2013/08/08

Audrey Niffenegger - A Highgate temető ikrei

Ikreknek lenni egy külön világ. El sem tudom képzelni, milyen lehet az, amikor van még egy belőlem, aki ugyanúgy néz ki, ugyanúgy öltözködik, hasonlóan gondolkodik és érez, mint én, és legalább annyira érzem őt, mint önmagam. Elspeth és Edie ikrek, és Edie lányai, Valentina és Julia is ikrek. Szinte tökéletes másai egymásnak, ők négyen. Elspeth és Edie útjai anno szétváltak, és azóta sem beszéltek egymással, nem látogatták meg a másikat, és Elspeth úgy halt meg, hogy soha nem találkozott Amerikában élő unokahúgaival, Valentinával és Juliával. Viszont rájuk hagyta lakását, London belvárosában, a Highgate temető mellett, azzal a kikötéssel, hogy az ikreknek legalább egy évig ott kell lakniuk, mielőtt eladják a lakást. Az ikreket még otthon látjuk először, és azonnal szembetűnik a különbség: Julia az irányító, Valentina az, aki mindig engedelmeskedik. Julia menni akar Angliába, és Valentina hiába maradna inkább otthon, megy a testvére után. Ez a huzavona aztán később kiélesedik, de igazából egyikük sem tud megbirkózni a gondolattal, hogy lennie kellene az életükben egy olyan résznek, amiben a másik nem szerepel. Ezzel nem tudnak mit kezdeni. Érdekes módon Elspeth szellemét, vagy Martin mániákus viselkedését egészen jól kezelik, és Elspeth gyászoló barátját, Robertet is sikerül megközelíteniük. Az ikrek igyekeznek kifaggatni Elspeth szellemét, és próbálnak mindent megtudni nagynénjükről és anyjukról, a múltjukról, amiből a két testvér kizárt mindenkit, de Elspethtől sem tudnak meg mindent. Mesélhetnék még a Halál cicájáról, a sétákról a temetőben, az önkéntes csoport mindennapjairól, de valamit hagyni kell a leendő olvasóknak is.

Tökéletes és átérezhető az emberi kapcsolatok, a gyász, a ragaszkodás ábrázolása, azé az erőé, amivel az életet folytatni kell, történjen bármi. A dilemma, amivel Robert szembesül, igazából nehezen fordulhatna elő az életben, de Niffenegger nagyon jól eljátszott ezzel a gondolattal: halott szerelme szelleme a közelében, a másik nő, akit szerethetne, akivel újrakezdhetne mindent, egy karnyújtásnyira, ez most akkor megcsalás? Kell a bűntudat, vagy ez csak menekülés a múltba? Nagyon tetszett, ahogyan az ikrek megjelentek: kívülről szinte teljesen egyformák, de belülről két nagyon is különböző ember. Az ikerség érzését nem tudom, mennyire sikerült élethűen ábrázolnia, a huzavonát az önállóságért és a ragaszkodást a megszokotthoz, mindenesetre nem lettem volna a helyükben. Kedveltem Martint, bár a mániáitól megőrültem volna, akárcsak felesége, aki 25 évig bírta, de ekkorra elhagyta. Nagyon furcsa volt, hogy a betegsége miatt mindig úgy tekintettem rá, mint valami fogyatékosra, holott egy csodálatos elme volt, okos és bölcs, és ez akkora kontrasztban állt a fóbiákkal, hogy mindig megdöbbentett, amikor szembesültem vele. Tudom, a fóbia nem jár szellemi fogyatékkal is, de egy egészséges embernek nagyon nehéz beleképzelnie magát egy ennyire beteg ember helyzetébe. Nekem legalábbis nem ment, és mindig úgy láttam Martint, mint aki le van esve a lábáról, és alig pislákol benne a szellem. Holott nagyon is működőképes volt a lakás bizonyos pontjain, a többit meg éppencsakhogy túlélte, és ez a küzdelem a mindennapokkal sokszor elnyomta bennem a szellemi nagyságát.

Szeretem ezt a könyvet az utolsó betűjéig, minden szereplőjét, még akkor is, amikor a végén már utáltam egyeseket, az önzőségüket, az ostobaságukat, a merészségüket, hogy kihívták maguk ellen a sorsot, de ez volt a dolguk. Hogy mennyire végződött jól a történet, hogy történhetett volna-e másképpen, nem tudom, de adott egyfajta megnyugvást. Jó volt, hogy olvastam Lobonál, hogy Isolde is járt a Highgate temetőben, egészen más volt úgy tekinteni erre a helyre és a szereplőkre, hogy ez tényleg ilyen és így történik a valóságban is, és azok a szereplők, akik a lapokon megjelennek, igazából hús-vér emberek. A temető történetének egy nagyon pici darabja is életre kel a könyvben, leginkább Robert tolmácsolásában. Fantasztikus hely lehet, számomra kicsit érthetetlen, hogy miért kell a megőrzéséért ennyit küzdeni, valahogy ez alanyi jogon járna a múltnak és a történeteknek, a műemlékekről nem is szólva, hogy megmaradhasson a jövőnek.

2 megjegyzés:

  1. Óóó, mindig eldöntöm, hogy elolvasom ezt a könyvet annyi jót olvastam már róla - egyszer el is kezdtem, de olyan sokáig halogattam, hogy már nem tudtam meghosszabbítani - de valahogy mindig kimegy a fejemből. Talán most sikerül. A bejegyzés elolvasása után elég kíváncsi lettem rá.

    VálaszTörlés
  2. tényleg csak ajánlani tudom.:)

    VálaszTörlés