Mette Jakobsen - Minou szigete

2016/01/04

Mette Jakobsen - Minou szigete

12 megjegyzés :
Ez a történet egy szigetről szól, ami olyan kicsi, hogy egyetlen térképen sem szerepel. Egy kislányról, akinek az édesanyja egy évvel ezelőtt elindult otthonról a legszebb cipőjében és soha többé nem tért vissza. Szól még Tiszteletesről, aki japán tornagyakorlatokkal tölti az idejét, Ládásról, aki különleges dobozokat szállít a világ minden tájára. Meg Nevenincs kutyáról, aki nagyon szereti az almás sütit, a tüzes karikákon való átugrálást viszont annál kevésbé. Amikor a tenger egy ismeretlen fiút sodor a partra, az ő egyhangú életük teljesen felborul, Minou pedig nyomozásba kezd...

Tényleg nem szól másról, mint amit a fülszöveg mond: van egy sziget, valahol,  a képzeletünk sarkán, és még azon is túl, egy apró kis templommal, egy világítótoronnyal, néhány emberrel, egy kutyával, meg egy kisfiú hullájával. Hogy ez a kisfiú hogy került oda, nem tudni. Hogy a többi ember mit keres ott, azt sem tudni. Hogy egy tizenéves kislányt miért nevelnek a világ végén, ahol se iskola, se másik gyerek, azt meg végképp nem tudni.
Minou, a kislány. Akit, ha az apja vagy az anyja megszólít, mindig hozzáteszik, hogy kislányom. Nehogy elfeledjük, hogy kicsi, lány, és az övé. Egy életre megutáltam ezt a szót.
Az apa. Halász, önjelölt tudálékos filozófus, aki a végső, nagy igazságot keresi, mindennek a kezdetét. Hogy miért, nem tudni, de műveltsége nem terjed túl a nagy filozófusokon. Másnak még ennyi sincs, szóval ez legalább értékelhető benne. Érzelmi intelligenciája a partra vetett hulláéval vetekszik. Igazából nem nagyon csinál mást az egész könyv alatt, mint a saját gondolatai körül pörög, teljesen kizárva a világot a megismerési tartományából. Egy hullával beszélget a filozófiáról. Azt hiszem, ehhez nem kell hozzátennem semmit.
Nevenincs. A kutya, akinek nincs neve. Ennyi.
Ládás. Ládamániás bűvész és cirkuszos.
Templomos. Egy pap, templommal, gyülekezet nélkül, cserébe szép festmények vannak a falán.
A halott fiú. Aki egyszercsak előkerült, merevre fagyva, és a hajó érkezéséig Minouék egyik szobájában múlatja az időt, nyitott ablak mellett, varjak társaságában.
Van még Theodora, aki valamikor régen a szigeten élt, és valószínűleg nem kevésbé  volt őrült, mint a mostani lakók. Már rég nem él, ettől függetlenül olyan, mintha ő is szigetlakó lenne, csak nincs fizikai teste.
És a katalizátor, az anya, aki inkább lelép a kilátástalan mindennapokból, magára hagyva férjet, gyereket. Mellesleg szerintem ő sem volt százas. Amikor a szigetre került, ki tudja, milyen úticéllal indult neki, de ott ragadt, a filozófus elvette a művészlelkű szépséget, és nem tudom, mit gondolt, mit várt, de azt hiszem, nem ezt.
És erről mesél nekünk Minou, hogy milyen volt az anyja, milyen a többi szigetlakó, milyenek a mindennapok ezen a szellős, sokszor mégis szűkreszabott területen. Az álnaiv, ál-ártatlan gyermeki látásmódja továbbítaná nekünk a felnőttek tragédiáit, ha képes lenne rá, de ő is bele van ragadva a descartes-i életérzésbe, ami szerintem elég idegen egy tízévestől, de ki tudja, sose voltam egy kardigános olvasó.

Nem élveztem. Nem azért, mert beteg és depresszív, nem azért, mert egy anya halálát kellett feldolgoznia egy gyereknek, nem azért, mert ebből alig lehetett érezni valamit.
Szeretem, ha egy történetnek értelme van, ha érzem mögötte az írói szándékot, hogy van mondanivalója, valami, amit át akar nekem adni, amit tudnom kell. Különösen igaz ez a szépirodalomra. Hát itt semmi ilyesmi sincs. Egy rakás elmebeteg egy kis szigeten összezárva, valahol a semmiben, minden realitás nélkül létezve. Ez nem gyermeki fantázia, nem gyerekregény, nincs valóságalapja,  és ostoba kérdések feltevésére kényszeríti az olvasót: mit esznek? mivel fűtenek? honnan van villany? honnan van pénzük? Persze feltehetünk értelmes kérdéseket is, de tök felesleges, nincs rá válasz, úgyhogy lejátszhatjuk magunkban is a végeredmény bármilyen kérdésre, anélkül, hogy a könyvet el kellene olvasni.
Van egy olyan érzésem, hogy mint a filmeknél, itt is van egyfajta tendencia, hogy milyen könyvekre aggatják rá a szuperlatívuszokat. 
Jó kis időpazarló olvasmány volt, viszont éppen illik Miamona kihívásába, így ezzel a könyvvel le is tudtam a 3. kategóriát (gyerek-gyerek-gyerek).

12 megjegyzés :

  1. Örülök, hogy nem voltam egyedül így ezzel. Amennyire vártam ezt a könyvet, annyira idegesített. Meg sem tudtam fogalmazni, miért, azon kívül, hogy nagyon mély akart lenni, és agyon romantizálták a drámát benne. De te minden mást leírtál!

    VálaszTörlés
  2. AKartam írni valami magyarázkodós kommentet, hogy dehát ez absztrakt, meg dehát ez szürreális, és direkt ilyen, és szimbolikus, és hogy az élelmiszer szállítmányok még meg is voltak magyarázva... :D De aztán rájöttem, hogy inkább csak annyit írok:
    Ajjmár! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Murakami absztrakt, őt nagyon bírom, mert érzem mögötte az értelmet, sőt, nem csak mögötte.
      ezt a minousat nem bírtam komolyan venni. vártam, hogy felvillan valami az alagútban, hogy mit kell nekem ebből kihámoznom, de vége lett, mielőtt megtörtént volna. :D
      épp írtam Tittinek is, hogy nem vagyok én ehhez elég érzékeny.

      Törlés
    2. és persze, a hajó vitte a kaját meg a csomagokat rendszeresen, de mivel fizettek, kaviccsal?
      ládás a káposztáját elvileg maga termesztette, bár nem úgy tűnt nekem, mintha kiskerti körülmények uralkodnának a szigeten. nekem ez csupa értelmetlen ellentmondás volt, a végén a nagy kérdőjellel, hogy _miért íródott meg a könyv?_

      Törlés
    3. Na én meg Murakamit nem! :D :D
      Igen, lehet, hogy tényleg nem vagy elég érzékeny hozzá, nekem megérintette a filozofikus énemet kicsit, és nem volt kedvem olyanokon gondolkodni közben, mint hogy mivel fizettek (kaviccsal! :D - amúgy volt erre is valami, bartel-üzlet, vagy nem is tudom, de nem maradt magyarázat nélkül)
      számomra egy szürreális álomkép ez a szigetke. :) Különösebben több értelem nélkül. :P

      Törlés
    4. én Mitch Albom filozofikus gondolatait szeretem. (csak mondom, hogy azért nekem sem idegen a téma teljesen. :D)

      Törlés
    5. Na, Mitch Albomot én is! Megvan a közös hasonszőrű! :D

      Törlés
  3. Csak hogy beleszóljak... :) Pupi jól mondja, absztrakt, elvont, képlékeny és az időn túli létezés hatja át. Én imádtam. De valóban vagy ráhangolódsz, vagy nem, középút ebben az esetben nincs. És persze a gyerekek számára egy csomó dolog aokkal elfogadhatóbb, mint nekünk, ennek ellenére szerintem sem gyerekirodalom.
    Mitch Albomot imádom, de ő teljesen más kategória. Kár is őket összehasonlítani. :)
    Murakami mágikus realizmusban alkot, ami más tészta, de örök szerelem. Szóval van nekünk három írónk, akik semmilyen formában nem összehasonlíthatok. :D
    Jakobsen olyan, mint egy absztrakt kép sok színnel és pacával, míg nézed hunyorogsz hozzá, és hirtelen kirajzolódik előtted a minta, majd meglátsz benne dolgokat. Albom egy hatalmas tájkép, ahol látszólag minden csodás és békés, és amikor közelebb hajolsz, kiszúrod a részleteket, amik nem odaillenek. Aztán ezek vezetnek majd el a megoldáshoz, az igazi értelemhez. Murakami esetében a kép eleinte szintén rendben van, akármit is látsz rajta, aztán hirtelen elkezd szétcsúszni, folyni és tekeredni, és mire észbe kapsz, már Dali egyik képét csodálod. :) Szerintem. De tényleg, csak hogy beleszóljak. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen, itt a probléma. ha valaki pacát fest, én pacát látok, nem tudom belelátni se a piramisokat, se az angyali üdvözletet.
      Albomnál szerintem minden összepasszol mindennel, csak a megfelelő szögből kell nézni. Murakami meg olyan, mint egy színes lávafolyam, amibe csak hagynia kell beleveszni magát az embernek. csak kiegészítettem. :D

      Törlés
    2. Jaj, :D! Angyali üdvözletet. :D
      Igen, összepasszol, de ezt eleinte nem látod, csak a a kilógó dolgokat, aztán hirtelen mindennek értelme lesz. Szeretem, hogy messziről indít, és rávezet, hogy magamtól értsem meg. :)
      A lávás hasonlat csak azért nem tetszik, mert éget, de végül is mondhatjuk így is. :)

      Törlés
    3. Hú, Reea, nagyon jók ezek a hasonlatok!!

      Törlés