2015/09/27

Daniel O'Malley - A bástya (Checquy akták 1)

Myfanwy Thomas egy londoni parkban ébred, halottak veszik körül. Az emlékei eltűntek, így a korábbi énje által hátrahagyott információkra kénytelen támaszkodni, hogy túléljen. Hamarosan rájön, hogy ő egy Bástya, magas beosztású kém egy titkos ügynökségnél, ami a természetfeletti fenyegetésekkel szemben védi a világot. A szervezetbe azonban tégla épül be, aki meg akarja ölni őt.
Küzd, hogy ezt elkerülje, és közben felfedez egy embert, akinek négy teste van, egy hölgyet, aki be tud lépni az álmaiba, gyermekeket, akik halálosan veszélyes harcosokká változnak, és egy rémisztően óriási méretű összeesküvést.
Izgalmas és vidám, a Bástya egy felháborítóan ötletes debütáló regény olyan olvasóknak, akik szeretik a lila masszával leöntött kémtörténeteket.
Könyvmolyképző

Myfanwy (Miffani) Thomasnak valaki elvette az emlékeit. Ez akkor is probléma lenne, ha teljesen hétköznapi életet élne, de ő egy különleges egység, a Checquy (seki) bástyája.
A C. egy brit szervezet, aminek az a dolga, hogy az Angliában történt természetfeletti eseteket kezelje, kivizsgálja, és kordában tartsa. Élén a Lord és a Lady áll (helyettesítvén a királyt és királynőt, mert abból ugye már van egy-egy), alattuk vannak a bástyák, futók, gyalogok, csatlósok, attól függően, kinek milyen képessége van, van-e egyáltalán, és mennyire tehetséges. Mindegyik pozícióra ketten vannak, de közel sem ugyanazt csinálják. A másik bástya, Gestalt, aki négyen van, nagyon jó(k) terepen, míg Myfanwy imádja az irodai munkát.
Vagyis imádta. Mert mióta nincsenek emlékei, kicsit megváltozott.
Az alázatos, csendes, félrevonuló, határozatlan nőből előbújt valaki más, aki képes vészhelyzetekben is cselekedni. A régi énje félt használni különleges képességét, ez az új Myfawny (egy élmény leírni, akárcsak a Checquy-t) viszont azonnal beveti minden erejét, amint szükségét érzi. De kénytelen is, mert egyszerre több fronton kell harcolni: ki kell deríteni, ki akarja megölni, vinnie kell a bástya-pozícióját, és meg kell próbálnia leleplezni a C. elleni összeesküvést, mindezt úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel az amnéziája. Kicsit előredolgozott, mivel tudta, hogy valami történni fog a memóriájával, így leveleket hagyott hátra magának mindenféléről: az ügynökségről, a kollégáiról, a saját múltjáról, a feladatairól, és ez hatalmas segítség. nekünk is, mert részletes leírást kapunk mindenről, ami a Checquy-t érinti.

Harry Potter, meg Buffy? Jóisten...
Különleges világa van a C-nek, különleges lényekkel, érdekes C-ügynökökkel, és fura természetfeletti esetekkel. De semmi köze a HP-hez, sem hangulatban, sem sehogy. Van benne vámpír is, de ettől még nem Buffy, sőt, senki nem üldözi őket perpill, szóval ezeket a hülyeségeket mindenki ugorja át a szemével. Egyszerű: ha szereted a mozgalmas urban fantasyt, plusz a krimiket és kémregényeket is, akkor ez a te könyved. (Persze, ettől még mindenki nézze a Buffyt meg az X-ment, jó az, csak nem ez.)
És ha a száraz ésszerűségen a logikát értjük, akkor egyetértek (le kellene szoknom róla, hogy szétcincálom a  fülszöveget), mert sokminden, de nem száraz.
Remek urban fantasy, ahol a pararománc szál abszolút hiányzik. Van helyette egy kémtörténet, tele intrikával, és egy ellenség, akik az utóbbi párszáz évben nagyot fejlődtek, és behozzák a regénybe a bio-steampunk vonalat, bár csak nagyon érintőlegesen, amiből még bármi lehet. Ellenségeink ugyanis mindenféle kütyükkel vannak felturbózva, és még a leghűségesebb C-embert is képesek behálózni; láthatatlanok, és alig tudni róluk valamit.

A regénynek egyetlen gyenge pontja van: nem igazán van karakterfejlődés, és nincsenek túlzottan kidolgozva a szereplők sem. Megvan az ellentét a régi és az új M. között, mindenkinek van egyfajta személyisége, de csakis a nevek alapján lehet tudni, hogy ki kicsoda. Mindenki teszi a dolgát, de karakterileg nem brillírozik, bár tény, hogy különösebben nem is igényli a történet, csak én szeretem a jellegzetes szereplőket. De egy szavam nem lehet, bár más is tudna ennyire jó kémregénybe oltott urban fantasyt írni. Ilyen humorosat. Mert az is van benne, fanyar, kissé cinikus, beszólogatós, önironikus.
Igazi pihentető könyv, teljesen el lehet merülni benne, egyáltalán nem terheli meg az embert. Tudjátok, vannak azok a regények, amik teljesen rátelepszenek a hangulatunkra, az érzéseinkre, és miközben olvassuk, nehéznek érezzük tőle magunkat. Na, ez pont nem olyan.
Van viszont egy fura kettősség a regényben. Az időpont napjaink, a hangulat viszont múlt századi. Lovaskocsit vártam, cilindert és napernyőt, ehelyett sportkocsik vannak, internet és mobiltelefon. Valamiért Myfanwyt sokkal komfortosabb volt turnűrben elképzelni, mint kiskosztümben. 

Van a könyv végén pár érdekesség: zenei lista, vitaindító kérdések (pl:"Hogyan ábrázolják a nőket A bástyában, és különbözik-e ez a hasonló sci-fi és fantasy hatásokkal rendelkező könyvek ábrázolásmódjától?"), és ajánlott olvasmányok.

Nagyon tetszenek a részek borítói, mindegyik szuper. (én igazából a vörösbe vagyok beleszeretve, vagy inkább a feketébe. de a rajzosak így egymás mellett... ah. teljesen elégedett vagyok.)

látjátok a sárkányt, meg a nyuszit? meg van ott valami döglött hernyó is, 
pont olyan ronda, mint a könyvben. és nem hernyó. brrr.
nagyon ígéretes az a poliplány is, a hörcsöggel, meg a figyelő szemmel.



Share:
Olvass tovább... ->

2015/09/23

2015/09/21

Témázunk - Fantáziavilágok kapui

Van nekem egy  világítótornyom, és van egy ajtóm meg egy ablakom, ami mindig másik világra nyílik. Odabenn lámpák égnek, halvány fénnyel, fenn a hálószobám meg a fürdő, csigalépcső vezet le a nappaliba, az egyik sarokban konyhával. Tudom, a világítótorony általában kerek, de ott van az a sarok, ha jobban megnézitek, csak benyelte egy másik dimenzió. Épp annyi fény van, hogy kényelmesen lehessen közlekedni.
Alváshoz készülődve kipillantok az ablakon, ahol hatalmas sivatagi vihar tombol, vagy szakadó hóesésben látom Roxfort tornyait, de az is lehet, hogy egy dzsungel fáinak a tetejére látok rá, ami felett éppen átrepül egy különös, egyszemélyes űrsikló.
Ha olyanom van, csak kitárom az ablakot, és végignézem a történéseket, de olyan is előfordul, hogy lemegyek a földszintre, kilépek az ajtón, és azonnal az események sűrűjében találom magam. Ha nem tetszik, amit látok, egyszerűen csak annyit kell tennem, hogy visszatérek a nappaliba, becsukom az ajtót, majd újra kinyitom, és azonnal egy másik világ tárul fel.

Időnként semmi nem történik, csak egyszerűen jó a tájban gyönyörködni, és a szereplők semmittevését nézni. Nagy előny, hogy gondolatolvasó vagyok, és pontosan látom, (mert le van írva,) mi zajlik az emberekben, akiket figyelek. Vannak világok, amiket éppen ezért keresek: lelki drámák, homokszemek élete, kisemberek gondjai.
Aztán az is előfordul, hogy olyan közegbe csöppenek, amitől azonnal felugrik az adrenalinszintem, és úgy is marad. Itt érzem magam igazán otthon; ahol csata dúl, röpködnek a mágikus lövedékek, Hősök és Hősnők küzdenek önmagukért, a világukért. A Jó és a Rossz csatája, ahol mindig kiderül valami turpisság; az az igazi, amikor senki nem egyértelműen fehér és fekete, mert a világ színes, mindenkiben van mindenféle. Lehetek csatamágus, sárkány, lovag, vámpír vagy vérfarkas, kipróbálhatok bármit, belebújhatok bárkibe.
Olykor megunom a csatározásokat a fantázialényekkel, és vágyom egy jó kis nyomozásra, vagy holdfényben andalgásra, de persze ez utóbbi nem tart sokáig. Unalmas a holdat nézni, jobb az, ha ilyenkor inkább mással vagyok elfoglalva. Mondjuk, közben meg lehet idézni pár démont, esetleg elvezetni egy űrkompot.
Aztán, ha kedvem szottyan, az ajtóm a tágas, mélyfekete, sötét űrre nyílik, és ha visszanézek, egy űrhajó belsejét látom magam mögött, előttem pedig lézerlövedékek villódzása hasít egy kis világosságot az űr sötétjébe. Az időutazás olyan természetes nekem, mint másnak a reggeli harmat a lábujjain, és mehetek akár hátra, akár előre, holmi fizikai törvények nincsenek rám hatással.

A világítótornyom a bástyám, bármikor visszatérhetek, ha melegre fordul a helyzet, de ha a történetnek vége, kilök magából a világ, és ha akarom, ha nem, itt találom magam.
Időnként visszavágyom, olyankor az ablakom használom, mert ez az, ami megmutatja nekem azokat a helyeket, ahol már jártam, azokat a jeleneteket, amiket újra át akarok élni, visszavisz helyszínekre, szereplők mellé. Olykor nincs más vágyam, mint újra meg újra kinézni.
Westeros nekem épp olyan jó, mint Malaza, az elfek között legalább olyan jól érzem magam, mint a mágusiskolában. Az ajtóm biztonságos, az ablakom épp elég magasan van, a torony tövében pedig bármi megtörténhet.

Többiek átjárói:
Share:
Olvass tovább... ->

2015/09/16

A borítókról, mert ördögtől való dolgok mindig is lesznek

Aki azt gondolja, hogy egy könyv esetében a borító mellékes, sőt, sokadlagos szempont, nagyon téved. Legalábbis az emberek 90%-a nem igazán figyel fel a teljesen unalmas borítókra, úgyhogy nagyon nehéz lenne a legtöbbünknek kedvet csinálni egy-egy könyvhöz egy rozsdabarna papírral, vagy esetleg egy hófehérrel. Valami matyóminta legalább legyen rajta, ami miatt az ember megjegyzi.
Persze, mindig lesznek olyanok, akik azt fogják mondani, hogy egy könyvet a borító alapján megítélni sekélyes dolog, mitöbb, ostoba olvasóra utal, de nem kell odafigyelni ezekre a sótlan alakokra.
Mint semmiben sem, ebben sincs egyetemes ízlés. Nincs olyan, ami mindenkinek egyöntetűen tetszik, vagy ne tudná valamivel feldobni, esetleg levenni ezt-azt a már kész képekről. Van, aki elkerüli azokat a könyveket, amiken város van, vagy rózsa, vagy fadoboz, vagy bármi, ez a része teljességgel kiszámíthatatlan. Én például óvakodom a virágoktól, viszont nem zavarnak a csupasz felsőtestek. Esetleg annyi hiányom van, hogy nekem jobban bejönnek a pucér szőrös férfi felsőtestek, de valószínűleg, mint ahogyan a szőrös női lábak is tabu az újságokban, a szőrös férfiak is hátrányos megkülönböztetést szenvednek. Túlélem a dolgot, de örülnék némi üdítő változatosságnak.

Hogy miért fontosak a borítók? Csodálkozom, hogy aki sekélyesnek címkéz bennünket, borítómániásokat, nem látja a dolog lényegét.
Egyrészt figyelemfelkeltő. Én bajban vagyok a nevekkel, idő kell, hogy megjegyezzem őket, írókat, szereplőket, címeket, viszont a képek azonnal megragadnak bennem. Ez azért fontos, mert eszméletlen sok könyv jön-megy a látóterünkben, nem csak magyar, de jórészt külföldi megjelenések, amiket várunk, figyelünk, olvasni akarunk, és aminek a borítója megragad, arra biztosan felfigyelünk a boltok polcain is. Ezt látjuk először, másodszor, sokadszor, reklámokban, blogokon, ajánlókban, és ez alapján tudjuk már messziről is kiszúrni, hogy ott van, ami nekem kell.
A borító egy kis darab a könyvből. Ez persze nem mindig jön le elsőre, sőt, legtöbb esetben el kell olvasnunk a könyvet, hogy meg tudjuk magyarázni a borítót, (bár ez is csak bizonyos típusú könyvekre igaz), meg persze vannak azok, amikor semmi lényeges nincs a borítón, csak az író meg a cím (jobban belegondolva azért ez elég lényeges), és még így is figyelemfelkeltőnek kell lennie.
A különböző műfajú könyvek különböző borítókat igényelnek. A szépirodalomban nekem Franzen borítói jutnak eszembe először. Egyszerűek, egyértelműek, semmi csicsa, mégis megmarad az emberben.
A krimi, sci-fi és fantasy könyvek egészen más világ, ezek egyszerűen igénylik a különleges borítókat, amitől kirínak a sorból. De mivel mindegyik könyv fel akarja magára hívni a figyelmet, ez azért nem egyszerű.
Az Agavén sokan csodálkoztak, amikor Miéville Konzulvárosa egy ennyire egyszerű, fehér alapú borítóval jött ki. Nem mindenkinek tetszett, de mivel maradtak ennél a koncepciónál a többi regénynél is, sztem egy elég egységes "sorozat" kerülhetett a polcokra, már akinek ez lényeges. (ha már egy fél milliméteres nagyságeltérésen be tudnak hisztizni olvasók, már hogyne lenne lényeges ez is.) Vagy ott van Alma Katsu sorozata, ami egyszerűen gyönyörű. Egyszerű és gyönyörű. Abszolút illik a könyvhöz, és nagyon szoktam szeretni a külföldi borítókat, de itt a miénk magasan veri az eredetiket.

Rengeteg könyvet tudnék hozni példaként, ellenpéldaként, de ez is ugye csak az én ízlésemet, tetszésemet, nemtetszésemet tükrözné, az meg vagy egyezik a nagyátlagéval, vagy nem.
Szerintem ami nagyon fontos, azon túl, hogy valamiért emlékezetes legyen, kell, hogy tükrözze a könyvek tartalmát. Ha ránézek, tudjam, hogy krimi-e vagy fantasy, epikus vagy urban, mert minden műfajnak megvannak a maga sajátosságai, és ennek szerintem látszódnia kell a borítón is. Az ember az után nyúl, amit műfajilag olvasni szeretne, és nem fog levenni egy űrcsatás borítós könyvet, ha épp romantikára vágyik, és egy halálfejes ásó biztos, hogy nem történelmi regényt fog rejteni.

Egyediség. Nem egyszerű. Biztosan sokan emlékeznek a montázsokra a nyolcvanas évek borítóin. Halál ronda és gagyi volt, de ez volt, ezt kellett szeretni. A másik véglet a fekete alapon fehér betűkkel kiírt író-cím. Borzadály.
Ma már a photoshoppal egységes, harmonikus képeket lehet összehozni, de az ilyen-olyan pózban álló pasi, csaj, csaj és pasi, már dögunalmas. Ezeket igazából bármelyik könyvre rá lehet biggyeszteni, mert ha kardot adunk a kezébe, történelmi könyves lesz, ha levágjuk a fejét, elmegy romantikus borítónak, ha meg palástba burkoljuk, passzol egy fantasyregényhez. Amolyan faék módon. Kicsit fel kell dobni a műfaj által megkívánt segédeszközökkel, és már kész is, mehet a nyomdába.
Aki viszont el tud veszni a borítók világában, annak egy idő után ez kevés lesz.
Például nekem. Én keresem az egyediséget, tökmindegy, miben nyilvánul meg: színkombináció, tipográfia, egyszerűség vagy képkavalkád, a lényeg, hogy vonzza a szemem, és legyek kíváncsi rá, hogy egy ilyen borító milyen könyvet rejthet.

Szóval szerintem nagyon nem mindegy, hogy egy könyv milyen borítóval kerül piacra, és sok esetben az is látszik, hogy a kiadó maga mennyit törődött a könyvvel, így a borítóval is. Vannak a biztonságosnak látszó kiegészítők, (kard, pisztoly, krinolin, napernyő, stb), amiket sokan elégnek vélnek, de önmagukban ezek semmit nem jelentenek. Morgan könyve például, teljesen közhelyesen, karddal jelent meg, mégis nagyon jó ránézni, mint ahogyan Anthony Ryan könyvéhez tett kardos kézre is. Hasonlóak, mégis teljesen mások, és más elvárásokkal is vesszük kézbe őket.
Van, ami annyira csúnya, hogy már szinte szép, és van, ami mindig is ronda marad, és van, amit meg kellett szoknom.
Persze, a jó borító közel sem biztos, hogy jó könyvet takar, és a jellegtelen borító mögött is lehet letaglózó és maradandó könyv, teljesen nem szabad támaszkodni erre sem. És az is igaz, hogy ha már egy író nevét ismerem, sokkal nagyobb eséllyel hagyom figyelmen kívül az esetleges béna borítókat, és koncentrálok magára a könyvre, de egyszer valamikor, valamiért fel kellett, hogy figyeljek rá.

Ti hogy vagytok ezzel? (nem bánnám, ha körbeposzt lenne belőle)


Share:
Olvass tovább... ->

2015/09/14

Adam Sternbergh - Shovel Ready (Spademan 1) ~ Akkor hajrá

Spademan egykor kukásként dolgozott. Még mielőtt az a bomba felrobbant volna a Times Square-en, még mielőtt a felesége meghalt, a város pedig elnéptelenedett volna.
Most bérgyilkos.
A közeli jövőben New York megmaradt lakossága két élesen elkülönülő kasztra tagozódik. A gazdagokéra, akik megengedhetik maguknak, hogy egy virtuálisan létrehozott valóságba „becsatlakozva” meneküljenek egy jobb világba, illetve azokra, akik a lepusztult utcákat róva igyekeznek életben maradni. Spademan az utóbbit választotta. Új munkája nem sokban különbözik a régitől: hulladékeltakarítás. Nem tesz fel kérdéseket, gyorsan dolgozik, és jól bánik a tapétavágóval. Viszonylagos nyugalma azonban véget ér, amikor egy gazdag és befolyásos hittérítő azzal bízza meg, hogy ölje meg a lányát. Az elsőre egyszerűnek tűnő feladat váratlanul veszélyessé válik - célpontjának van egy sokkoló titka, Spademannek pedig megvannak a maga szabályai. Két tűz közé kerül, és nagyon óvatosan kell manővereznie ahhoz, hogy életben tudjon maradni.
Könyvmolyképző


Eszméletlen jó stílusa van a könyvnek (köszönet a fordítónak, hogy ennyire jól átadta). Szikár, egyszerű, mondanám, hogy hiteles, de legalábbis annak tűnik.
A fülszöveg mindent elmond: Spademan bérgyilkos, snicer a kedvenc fegyvere, és kap egy megbízatást, ami ellentmond az elveinek.
Embereket ölök. Nőket is ölök, mert nem diszkriminálok. Gyerekeket nem ölök, mert ahhoz máshogy kell pszichopatának lenni.

Közben pedig láthatunk egy lepusztult Amerikát, vagy legalábbis egy lepusztult New Yorkot, amivel Amerika nem akar semmit kezdeni. Felrobbantottak ott jónéhány sugárszennyezett bombát, egyiket a másik után. Közben nem csak az emberek, az életérzés és a város nem volt már ugyanaz, mint előtte, de minden megváltozott.
Sokszor beszédtéma a nettől való függés, és hogy a következő lépcsők egyre beljebb vezetnek majd a virtuális világba, aminek a vége a teljes függés, valamiféle rácsatlakozáson keresztül. Itt ez egyfajta ágyakban valósul meg, ami mellé jár egészségügyi személyzet, csövek és infúziós tasakok. Elvileg a gazdagok minőségi szolgáltatást vesznek, a szegényekkel ellentétben, akik amolyan nyilvánosházakba kényszerülnek, de a végén nem látok különbséget: lepusztult, a használatlanságtól idő előtt elhasználódott testek, totális addikció.
Spademan (annyira örülök, hogy nem fordították le) egyetlen dologtól függ, a pengéjétől. Pedig kipróbált mindent, a piát, a limnoágyat, maradt a penge. Szimpi karakter. Kemény, egyenes, határozott, tudja mit akar, és mit nem; hogy bérgyilkos... istenem. Senki sem tökéletes.
Végülis a könyv sem az. Túl egyszerű az írásmód, semmi árnyalás, nemhogy eseményeké vagy környezeté, jellemeké sem, de annyira plasztikus, hogy látom, ahogy Spademan faarccal megvonja a vállát, miközben közli velem, hogy ez van. Legyen elég ennyi.
Szeretem az ilyesmit. A lényegretörés mindig levesz a lábamról.
És elég. Tényleg. Hangulata van. Érezhető a Spade-ben levő kettősség, hogy egykor más volt, de most már tökmindegy minden. Úgyhogy öl, mert most ez van. Cinikus pasas feketehumorral, véres melóval. A világ is egy vázlatos skicc, de mindent tudunk, amit tudnunk kell.
Perszephoné kijelentése sokkolt.
Nem szeretem, ha sokkolnak.
Erre általában az a reakcióm, hogy kitolom a tapétavágó pengéjét, és keresek valakit, akibe belemárthatom.
Kár ezért a magyar címért meg borítóért. Az eredetin nem azért vannak azok az arany vonalak, hogy kitöltsék az ürességet, vagy mert a grafikus unatkozott, és nekiállt vonalakat húzgálni, az ásó gondolom egyértelmű a Spade-ből, és a megtévesztő egyszerűség sugallja a könyv stílusát. A mi borítónk inkább nem kommentálnám, esetleg csak javasolnám, hogy legközelebb, ha bárki nekifog a borítógyártásnak, esetleg nem ártana előtte elolvasni a könyvet. Ami sajnos túl rövid, de legalább van egy második része.


Share:
Olvass tovább... ->

2015/09/10

Peter F. Hamilton - Pandóra csillaga

Krisztus után 2380-at írunk, és az emberiség már több mint hatszáz bolygót kolonizált, amelyeket féregjáratok kötnek össze. A Föld központú Csillagközi Nemzetközösség egy békés, gazdag társadalommá vált, ahol a lakosok a megfiatalító eljárásnak köszönhetően évszázadokig élhetnek.
Amikor Dudley Bose csillagász felfedezi, hogy egy több mint ezer fényévre lévő csillag váratlanul eltűnik, mert bebörtönzi egy emberi elmével felfoghatatlan méretű erőtér, a Nemzetközösség nyugalma felbolydul, mindenáron ki akarják deríteni, hogy mi történt. Mivel a hagyományos féregjáratok nem érnek el olyan messzire, megépítik az első, fénysebességnél gyorsabb utazásra képes csillaghajót. A Második Esély Wilson Kime kapitány, a régi dicsőséges időket hajszoló egykori NASA pilóta irányításával elindul a történelmi jelentőségű expedícióra.
De valaki vagy valami nem véletlenül zárt be egy egész csillagrendszert. Ha a Második Esélynek sikerül megtalálnia a bevezető utat, vajon mit engednek szabadon?
A Pandóra csillaga a Nemzetközösség univerzumában játszódik.
Aki belekezd a regénybe, többé nem tudja letenni… Hamilton bebizonyítja, hogy az „intelligens űropera” nem ellentmondásos kifejezés – Publishers Weekly
Delta Vision

Az tuti, hogy aki belekezd, sose teszi le, olyan hosszú, hogy úgy tűnt, sose lesz vége. Pedig csak időnként túlírt. Egyszerűen annyi világban játszódik, rengeteg szálon, hogy nem lehetett a dolgokat két mondatban elintézni (pedig volt, amit kellett volna). Időnként túlzásba esett Hamilton, de addigra  már úgyis mindegy, akit magába szippant, az nagyon fogja élvezni. Akit meg nem, az az első alkalommal félreteszi úgyis.

A kiindulópont, hogy a Dyson Ikrek eltűnt a csillagtérképről, valaki valamilyen módon egy erőteret emelt föléjük, ezzel megakadályozva, hogy bármi is be- vagy kijusson.
Az emberiség már kilépett az űrbe, egyik lakható bolygót foglalják el a másik után a féregjárat technológiát használva. Az emberek egyrészről úgy élnek ilyen nagyban, mint ahogyan a földön kicsiben: ha az egyik városban bolygón nem tetszik, átköltöznek egy másikra, van bolygó, ahová kifejezetten azért utaznak, hogy összedolgozzanak maguknak egy rakat pénzt, amiből aztán jobb életet élhetnek valahol máshol.
Másrészről viszont a nagyon fejlett technológiának hála, kiléptek a plasztikai sebészek bűvköréből, ők már nagyban nyomják: újjáélesztés van klóntestben, memóriacellák, amivel együtt jár a kellemetlen emlékektől való megszabadulás is az újjászületés folyamata során. Emiatt az emberi kapcsolatok sokkal lazábbak, a házasságok sok esetben nem érzelmi alapon, hanem gazdasági megfontolások útján jönnek létre, vagy ha nincs vagyon, elég, ha csak jól érzik magukat egymással a felek egy ideig. Minden hosszabb távra tervezett kapcsolat időleges, jó esetben néhány évtizedig tart, de a fiatalító kúrával általában új életet kezd mindenki. Érdekes volt szembesülni vele, hogy az ember nagyanyja adott esetben fiatalabb, mint a saját unokája, és az állandóan cserélődő partnerekkel, akik különböző életciklusban vannak, kész káosz lehet egy komplett családi élet.
A mesterséges intelligencia is hatalmasat fejlődött, kettébomlott Érzőre és Korlátozottra, mindkettőnek más-más szerep jut. Idegen lények is szerepelnek a könyvben, némelyiknek fura a kinézete, de ezt nem viszi túlzásba Hamilton.

Azért (is) ilyen nagyon hosszú a könyv, mert nem csak az űrtechnológiát mutatja be nagyon részletesen, hanem a társadalmi, gazdasági felépítést is. Ami nekem mondjuk kicsit sántított, hogy remek szociális jövőképet talált ki, viszont a gazdasági berendezkedés megmaradt az ósdi formában: tőkések, demokraták, kommunisták, ez utóbbiak nagyrészt ellenállók és terroristák, ha nem ideológia alapon, akkor pénzért. Szóval ebben nagy változást nem tudott behozni, viszont azt gondolom, hogy ha az ember már harmadik-negyedik ütemben terjeszkedik az űrben, egészen biztos, hogy ezt nem tőkés társadalmi alapon fogja tenni. A tőke, mint pénzeszköz, nyilván elengedhetetlen a fejlődéshez és a terjeszkedéshez, de amikor az embernek több élet áll a rendelkezésére, hogy felépítsen egy biztonságos anyagi bázist, ott nekem eléggé avíttnak tűnik az elnevezés. De mindegy is, ez nem annyira lényeges, inkább az ideológiák összecsapásánál kap szerepet: a csúnya tőkés társadalmi réteg irányít, a nép szenved, és jön a nép hangja, aki a tőkés elnyomás ellen küzd: robbantgat, aláaknáz, megakadályoz.
A Nagy Ellenség a tőkések mellett a Csillagutazó, akinek céljai vannak, ki tudja, milyenek, de küzdeni kell ellene. Például meg kell akadályozni, hogy a Második Esély nevezetű csillagbárka, a leghatalmasabb, és legfejlettebb, amit eddig építettek, elkészüljön, és elinduljon a Dysonok felé, hogy kiderítse, mi ez az egész. Az ellenállók valami bonyolult logikájú összeesküvés-elméletet szőttek a Csillagutazó és a tőkések köré, amivel szó szerint univerzálissá tették a mozgalmukat.
És nem mellékesen van benne egy gyilkossági szál is, egy különleges nyomozónővel, szóval annyira feldobta az egész történetet a sci-fi mellett krimivel, és azt kell mondjam, fantasyval is (a szilfenekre gondolok itt, akik tündérszerű lények, és a világukra), nem is szólva a politikai intrikákról, hogy minden tisztelet Hamiltoné, amiért ilyen szépen össze tudta olvasztani a műfajokat egységes egésszé.
Most jön viszont az, hogy van az a mennyiség bizonyos témából, ami már untat. Például Ozzie barangolása jégcsapföldön közel 200 oldal tömény unalom volt a számomra. Lehetett volna egy érdekes adalék a sokféleségből, ha leveszi úgy a negyedére, és helyette mondjuk ír még arról, hogyan is alakulnak ki a politikai-gazdasági szövetségek összejövetelek alkalmával.

Ettől függetlenül a könyv nagy része izgalmas és akciódús, lekötött jóidőre (csak az a jégcsapföld ne lett volna...).

Share:
Olvass tovább... ->

2015/09/05

Őszi-téli lista

Mindenki az ősszel foglalkozik. Mondjuk, a nagy meleg után nem is csodálom, de tudom, hogy ha három napig egyfolytában esni fog, és 20 fok alá megy a hőmérséklet, mindenki azért fog majd nyígni, hogy mennyire fázik, és miért nincs meleg.
Én most kezdek majd kinyílni. Jönnek a nekem való idők, reggeli köd, esőfüggöny, hideg szelek, aztán majd remélhetőleg hó is, amit imádok, annak ellenére is, hogy alig lehet tőle közlekedni.
Néztem Pupinál ezt a rengetegsok könyvet, ami nem is tudom, hogy férne bele normálisan egy évszaknyi időbe. :D Én kisebb léptékkel próbálkozok.
Először is, szeretném befejezni Hamiltontól a Pandora csillagát. Ez magában egy fél évszaknyi olvasmány, még jó, hogy az egyik felét az előző évszakban már letudtam.
Most még úgy érzem, hogy annyira benne vagyok a sci-fiben, hogy benne is akarok maradni, elkezdem majd Jack McDevittől a Priscilla Hutchins sorozatát. Egyelőre elképzelésem sincs, milyen lehet, azt sem nagyon értem, miért egy nő neve a sorozat címe (gondolom, szerepel benne), mert odakinn ez egészen más alcím alatt fut (The Academy).
Aztán teszek még egy próbát Scalzival. Az előző olvasás nem volt egy szerencsés időzítés, pont Reynolds után, de úgy érzem, érdemel még egy esélyt.
Ha ráunok a sok űrcsatára, közbeiktatok majd egy kis Vérmacskákat, meg esetleg még egy vámpírosat, talán a Félholtakat Charlie Hustontól.
Nemrég jelent meg Adam Sternbergh Akkor hajrá c. könyve, ami egészen addig nem érdekelt, amíg meg nem láttam, mi az eredeti. Ezt még mindenképp elolvasom, dacára ennek a címnek, meg ennek a magyar borítónak.

 

Aztán számítok még rá, hogy beesik pár, ami még meg sem jelent, pl. Jack Campbellnek nagyon várom a könyvét, minden előtt elsőbbséget fog élvezni, és esélyes, hogy Richard Morgant is olvasni fogok, ahogy megjelenik e-ben.

Share:
Olvass tovább... ->