de azt gondolom, hogy nagy szerepe van az alakok megformálásának abban, hogy a könyv után hogyan látjuk a sokszor teljesen másképp kinéző embereket. Nem baj az, ha nem ugyanúgy néznek ki, gondolom, nem egyszerű összepároztatni a színészi külsőt és játéktehetséget a kitalált karakterekkel, de az viszont nagyon fontos, hogy legalább a kisugárzásuk hasonlítson azokéhoz, akiket meg kell formálniuk. Millernek ez tökéletesen sikerült, Amosnak is, Naomira fogjuk rá, hogy talán, Holden meg minden, csak nem Holden. (Inkább a mostani, ötödik rész-beli Marcót osztottam volna ki erre a bambaarcú alakra.) Bah, utálom. Se nem vonzó, se nem bizalomgerjesztő, semmi karizma nincs benne.

Nagyon tetszik viszont a hangulat és a látványvilág, a történések meg ugye adottak, még ha nem is követik 100%-ban a könyvet. Időnként kirí a képernyőről, hogy amire nem volt muszáj, arra nem költöttek, de aminél a látvány elsődleges szempont (az űr, és az űrhajók kívülről, meg főleg az űrcsaták), azt jól feltupírozták. Gondolom, a számítógépes technika jóval olcsóbb és egyszerűbb, mint fizikai díszleteket építeni.

Rocinante












Nem igazán tudok elvonatkoztatni a könyvtől, de az biztos, hogy aki anno szerette a BSG-t, és szeretne valami hasonlóan nagyszabásút látványilag és történetileg, az ezt a sorit feltétlenül nézze. A látvány elsőrangú, nem győzök elmerülni benne, de a történet sem okoz senkinek csalódást. (bár szerintem kevesen vannak, akik még nem kezdték el nézni)
Készült már jónéhány sci-fi a BSG óta is, de valamiért mindegyik elvérzett. Ha ígéretes volt a főbb történeti szál, ott elbarmolták a színészek és a pénztelenség (Dark Matter), vagy ha nem, akkor meg egyszerűen bannolták a folytatást (pl. Firefly).


Share:
Olvass tovább... ->