2014/01/29

Gail Carriger - Changeless, Blameless (Napernyő Protektorátus 2-3)


Alexia Maccon, Woolsey grófnéja egy kora esti órán arra ébred, hogy férje, akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene, teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, magára hagyva Alexiát, akinek így egyedül kell megbirkóznia egy egész természetfeletti regimenttel, akik már ott várják lakása küszöbén; az űzött szellemek seregével, és Viktória királynő haragjával.
Ám Alexia fel van fegyverezve: van egy legújabb divat szerint készült napernyője, és harapós modora. Még amikor nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, és egy egész farkas falkával kerül szembe, akkor is helytáll. Erre pedig csak egy lélektelen képes ...
Arra is marad ideje, hogy megkeresse elkóborolt férjét – ha akarja. Könyvmolyképző


 

Viktória királynő elbocsátja Alexiát az árnyékkormányból, és az egyetlen személy, aki bármiféle magyarázattal szolgálhatna – Lord Akeldama – váratlanul elhagyja a várost. Mindennek tetejébe Alexiára gyilkos gépkaticák támadnak, jelezve (ahogy azt csak a katicák képesek), hogy immár London minden vámpírja igencsak érdekelt Lady Maccon meglehetősen alapos halálában.
Mindeközben Lord Maccon szeszben pácolja magát, Lyall professzor pedig kétségbeesetten igyekszik összefogni a Woolsey-falkát. Alexia végül elmenekül Angliából, és meg sem áll Itáliáig, hogy megkeresse a titokzatos templomosokat; csak ők tudnak eleget a természeten túliakról ahhoz, hogy feltárják előtte növekvő mértékben terhes állapotának titkait. Csakhogy ők még a vámpíroknál is rosszabbak lehetnek – és pestót hordanak maguknál.
A szezon botránya – Lady Maccon elhagyta a férjét, és visszaköltözött rémes családjához!
Könyvmolyképző


Ez egy majdnem teljesen hibátlan sorozat. Az első résznél még aggódtam, hogy túl hamar összejöttek a főszereplők, mert ugye hozzászoktattak minket, hogy cselekménydús regény gyanánt azon izguljunk, hogy ki mikor kivel jön össze, és ez jaj, milyen izgalmas, és nehéz elképzelni, hogy olyan történetek is kiszaladnak írók tollai alól, akiknél a szereplőkkel még akkor is történnek dolgok, amikor a formaságokon már rég túl vannak.
Alexia még mindig az egyik kedvencem a női karakterek között, kevés olyan talpraesett és belevaló nőalakot sikerült eddig alkotni, aki nem veszítette el a nőiességét a keménykedésben. Nyilván azért van ebben a nőiességben szerepe a Lordnak is, mert ő meg tényleg olyan farkasosan alfahím, szinte már vártam, hogy mikor lesz majd ázottbunda szaga. És nem tudom, ki mennyire ért velem egyet, de egy nő igazán Nő csak egy Férfi mellett lehet.
A fülszövegek történetesen elég jók, úgyhogy nem is mesélnék többet arról, miről is szól a könyv, csak annyit tennék hozzá, hogy a skótoknál nem is a rusnya mellények a legbotrányosabb dolgok, hanem azok a kilógó szőrös térdek... nem is tudom, hogy tudták azok a finom úrinői lelkek károsodás nélkül átvészelni a látványukat.
A regény humora még mindig ott van, cinikus, és meglepően úrikisasszonyos,  teljesen helyénvalóan mindkettő egyszerre.

Nagyon rég írtam már ennyire jelentéktelen és információszegény posztot, de tekintve, hogy a régi könyvek senkit nem érdekelnek, és a posztok nézettségi érdektelenségbe fulladnak, csak jelezni akartam, hogy elolvastam, és baromi jól szórakoztam.
Share:
Olvass tovább... ->

2014/01/25

Dan Abnett / Mike Lee - A démon átka (Sötétpenge Malus 1)




Sötétpenge Malus – ennek a gyűlölt és megvetett népnek a gyermeke – aljasság és ravaszság tekintetében még saját fajtársai közül is kiemelkedik. Keserűséggel és bosszúvággyal csordultig telve rablóhadjáratra indul a rettegett hírű Káoszpusztákra, ám egy régi szentély mélyén megszállja őt Tz’arkan, az ősöreg démon. Szörnyű feladatot ruháznak rá: egyetlen év leforgása alatt meg kell találnia öt, rettentő varázserőkkel felruházott tárgyat, máskülönben a lelke mindörökre elvész… Szukits



Elöljáróban mindenkit figyelmeztetek, hogy Malus egy szadista pszichopata, és nem a vicces értelemben. Sötét és kegyetlen, megkínoz bárkit, bárhol, élvezi, ha vérben tocsoghat, és nem létezik számára semmi, ami undorító lenne. Például bárki arcát leveszi. Szó szerint. Vagy megnézi, hogy néz ki belülről, aztán összevarratja, és kenőcsökkel bekenve felgyógyíttatja, hogy legközelebb is bele tudjon nézni, ha úgy tartja kedve.
A könyv első pár fejezete megtévesztő, először azt hittem, hogy ez valami novellafüzér lesz, és szidtam is magam, hogy miért nem néztem utána jobban. De nem, csak dadog kicsit az elején a történet.
Kezdődik azzal, hogy megismerkedünk Malusszal, aki akkortájt még nem egy vérengző állat, csak szimplán egy úri ficsúr, akit az apja kiküld a tengerre, hogy rablóhadjáratban jól megszedje magát, és szép ajándékokkal tudja őt elhalmozni. Csak úgy mellesleg fel is bérel valakit, hogy ölje meg, hátha így nem kelt gyanút, Malus anyja ugyanis sötét boszorkány, és zokon venné, ha a fiát orvul megölnék. Az apjának van annyi esze, hogy ne szálljon szembe nyíltan egy feketebanyával, de Malus véletlenségből megváltoztatja az útvonaltervet, így kifogja az orgyilkosok vitorlájából a szelet.
Hogy otthon hogyan fogadják, hogy élve hazatért, nem tudni, mert rögtön évekkel később vagyunk, a második rablóhadjáraton.
A legértékesebb zsákmány a rabszolga, de Malus már a második alkalommal tér vissza üres kézzel, pedig a visszaút először ígéretesnek tűnik, csak miegint közbeszól egy árulás. Mire megkapja az apjától méltó büntetését, már minden emberi érzés megszűnik benne, csakis a bosszúért létezik, és hogy azoknak, akik ellene játszanak, véletlenül se maradjon az adósa.
A legenda szerint amikor sok-sok ezer évvel ezelőtt Malekith, a boszorkányok ura a Káosz erői ellen harcolt, a Káoszpusztán álló templomba bezártak egy hatalmas és ősi mágikus erőt, amiről senki nem tudja, miféle. A kulcsát Malus egyik testvére birtokolja, de nem csak a templom kincse, hanem maga a kulcs is varázserővel bír. Malus ezt a kulcsot akarja, hogy aztán uralhassa azt az erőt, ami az egész birodalomban tiltott dolog, főleg egy férfinak.
De azért nem olyan egyszerű ez, mint hangzik, mert mire elérnek a Káoszpusztáig, rengeteg ellenséggel találják szembe magukat, és még a természet sincs igazán az ő oldalukon.

Ha még a poszt elejéből nem lett volna világos, ez egy kegyetlen és vértől csöpögő történet. Belezés, kínzás, árulás, vérfertőzés, rokongyilkolászás, csonkítás, és még sorolhatnám. Plasztikus, részletes, úgyhogy csak az kezdjen bele, akit nem zavarnak az ilyenek.
A történet izgalmas, és Malus személyében egy kifejezetten negatív, de jellegzetesen egyedi karaktert sikerült összehozni. Azt nem mondom, hogy imádtam, inkább nagyon is figyelemreméltónak tartom. Okos, elszánt, tanulékony, rettentően sötét lelke van, sebezhető, és nagyon jól ismeri a félelmet és a fájdalmat. És mint ahogy mondtam, szadista pszichopata (de szerintem az összes druchii az), Jorg elbújhat mellette.
Gondolkodnom kellett, hogy mondjak jó tulajdonságot is. A hűséget sokra tartja, mármint a hozzá való hűséget, és alapvetően ő is az, amíg az érdekei nem diktálnak mást, így legalább az életét nem kell félteniük tőle, már ha egyébként hasznosnak bizonyul az illető a számára. Vagy mégis. Mert ugye egy pszichopatánál sose lehet tudni.
A történet is ehhez méltó, unatkozni biztosan nem fog senki rajta, sok a csata és mindenféle lény van benne, fűzfaboszorkány, szellem, varázskoponya, naugrilok (hátasok), átkelnek a holtak birodalmán, és nincs könnyű terep, akár síkságon, akár a hegyek között járnak.

Amit nem értek, hogy hogyan kapcsolódik ez az Űrgárdistában megismert Warhammer világához, bár ez igazából részletkérdés, mert az sci-fi, ez meg egy kemény dark fantasy. Nagyon élveztem, hogy végre nem egy széplelkű lovag a főhős, aki elalél egy csábos pillantástól, és akár a sárkány eledelének is felkínálkozik, ha ez a szép hölgy szíve vágya. Nem, Malus inkább kivágja  a szép hölgy szívét, és felkínálja a sárkánynak, ha az közelebb juttatja  a céljaihoz.
Nem kicsit morbid, de ettől olyan nagyon jó. Úgy tűnik, bejönnek nekem ezek a hirtelen felindulásból elkövetett vásárlások. Nem tudom, meddig lehet még rendelni, mert aki még nem tudná, annak mondom, hogy a Szukits nem árulhat több Warhammer könyvet. Ami még raktáron van, azt gondolom, záros határidőn belül kiszórhatják, aztán vége, úgyhogy akinek felkeltette az érdeklődését, ne sokat töprengjen, mert hamarosan ritkaságszámba fognak menni többek között a Malus-könyvek is.

Share:
Olvass tovább... ->

2014/01/24

Megjelenések



William King - A Halál Angyalai - Terrarch krónikák 1. rész
Ezer éve megváltozott a világ…
Ezer éve, amikor menekülniük kellett saját, végzet sújtotta földjükről, idegen lények érkeztek erre a világra – hódítók, akik sárkánytűzzel, fegyverrel és mágiával szolgasorba kényszerítették az embereket.
Az emberek, más választásuk nem lévén, beletörődtek abba, hogy ezután a terrarchiak zsarnoki hatalma alatt kell élniük. Az idő múltával alkalmazkodtak a körülményekhez, megtanulták az együttélés szabályait.
A terrarchiak, miközben folytatják a világ birtokba vételét és egymással is torzsalkodnak a konc felett, keményen lesújtanak az időként felbukkanó lázadó csoportokra és azokra az iszonyú szörnyekre, amelyeknek létéről korábban még az emberek sem tudtak. A harcokhoz a fegyvereken, mágusokon és a sárkányfajzatokon kívül mindenek előtt katonákra van szükségük, az emberek között pedig mindig akadnak olyanok, akik kényszerből vagy a zsold reményében hajlandóak vért ontani.
Az egyik ilyen szedett-vedett, barbárokból, tolvajokból, gyilkosokból, tapasztalt veteránokból és muskétásokból álló század a Halál Angyalának fekete lobogója alatt menetel. Bátrak és elszántak a harcban, vadak a mulatozásban; úgy élnek, hogy tudják: bármelyik pillanatban elviheti őket a halál. Úgy teljesítik a terrarchi tisztek parancsait, hogy közben gyűlölik őket – ahogy megvetik a köztük menetelő fiatal harcost is, aki félig ugyan ember, de félig a hódítók véréből való.
Miközben a század egyik csatából a másikba menetel, miközben Rik, a félvér újabb és újabb tapasztalatokat szerez, lassanként világossá válik: az emberiség múltjában léteznek olyan, elfeledettnek hitt istenek, akiktől rettegnie kell terrarchinak és embernek egyaránt, valamint borzalmas lények is, akik vissza akarnak térni erre a világra…
Szukits




Dan Abnett - Triumff
2010-et írunk, Nagy-Britannia világbirodalmát bűbáj és babona kormányozza, s a trónon Őfelsége, XXX. Erzsébet ül. A béke csalóka látszata azonban ármányt rejt, s a kor egyik legnagyszerűbb kalandora és kardforgatója, Sir Rupert Triumff egy olyan összeesküvés nyomára bukkan, melynek célja, hogy a királynőt megfossza hatalmától…
Szukits


John Sprunk - Az árny csábítása
A kíméletlen északi pusztaság határán...
Az egykori páratlan orgyilkos, az othiri éjszaka ragadozó, sötét árnya Caim, veszélyes játszmába kezdett, amikor egy trónját követelő császárnő segítségére sietett. Ám titokzatos múltjának elfeledett öröksége ismét csalogatni kezdi.
Miközben szülei eltűnésének és meggyilkolásának körülményeiről igyekszik kideríteni az igazságot, Caim tudomást szerez egy országról, amelyet az Árny a rabigájába hajtott. Az Odaát mágikus kísértésétől űzött harcos olyan háborúba keveredik, amelyben semmi kedve sincs küzdeni.
De senki sem állhat ellen az Árny csábításának.
Fumax



Jeff VanderMeer - Expedíció
Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére - szinte mindegyik tragikus véget ért.
Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.
A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.
Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz - például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét -, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.
Agave



Darynda Jones - Második sírhant
Magándetektív, bárpultos… és jól áll neki a halál.
Charley Davidson, a halál szexi angyala visszatér, hogy újabb fergeteges kalandjaival és sziporkázó poénjaival mindenkit levegyen a lábáról! Vajon sikerül megfejtenie a titokzatos körülmények között eltűnt Mimi rejtélyét? Beteljesedik forró szerelme a Sátán szívdöglesztő fiával? Na és mi történik a mennyország kapuját ostromló démonokkal? A tavalyi év legszellemesebb paranormális románcának második részét a humor és az érzékiség szerelmesei egyaránt imádni fogják!
Athenaeum




Orson Scott Card - Bűvölet
Az elmúlt huszonöt év egyik tartósan legizgalmasabb írója, Orson Scott Card, aki számos elismerésben részesült, ezúttal olyan káprázatos világba repíti az olvasót, amelyet csak ő képes teremteni. A Bűvöletben Card úgy szövi a varázslatot, mint korábban még soha, és Csipkerózsika időtlen meséjét alakítja át egy eredeti hangvételű, romantikával és kalanddal átitatott fantasyvé.
Abban a pillanatban, amikor a gyermek Iván egy tisztásra bukkan a Kár­pátok sűrű erdeiben, sorsa örökre megpecsételődik. Falevelek ölelte emelvény tetején, látszólag holtan fekszik a csodaszép Katyerina királylány, az alatta rejlő mélységben viszont gonosz jelenlét örvénylik, és ettől a tíz éves Iván hanyatt-homlok rohan vissza Marek kuzin tanyájának menedékébe.
Évekkel később Iván már Amerikában él, ott tanul és van egy jegyese. Mégsem képes kiverni fejéből azt a réges-régi napot, ott az erdőben, sem meggyőzni magát, hogy csak egy rémült kisfiú képzelgése volt az egész. A késztetésnek engedve, visszatér a szülőföldjére, ahol a tisztás ugyanolyan, ahogy emlékeiben élt.
Ám ezúttal nem fut el. Ezúttal csókjával felébreszti a szépséget… és ezzel átlép egy ezer esztendeje letűnt világba.
Az egymással ütköző világok és kultúrák színes faliszőttese, a Bűvölet nagyhatású, eredeti történet az évszázadokon átívelő szerelemről és végzetről… és egy sötét erőről, amely korokon át lohol a nyomukban.
Delta Vision



Brandon Sanderson - A törvény ötvözeteBrandon Sanderson, az ünnepelt Ködszerzet-trilógia után most ismét visszatér abba az epikus világba, amely megalapozta helyét a világ elsőszámú fantasy írói között.
A Ködszerzetben megismert események óta eltelt háromszáz évben Scadrial átalakult. Soha nem látott magasságú tornyok törnek az ég felé, vasút- és csatornahálózat szeli át a tájat. Ám ez a világ még mindig a mágia otthona.
Kelsier, Vin, Elend, Sazed, Kobold és a többiek már bekerültek a történelem – vagy a vallás – nagy alakjai közé, de az allo­mancia és ferukímia ősi mesterségeinek még a tudomány megújulása ellenére is van hely ebben az újjászületett világban. A városokon túl húzódó, gyéren lakott Végeken a mágia alapvető eszköz a rendet és igazságszolgáltatást fenntartó bátor férfiak és nők kezében.
Közéjük való Waxillium Ladrian is, a ritka ikerszerzet, aki mívesként fémekre taszít, viszont ferukimistaként csökkenteni vagy növelni tudja a testsúlyát. A Végeken eltöltött húsz esztendő után Wax egy családi haláleset miatt kénytelen visszatérni a metropoliszba, Elendelbe. Fel kell vennie a nemesi ház fejének halálával megüresedett posztot, ami nagy feladatokat ró rá, és méltóságteljes viselkedést követel meg tőle. Legalábbis Wax így hiszi, amíg csak számos kaland közepette rá nem döbben, hogy a város előkelő kúriáiban és elegáns fasorai alatt még a puszta Végek banditáinál is sokkalta nagyobb veszedelem rejtőzik.
Delta Vision
Share:
Olvass tovább... ->

2014/01/22

Jeaniene Frost - Az első vércsepp



Éjszaka a halandók nem érezhetik magukat biztonságban. Denise MacGregor jól tudja ezt, hiszen a legjobb barátnője a félvámpír Cat Crawfield, és a nő már többet vesztett, mint amit egy átlagember elviselni képes. A családja múltját titkok övezik, és egy démon már prédának jelölte ki Denise-t. Ám a túlélése most egy halhatatlantól függ, aki viszont csak arra vágyik, hogy megízlelje a nőt.
Ez a halhatatlan pedig nem más, mint Bones barátja, Spade, az erős, titokzatos vámpír, aki évszázadok óta bolyong a földön, és most védelmeznie kell a veszélyben lévő csábos halandót még azon az áron is, ha ezzel meg kell tagadnia önnön mivoltát. Bármennyire vágyik is Denise-re, Spade tudja, le kell győznie sóvárgását, hogy együtt szállhassanak szembe a lidércnyomással.
Máskülönben, amint lehull az első vércsepp, mindketten elvesztek…
A nagy sikerű Cat és Bones vámpírvadász sorozat egy újabb vérfagyasztó epizódja. 

Nem szabad sorozat közben fordítót váltani. Ez a könyv erre ékes bizonyíték. Meg a következő is, de arról majd legközelebb.
A Spádéról most inkább nem is ejtenék szót. A szortyintást megszoktam, sőt, sztem teljesen helyénvaló, de ezzel a Spádéval valami olyasmit művelt még eredetileg Hoppán Eszter, amiért minimum ásóval történő kényszermunkára kellene ítélni, miközben kardlapokkal csapkodják a hátsóját, csak hogy érezze a különbséget.
Egyébként Eszter szerintem nagyon jó munkát végzett, a könyveknek hangulata van, és sajátos stílusa, amit ebben Az első vércseppben marhára hiányoltam. Mivel az előző részeket egyben nyomtam le, eléggé benne voltam a világban is, meg a stílusban is, aztán ez a könyv rendesen kiábrándított. Inkább a történet vitt előre, mert valami hiányzott. Volt egy-két magyartalan mondat is, de inkább az egyediséget hiányoltam. Érezhetően nem volt benne Eszter keze. (A spádézást kivéve. eh.)

Frost elengedte a romantikus énjét. Volt némi akció is azért, meg sok-sok drámázás, nade ha majd Zenka elolvassa ezt a részt, akkor fog benne a Bones-os első könyv kikerülni a romantikusok sorából, mert ha valami nyálas és csöpögős volt időnként, az Denise meg Spade. Tipikus romantikus regényeket idéző tipródásban volt részem, és ha nem a night huntress sorozat része lenne, és nem lett volna benne a természetfeletti világ, tuti félreteszem inkább.
Spade egyébként elég jó figura lett. Bones mellett kicsit eltörpült, de itt azért látszott, hogy nem semmi a fickó, amikor ő lehet a középpontban. Denise már Cat mellett is elég belevaló csajnak tűnt, itt is kedvelhető karakter maradt.
Ami nekem okozott egy kis meglepetést, az a vége volt. Lehet, nem kellett volna meglepődnöm, de már hozzászoktam a happyendhez, és nem igazán tudtam, hogy itt most mire is számítsak, de tetszik ez a megoldás. Annyira, hogy tök jó lenne még olvasni róluk. Még ezt a csöpögést is elviselem, cserébe az érdekességekért meg a történetért.
Szóval jó volt ez, de messze nem Bones, és csak nyomokban Frost. Függőséget sem okoz, nem úgy, mint a többi rész.

Share:
Olvass tovább... ->

2014/01/21

E-book akció, meg spoileres poszt

A Book&Walk oldalán most egy igen ritka e-könyves akció van, de a dibooknál is pl. négy könyvet potom árért, 399.-Ft-ért lehet megvenni. Nagyon ritka, hogy ennyiért lehessen hozzájutni bármelyik könyvhöz, szerintem egy remek kezdeményezés. Reméljük, terjed, és folytatni is fogják, más könyveket is belevéve a leárazásba.

      

Levente egyébként nagyon készül az új könyvére (könyvével?), amikhez írt előzménynovellákat, ezeket a privát oldalán lehet elolvasni. Egyelőre két novella jelent meg, a Boldog karácsonyt, Bimbi, ami őszintén szólva engem annyira nem fogott meg, ellenben a Találkozunk soha többé, a címe dacára szerintem egy marha jó kis ízelítő. Ha Anton ilyen lesz a regényben is, imádni fogom.
Levente különben nagyon okosan csinálja, megmozgatja az ember fantáziáját (neeem, nem azt :D), mert indított egy kérdezős részleget, ahol a regénnyel kapcsolatos kérdéseinkre válaszol. (a kérdező Pupilla, Angelika, és szerény személyem.)

- - - INNENTŐL SPOILER - - - INNENTŐL SPOILER - - - INNENTŐL SPOILER - - - 


Ha még nem olvastad A soha határát, akkor hess innen, mert itt most pont a csavart fogom kiírni magamból.

Szerintem vagyunk azzal úgy páran, hogy amikor elolvasunk valamit, egészen mást érzünk és gondolunk, mint mondjuk két hónap vagy fél év múlva. Pont így vagyok ezzel a könyvvel.
Amikor eljött az a bizonyos csavar, és kiderült, hogy mi a gáz Andrew-val, és végül mégsem következett be a dolog. én nagyon megkönnyebbültem. Utáltam volna az írónőt, ha kinyírja, mert igazságtalan, és undok dolog lett volna, és én olyan, de olyan szomorú lettem volna...

Viszont azóta eltelt egy kis idő, és igazából most azt kívánom, hogy bárcsak meghalt volna. Mert így utólag olyan langyi lett ettől a nagy csodálatos gyógyulástól az egész történet. Ami akkor megkönnyebbülés volt, mostanra inkább egy ostoba húzásnak tűnik, és amit akkor drámaként éltem meg, inkább nevetségessé vált. Mennyivel jobb lett volna, ha akkor kikészülök ugyan egy halálesettől, de úgy tudnék visszagondolni a könyvre, hogy ez igen, ez ütött, erre még 10 év múlva is úgy fogok emlékezni, hogy kiszakad a szívem.
Kár, hogy ilyen bénán lett megoldva, pedig anno nagyon tiltakoztam, amikor mások ezt kifogásolták, hogy nemnem, jól van ez így nagyon.
Hát nem. Nincs jól.
Drámákat akarok, meg emberi tragédiákat. A csoda soha nem igazi.



Share:
Olvass tovább... ->

2014/01/18

Jeaniene Frost - Cat & Bones

Úgy volt, hogy nem írok posztot a sorozatról, mert most perpill olyan hangulatban vagyok, hogy nincs kedvem senkit győzködni, hogy olvassátok, mert nagyon jó; nem. Olvassátok, ha akarjátok, mert csak.
Viszont Zenka posztja elég sok gondolatot és érzést keltett bennem (és remélem, nem tünteti el még egyszer, mert egy baromi jó poszt), és ne maradjanak már idebenn.

Túl azon, hogy szinte minden szavával egyetértek, azt kell mondjam, semmivel nem értek egyet mégsem. Ez most ilyen furcsa helyzet.
Elmondom, én hogy látom.

Adva van egy félvér lány, Cat, aki abban a hitben nő fel, hogy a vámpírok gonosz démonok, akiket el kell pusztítani, és pusztítja is őket rendesen. Emberi szempontból ez valahol érthető, az már bennem kelt egy pici döbbenetet, hogy mindezt az anyja unszolására teszi, akinek soha, egyetlen fél gondolata sem pazarlódik arra a lehetőségre, hogy a lánya ebbe bele is halhat. Mintha szántszándékkal dobná a koncot a halál elé, hogy ha már létezhet olyan förmedvénye az életnek, mint a vámpírok, akkor vigyék csak azt a félvért is, akit neki sikerült a világra hoznia.
Ennyit az anyjáról. Eleinte utáltam, aztán már ennyi érzelmet sem pazaroltam rá. Visszataszító szipirtyó.

Cat viszont egy nagyon jó fej csaj, viszont a hülyeségeitől a falnak lehet menni. Mint minden emberi hülyeségtől: büszkeség, hirtelen, átgondolatlan döntések sorozata, meg hasonlók. Cat bőven meg van áldva ilyesmivel. Mikor összefut Bones-szal, ezek csak felerősödnek, nem véletlenül. Bones olyan dolgokat hoz a felszínre benne, amit először nem is tartott lehetségesnek, aztán meg elutasít, végül megbékél vele. Nagy nehezen elismeri, hogy beleesett Bones-ba, aztán emiatt még lesz bőven problémája.
Bones az a fajta vámpír, akiért az urban fantasyt érdemes olvasni: okos, határozott, bátor, tudja mit akar, és megingathatatlan. Ő nem hazudik magának, Cat-be első látásra beleszeret, de nem hagyja, hogy ez elhomályosítsa az ítélőképességét: képes kikötözni, hogy kiszedjen belőle mindent, amire kíváncsi: kinek dolgozik, mit akar, mik a tervei. Hogy szentimentális lenne? Cseppet sem. Igazából ez nagyon zavar Zenka posztjában, vagyis nem zavar, csak nekem az nem érzelgősség, amit Bones csinál. Beismeri önmagának is, és Catnek is a saját érzéseit. Nekem ettől nőtt nagyot a szememben.
Kicsit belefáradtam az emberi meg vámpíros meg természetfeletti játszmákba, ahol az érzelmek a tét. Itt nyílt lapok vannak, és azzal, hogy ezt az ütőkártyát az első könyv elején eldobja Frost, ő is nagyot nőtt a szemeben.
A Cat & Bonesban nem az érzelmi ütközés adja a drámákat, nem a testi-lelki huzavona a dolgok mozgatórugója. Cat félvér, és szereti Bonest, szerencsére erre ő is hamar rájön, Bones érzései egyértelműek. Hogy aztán innentől mi marad? haha. Sok minden.
Ugyanis az első könyv csak az előjáték egy sokkal hatalmasabb játszmához, mint amit két vámpír érzelmei jelenthetnének. Sőt, még a második is valahol az előjáték folytatása.

Igazán ugyanis a harmadik kötettel indulnak be az események.
Zenka kérdezte, hogy ugyan mit tartogathat még ez a sorozat, ha már Bones párás szemmel szerelmet vallott az első könyv felénél.
Vámpírháborút.
Küzdelmet Catért. Nem feltétlen a személyéért, de mindenért, amit a félvérsége és az ezzel járó képességei jelentenek.
Nagy hatalmú vámpírmesterek összecsapását.
Egy különleges természetfeletti világ megismerését.
Több ezer éves vámpírképességeket.
Rengeteg érzelmet. Nagyon emocionális a sorozat. Frost nagyon ért hozzá, hogyan lehet plasztikusan és átélhetően megjeleníteni az érzelmeket, nem csak a vágyat, és az orgazmust, de a gyűlöletet és a féltékenységet, a fájdalmat és a gyászt is.

Tudjátok, amikor urban fantasyt olvastam, eddig az időm nagy része azzal telt, hogy kétfelé kellett izgulnom: mikor jönnek már össze, és kellő ideig életben maradnak-e. Hogy aztán a két főszereplő mellett volt-e még valaki karakteres alak? Ha elég jól rajzolta meg az író bármelyik mellék vagy nem annyira mellékszereplőt, akkor szerencséje volt, és feltűnt, hogy a főhősökön kívül mások is szerepelnek a könyvben.
Mivel itt ez a szál gyorsan elvarratott, minden figyelem az eseményekre és a többi szereplőre irányulhatott: Mencheres, Spade, Vlad, Ian, Anette, Tate, Rodney, Don - olyan karakterek, akik mellett nem lehet elmenni szó nélkül.
És ugyanez igaz a történetre is. Kötetről kötetre fokozódik a feszültség, és fene bánja, hogy olyanok vannak benne, mint hogy Bones (mint mestervámpír) képes repülni, és Cat egyetlen ugrással, Bones-szal a hátán képes egy szempillantás alatt a háztetőn teremni.
Merjük magunkat elengedni, és elfogadni, hogy ez van: Bones repül, Mencheres képes ledermeszteni egy vámpírt, Vlad piromániás, Cat pedig nagyot ugrik.
Mindeközben Frost nem enged minket elfeledkezni arról a tényről, hogy Bones és Cat összetartoznak, és vállvetve néznek szembe minden veszéllyel; hogy Bones olyan FÉRFI, aki nem szégyelli az érzéseit, és még annak ellenére is megmarad domináns és lenyűgöző hímnek, hogy képes Cat lábai elé vetni magát, ha az hozza az élvezetet mindkettejüknek. Nem alázkodik meg, egyszerűen elfogadja olyannak Cat-et, amilyen, és úgy gondolja, hogy aminek örülnek mind a ketten, az nem alacsonyítja le őt sem. És tényleg nem.
Hogy nem úgy vall szerelmet Catnek, hogy közben morogva darabokra tépi a húsát, és eljátssza, hogy nagyon mérges, és csillapíthatatlan düh feszíti belülről? Hát istenem, ő ilyen szelíden (höhö, na ja, szelíden) szeret, a dühét az ellenségnek tartogatja, és megnyugtatok mindenkit, jut belőle bővel a lapokra.
Van benne egy szellem, ami miatt a rosszindulatú nyelvek láthatnak kis összefüggést Chance sorozatával, de én nem vagyok rosszindulatú, szal szerintem ez csak véletlen. Egészen másképp működik, és a funkcióját meghatározza a szellemléte, szóval azon kívül, hogy van egy szellem, más hasonlóság nincs. egyébként meg miért épp szellem ne lenne egy ghouloktól és vámpíroktól hemzsegő világban?

Ha valaki szexre szomjazik, az megkapja, de igazából másfajta eksönökben lehet inkább tobzódni: vérben, hulló végtagokban, ghoul-keltésben, izgalmas szövetségekben, nagy jellemekben. Egyszerűen imádom a jól megrajzolt karaktereket, amiktől él az egész történet.
Visszatérve az érzelmekre.
Nem érzem bajnak, hogy vannak. Sőt.
Tudjátok, ha nincs Zenka posztja, valószínűleg soha nem fogalmazódik meg bennem, miért szerettem meg Bones-t az első pillanatban.
Lehet rá számítani, minden helyzetben. Nyílt, őszinte, és Cat mellett áll, minden mással szemben is, és nem szégyelli bevallani bárkinek, hogy mit érez.
Elmondhatja ezt magáról mondjuk Barrons? Nem, egészen az utolsó részig. Vagy Ryodan? Bah, messze nem. Esetlen Pritkin? Aki még azt sem meri bevallani, hogy érzelmei vannak? Vagy Mircea, akit imádok, de teli van bújtatott hátsó szándékokkal, és azt sem hiszem el, ha levegőt vesz?
Szóval Bones az egyik legjobb karakter, akiről olvastam. Attól olyan erős, mert olyan, amilyen.
És attól olyan baromi jó ez a sorozat, mert történnek benne dolgok. Mint a Cassie Palmerben, csak ez talán nincs olyan pörgős, itt kicsit belassulnak néha a dolgok, van időnk megemészteni a történteket.
Persze nagy előnye, hogy nagyon szerettem Cat-et. Ha ez valakinek kimarad, megette a fene az egészet, mert körülötte forog minden. És nagyobbrészt nem a farkak.

Úgyhogy olvassátok, ha kedvet kaptok, nagyon érdemes, mert szerintem egy gyöngyszem az urban fantasyk sorában. Ha meg nem akarjátok, ne olvassátok, majd olvastok mást. :)
Share:
Olvass tovább... ->

2014/01/15

Ian Watson - Űrgárdista



A hűség mindenek felett… Ha egy kiválasztott magára ölti az űrgárdisták admantit páncélzatát, kezébe veszi a villámszórót, az energiakardot, megszűnik embernek lenni – attól a pillanattól fogva családot nem, csak Rendházat ismer, s nem is közönséges halandó többé, hanem az univerzum Császárának ökle, A Birodalom védelmezője, végsőkig elszánt harcos. Watson regénye néhány ifjú ember viszontagságainak története egy beláthatatlan és ellenséges világegyetemben – ahol a vitézség, a halál éppoly észrevétlen maradhat, mint a kóbor meteorok pora…

A világ Watson szerint:
A társadalom három részre tagozódik, legalábbis azon a bolygón, ahonnan elindulunk, amin nagyon gyorsan, de annál látványosabban átrohanunk. A kiváltságok, feladatok és nyomorok ugyanazok, mint bárhol máshol: mindenek urai a főlakók; a szorgosan dolgozó köznép a technikusok; és a legalja, a nyomorban és mocsokban tengődők a dögevészek.
Ha azt gondoltam, hogy Necromunda világa furcsa, akkor még csak most jött a java.
Az űrgárdisták hatalmas termetű, feltuningolt és genetikailag feljavított valaha embernek született harci szerkezetek. Van egy primarchájuk, Rogal Dorn, akit elég szélsőséges személyi kultusz övez, aki amolyan háziszent-féle. Az ő géncsíráit ültetik be a besorozott fiatalokba, akik a Császári Ököl csapatához csatlakoztak, plusz még kapnak mindenféle toldalék szerveket, implantátumokat: második szív, gyomor, vese, szinte mindenüket megduplázzák. A plusz szervek kiegészítő funkciókat látnak el, pl ehetetlen táplálékot is meg tudnak emészteni, semlegesítik az alkohol, mérgeket, meg még ki tudja, mire nem képesek. (Ha valakit ez bővebben érdekel, a wikin nagyon részletesen utána tud olvasni mindennek.) Míg kifejlődnek, bizarr dolgokon kell átesniük, amivel ezeket a pótszerveket bírják működésre és illesztik véglegesen a testükhöz.
A lényeg, hogy irtózatosan erős és hatalmas katonákat tenyésztenek így ki, akik a Császár védelmében vívják a háborút.

Van emögött viszont egy elég súlyos lelki/mentális táplálás is, engem a vallási fanatikusok elborultságára emlékeztetett. Rogal Dorn és a Császár, meg a többi eszme, amiből vallási dogmákat csináltak, szinte eufórikus hatást vált ki a katonákból. Rendszeresen imádkoznak, böjtölnek, liturgiákat mondanak, műtét közben ráolvasnak, varázsigéket mormolnak, rúnákat vésnek csontokba tiszteletből és vallási áhítatból, ereklyéket ürítenek (igen, ez konkrétan azt jelenti), de nem áll távol tőlük a kannibalizmus, mazochizmus, szadizmus, meg szinte semmilyen izmus.
A nagy tudást és technikai fejlettséget igénylő testi átalakítások ellenére nem átallottak babonásak lenni. Ha két csatatestvér párbajozott, ami nem vérre ment, csak karcolásra, a harc végén összetörtek két kőkupát, és a bírók a darabokat vizsgálva állapították meg, van-e még vita a felek között. A viták egyébként is elég viccesen folytak: megálltak például a folyosó közepén, és barokkos körmondatokat váltva próbálták meggyőzni a másikat a maguk igazáról, rendkívül körülményesen és tisztelettudóan. Miután már a harmadik körmondaton is túl voltak, és mégsem jutottak dűlőre, akkor jött a párbaj, aminek a végén megköszönték egymásnak, hogy a másik a kezükkel/kardjukkal illette mindenféle testrészeiket.
Mint mindenhol, itt is vannak beavatási rítusok, egy része legális, a másik fele nem, de mindenképpen becsületére válik annak, aki kiáll egy erőpróbát. Lehet az istenkáromlás bűnébe esni, amiért agymosás jár, ez kicsivel rosszabb, mint a máglyahalál, mert vagy önjáró robot lesz valakiből, vagy teste a tudományos kísérletek oltárán végzi, leginkább élve.

A Császári Ököl igazából metafora. A sereg, ami odacsap, és szétver mindent, és a testrész, Rogal Dorn ökle, testétől külön heverve ereklyeként, ami előtt tisztelegnek és vallási áhítatba esnek, és amiből a genetikai mutációra késztető sejteket kinyerik. (egyébként az időközben meghalt katonákéit is továbbörökítik.) Náluk a test valóban a lélek temploma, nem csak a sajátjuk, de a másiké is.

Három főszereplőnk van a három rétegből. Lexandro, az arisztokrata, aki elhatározta, hogy eléri Rogal Dornt, de igazából csak olyan szinten élvezi a fájdalmat, hogy az már a kiképzés elején is sokaknak feltűnt. Yeremi, a technikus, aki a felsőbbrendű igazságot keresi, Tundrish, a dögevő pedig egyszerűen csak gyakni (:D) akar.
A háromféle emberből háromféle harcos válik, és bár az elején el akarták pusztítani egymás, végül rájöttek, hogy gárdistaként össze kell fogniuk. Mindegyiküknek mások az erősségeik, és vigyázzák is, nehogy a kiképzés és a mentális formálás hatására kivesszen belőlük, hiszen tudják, ettől lesznek igazán kiemelkedő Öklök. Tökéletes karakterek arra, hogy Watson rajtuk keresztül bemutassa, hogyan válik valaki egy törékeny emberből igazi elpusztíthatatlan óriássá, akit nem csak az ereje miatt nehéz legyőzni a harcban, de ösztönös képességben is messze túltesz a körülötte levőkön.
A vallási vonal kicsit megdöbbentett, de a gárdisták nem szimpla katonák, ők kereszteslovagok, és a háborújuk is keresztesháború, csak nem földi, hanem űri.
Imádkozni annyit tesz, mint ölni.
Saját jogon.
Nem volt rossz egy kis lelki élet bevezetőnek, pár nekem kicsit dogmatikus volt a gondolkodásmódjuk.
Amikor viszont a fiúk küldetésre indultak, nagyon felpörgött a történet. Volt ott minden: taktikai kísérlet, aminek kétes volt a kimenetele, kannibalizmus (bár nem tudom, hogy egy genetikailag ennyire mutálódott lény, mint az űrgárdista, nevezhető-e kannibálnak, ha felzabálja inorfmációszerzés végett az ellensége agyát), egy árulás leverése, majd végül teljes jogú űrgárdistává avatás. Aztán folytatódott a megszökött áruló üldözésével egy olyan bolygóra, ahol a természetes és mesterséges mutáció egymás erősítette.

Alapból jellemző a könyvre a cyber testrészek felbukkanása a legváratlanabb helyeken és lényeken, bár jobban belegondolva, inkább az a furcsa, amikor nincs semmiféle mutáció. Mintha az idő előrehaladtával óhatatlanul arra a sorsa jutna a terjeszkedő emberiség a világegyetemben, hogy különféle fémekkel és elektródákkal összekapcsolódva végezze.
Miután túléltem a döbbenetet, amit a különös és részint elég beteg vallási rítusok váltottak ki, feltárult szépen, mint begy hagyma, a regény sokrétűsége. Figyelemre méltó, hogy nem csak rövid, de nagyon tömör is.
A hitélettel elég sokat foglalkozik, ezt már írtam, de ott van a gárdisták lelke is, azt sem hanyagolja el, sőt, mindent harc közben tudhatunk meg, például hogy a háromféle társadalmi rétegből jött katonának miféle gondolkodásmódot kellett elsajátítania a túléléshez. Lex, aki eredetileg főlakó volt, minden arisztokratikus dölyfét és arroganciáját megőrizte, sőt, ha lehet, még növelte is. Inkább vakon bízik a szerencséjében, és ezért elszántnak és merésznek tűnik, minthogy átgondolt taktikai döntéseket hozna, és így okos is lenne. Ő Dornhoz próbál közelebb kerülni, minden tettét ez a cél vezérli.
A technikus és a dögevész már más tészta. Mindketten gyűlölik Lexet, de mivel csatatestvérek, átgondoltan és leplezve kell gyűlölniük, és mindent megtesznek azért, hogy gyűlöletük tárgya életben maradjon. Pótolhatatlan lenne, ha véletlenül meghalna. Igyekezetükben önkéntelenül is mindketten olyan szinte fejlesztik a taktikai érzéküket és az intelligenciájukat, hogy azzal nem csak ők és a csapat lesznek szinte legyőzhetetlenek, de Lex is túlél, minden igyekezete ellenére.
És ha mindez még nem elég, ami miatt imádom a könyvet, az a szarkasztikus humora.

Nem tudom, mennyire sikerült kedvet csinálnom a könyvhöz. Ami biztos, hogy kell hozzá gyomor, a durva részek miatt (ez a durva részek nekem mindig olyan megfoghatatlan, ha másnál olvasom. durva, nagy cucc. azért az agyzabálás elég durva, nem?), és sok-sok türelem a vallásos-demagóg részekhez. De mégis, ezek együtt adják a könyv sötét báját, mert pont attól jó, hogy olyan szokatlanul durva. Szóval tudjátok, agresszív, erőszakos, véres, és ijesztő, milyen gyorsan hozzá lehet szokni a testvérek legaberráltabb dolgaihoz is.
Share:
Olvass tovább... ->

2014/01/13

Justin Cronin - A Tizenkettek



A világvége még csak a kezdet volt.
Eleinte jó tervnek tűnt: tizenkét halálraítéltet megfertőznek egy ősi vírussal, hogy élő fegyverekké alakítsák őket. Csakhogy a Tizenkettek a vírus hatására vérszomjas szörnyetegekké váltak. Amikor kitörtek a titkos kísérlet helyszínéről, elszabadult a pokol. Rémálom lett úrrá a Földön.
A vírus pusztítását túlélő kevesek kis ellenállócsoportokba szerveződtek. Ám ha biztosítani akarják az emberiség fennmaradását, ahhoz nem elég, hogy igyekeznek életben maradni. Veszélyes, talán végzetes küldetésre kell vállalkozniuk: fel kell kutatniuk a Tizenkettek mindegyikét, hogy végezzenek velük.
Az ellenállók különös dolgot tapasztalnak: a fertőzöttek viselkedése érthetetlen módon megváltozik. A nyomok egy komor diktatúrához, a Hazához vezetnek, ahol egy igen különös trió, két férfi és egy nő igyekszik kedvére formálni az emberiség jövőjét.
Talán csak egyvalaki húzhatja keresztül a számításaikat: Amy, a Sehonnan Jött Lány, az egykori titkos kísérlet tizenharmadik alanya, az ellenállók karizmatikus vezetője. Ő az egyetlen emberi lény, aki feltárhatja a Haza titkát, és aki képes behatolni a Tizenkettek elméjének mélyére. És meglehet, hogy amit ott talál, az mindennek a végét jelenti.
Kiadja a Cartaphilus.  


A könyvvel először nem voltunk jóban, nem úgy, mint az első résszel. Nem tudtam, mikor vagyunk, miért vagyunk, és teljesen szétesettnek éreztem az egészet, mintha Cronin nem tudta volna, mihez is kezdjen a történet folytatásával. Aztán eltelt egy kis idő, és bár a kép nem lett tisztább, elfogadtam a helyzetet, mert Cronin úgy tudja szőni a szálakat, hogy nehéz kivonni magam a hatása alól.
Megtudtam, hogyan folytatódott az élet egy fertőzöttekkel teli világban, a városok közepén, a leégett házak, és halomban álló hullák között. Pillanatképek a pusztítás mértékéről innen is, onnan is. Olykor úgy tűnt, hogy akik felveszik a harcot a fertőzöttekkel, tudják, mit tesznek, időnként meg kifejezetten pszichopata vagy mentálisan instabil emberek gondolatait láttam, és csak arra tudtam gondolni, ezt másképp nem is lehet kibírni. De akit elhagy a józan ész, kiszolgáltatottá válik, és gyorsan halott emberré is.
Az előhang, a Tizenkettek könyve egy mestermű a könyvön belül. Mintha a Tizenkettek idejének Bibliája lenne, archaikus stílusban, remekül összefoglalva az előző könyvet, ami nagyon rám fért, mert ugye nem most volt már, hogy az előző részt olvastam, és úgy tálalta az eseményeket, mintha az valamiféle isteni tett következménye lett volna - az ember belenyúlt isten dolgába, ezért ő intézkedett, majd egy szabadítót küldött az emberiségnek, hogy a vétleneknek is legyen esélyük.
Ez volt Amy.
A Tizenkettek nem a tizenkettőről szól, hanem ennek az egésznek az emberi oldaláról. A helyzet, mint az összes többi krízis, mindenkiből kihozza a végleteket, de az út végén csak egyetlen dolog vár mindenkit. Kérdés, mit tesz, míg odáig eljut.
Egyesek áldozatokká válnak, mások mindent megtesznek, hogy csökkentsék az ugrók számát.

Ha akkora nagy kedvenc nem is lett ez a rész, mint az első, attól még nagyon jó könyv. Voltak különösen kedvenc részeim, volt, amiket eléggé untam, de összességében egy olyan sorozat, aminél mindig az az érzésem, hogy bármikor belecsöppenhetünk egy olyan világba, ahol valami eszement kísérlet eredménye veszi át az uralmat, és meg kell küzdenünk minden levegővételért, és boldogok az immúnisak, mert nekik még van remény.
Mire elértem a feléig, lett egy kedvenc szereplőm, aki aztán persze meg is halt, mert ez már csak így van, a kedvelésem mindig kinyírja szegényeket. Azt hittem, majd sokat leszek Amyvel, és beleláthatok a tizenkettek fejébe, de sajnos nem így lett, erre még várni kell. Viszont a hiányzó tizenkettedik helyére alkottak egy újabbat, mert ez már csak így megy ugróéknál. Ketrecharc egy ugróval - abszurd, de olyan felismeréshez vezette a harcost, ami soha senkinek nem jutott volna eszébe. A furcsa vámpírok legyőzhetőek. A szövetség, amit a kapzsiságtól hajtott emberek kötöttek a drakokkal, legyőzhető.
Azt vártam különben, hogy ez a rész is annyira letaglózó lesz lelkileg, mint az előző, de pörögtek a lapok, és nem értem rá lelkizni, annyi minden történik, annyi emberrel, annyi helyen. Sok a szál, sok a szereplő, és mindet észben kell tartani, mert változnak a felállások.
A kezdeti ellenérzésem gyorsan átfordult, és jó volt ebben a színes kavalkádban elveszni végül. Elmarad az első rész mögött, nem volt katarzis, és fura irányba indult el a történet, de jó volt.


Share:
Olvass tovább... ->

2014/01/08

Celeste Bradley - A szélhámos (Liar's Club 2)



Clara és Dalton, Monty és Rose... Két pár, egy nagy szerelem. Az Álruhások Klubja újabb könyvében mindenki sokszor visel álruhát.Nem könnyű piperkőcként kiöltözve megjelenni a londoni társaságban, különösen egy, a feltűnést mindig is kerülő úriember, Dalton Montmorency számára.Márpedig az Álruhások vezetőjének legújabb küldetése során éppen Sir Thorogood, a különc karikaturista szerepét kell alakítania, akinek a politikai gúnyrajzai egész Londont felbolygatták.
Sir Thorogood valódi kilétét homály fedi. Daltonnak ezt a rejtélyt kell megoldania, mivel a karikatúrák rombolják a Korona tekintélyét. Feladata teljesítése során azonban folyamatosan az útjába kerül egy bosszantó, ugyanakkor furcsa módon vonzó hölgy, Clara Simpson... Amikor Clara megpillantja Sir Thorogoodot egy bálban, azonnal tudja, hogy az illető úr szélhámos – hiszen a hölgy az igazi Sir Thorogood. Titokban készít karikatúrákat e furcsa álnév leple alatt, így próbál némi pénzre szert tenni, hogy elköltözhessen végre sógornőjéék házából és saját lábára állhasson. Eltökélt szándéka, hogy leleplezi a csalót – ehhez viszont neki is alakoskodnia kell. A különös szerepjátszás olyan cselekedetekre készteti, amelyekről korábban még csak nem is álmodott – s amelyek egyenesen az ördögien jóképű ellenfele karjaiba sodorják őt!
Kiadja a Victoria kiadó.


Az első részből megismert Simon Raines visszavonult, így Dalton lemond a legfőbb tisztségéről, hogy visszakerülhessen a terepre, és ő legyen az Álruhások főnöke Simon helyett. Mivel azonban nem ismerik, így kénytelen bizonyítani, és  elvállalja az első ügyet, amivel ezt megteheti. Azzal azonban nem számol, hogy cirkuszi bohócként, színes ruhákban kell alakítania egy olyan karaktert, akit mindenki csak névről ismer, viszont mint kiderül, van pár úriember, akinek érdekében állna eltenni őt láb alól, és nem adják fel az első sikertelen kísérlet után. Az pedig, hogy Mr. Thorogood, akit nagyon hitelesen igyekszik Dalton eljátszani, valójában egy hölgy, eszébe sem jutott.
A hölgy egy bálon jön szembe saját magával, és azt sem tudja, hogyan reagáljon, hogy egy férfi elorozza tőle az ismertséget, amivel ő ugyan nem kívánt élni, de hát mégiscsak egy élet munkáját tiporja sárba. Először nagyon dühös, és mivel azt látja, hogy Dalton a buta, ám csábosan szép hölgyeken szívesen legelteti a szemét, elhatározza, hogy ezt a szerepet ő is remekül el tudja játszani. Időnként tollporolónak, csipkével, fodrokkal és gyöngyökkel díszíti fel magát, vastag rizsporréteget ken az arcára, lelkesen és vastagon festi magát szénnel, mindemellé a lehető leghibbantabban viselkedik. Fel is kelti Dalton figyelmét, szó se róla, csak nem a legpozitívabb értelemben.
Aztán egy kis utcai incidens a ködben rádöbbenti Clarát, hogy igazából semmi gondja nincs azzal, ha valaki őt akarja eljátszani, hiszen soha nem vállalta volna fel nyíltan, hogy ő rajzolta a lordok karikatúráit. Hogy ez hamarabb miért nem jutott eszébe, talán annak is van oka, mert másképpen festenek a dolgok egy kiszolgáltatott és megsebzett Dalton fejével az ölében.
Ez a vicces szál.
Van egy erotikus része is, ami szintén hozzájuk köthető, csak egészen más szerepben.
Clara a szomszéd ház cselédlányát alakítja időnként (így nyer infókat is a szomszédról, és kedves vendégeiről), Dalton pedig besurranó tolvajt játszik, mert azt kikövetkeztette, hogy honnan indult a karikatúra ötlete, és úgy gondolja, Wadsworth páncéljában az iratok között talál majd valami terhelő bizonyítékot. Az már csak a véletlennek köszönhető, hogy egyazon pillanatban kerültek a padlásra - Clara épp helyett cserélt Rose-zal, Dalton meg épp bemászott az ablakon. Itt kezdődik kettejük közeledése egymás felé, fogalmuk sincs arról, ki is a másik, de nagyon élvezik a szerepet, amit egymással játszanak.
Egyikük sem sejti, hogy mindezek mögött ott egy sokkal régebbre nyúló esemény, ami miatt Dalton és Clara életére törnek.

Meg kell mondjam, amikor elolvastam a fülszöveget, nagyon mérges lettem. Miért kell lelőni a poént? Hadd olvassam már el, mielőtt mindent megtudnék. Aztán amikor már a 18. oldalon kiderült minden, amit a fülszövegben olvastam, megnyugodtam, hogy semmi lényegeset nem árul el a könyvről.
Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a történet nem különösképpen csavaros. Amiért ezt a könyvet olvasni kell, az nem a meglepő fordulatok, hanem a hangulat, és a humor, ami már az első részben is megfogott.
Szeretem benne, ahogy megrajzolja a környezetet. Semmi felesleges szócséplés, néhány mondat, és látom a csicsás házat, a poros padlást, de még a csupafodor ruházatot is Clarán. Ugyanígy bánik a karakterekkel is. Inkább a viselkedés és a mondatok közvetítik a jellemeket, minthogy folyamatosan megmagyarázná, ki mit miért tesz, és miért épp úgy. Szeretem, mikor nem rágnak a számba semmit, és tudom élvezni a regényt úgy, hogy közben magam jövök rá dolgokra.
És így, hogy már az elején ellövi az írónő a történet lényeges pontjait, és ezzel azonnal le is egyszerűsít mindent, kell, hogy adjon olyat, ami kompenzálja ezt. Az egyik a humor. Dalton úriember, Clara viszont szabad szellemű, és emiatt néha olyan helyzetekbe keverednek, amin nagyon jókat szórakoztam. És meglepő módon még a történet is érdekes volt, mert azért az apróbb epizódokban történnek a lényeges dolgok, amik a könyv sava-borsát adják. Persze nem hiányozhat egy kis dráma sem, de az kell, különben túlságosan habosbabos lenne.
Ja, és igen, pont ez az, amit bírok Bradley könyveiben: semmi rózsaszín nincs bennük. Még annak ellenére is érdekes, a karakterek és az apróbb történések miatt, hogy mint fentebb látható, a fülszövegből megtudható szinte (de csak szinte) minden.

Kiszámítható, kellemes regény, remek szórakozás, igényes nyelvezet, jó sztori, és még nekem is meglepő, de emlékezetesek a karakterek.
Ha engem kérdeztek, ez egy olyan nívós regény a történelmi romantikusok piacán, amit bátran kézbe vehet bárki, aki valami igényesebb regénnyel szeretné kikapcsolni az agyát.

A többiek posztjai: 







JÁTSSZATOK A KÖNYVÉRT!

Share:
Olvass tovább... ->