2013/02/22

Loranys Creighton - Holdfény a város felett

A régi blogomon olvashattátok már a posztot, de legyen csak meg itt is, két okból.
Kisnima ugyanis elolvasta (most olvassa másodszor, ebből csinált könyvborítót rajzórára, szal nagy a szerelem), és imádta, egyrészt. Másrészt meg akkor nem tudtam még vitába szállni az Anita Blake-koppintásgyanúval, most viszont már tudok, azóta ugyanis elolvastam az első két részt a sorozatból, és azt kell mondjam, hogy lehet, hogy nyomokban tartalmaz hasonlóságot, nekem mégis sokkal szórakoztatóbb volt, mint Hamilton könyvei. Így visszagondolva jobban hasonlít stílusában Chance-re, mint Hamiltonra: nagyon jó a humora, és itt sincs a történetben egy másodperc pihenő sem. Sajna nem úgy tűnik, mintha lenne folytatása, de hátha egyszer megtalál egy normális kiadót is az írónő.

Ez a csodálatosan hangzó írói álnév(?) egy igencsak fiatal magyar írónőt takar, aki lassan már 19 éves lesz (már el is múlt). És hogy ezt miért tartom ennyire fontosnak, hogy mindjárt ezzel kezdem? Több okból is. Mostanában, amit inkább már években lehet mérni, mint hónapokban, egyre-másra jelentek meg a vámpíros, humoros, a vámpíros-humoros, meg a pornóvámpíros könyvek, különböző életkorban és életstádiumban levő, és elsősorban nőnemű olvasókat megcélozva. Ebből a könyvdömpingből igazából mindenki tudott találni valami magának valót, még akkor is, ha néha sikerült mellényúlni. Megszokhattuk, hogy vicces, de mégis intelligens, kalandos, és izgalmas könyveket inkább csak külföldi írók írhatnak, a magyarokra ez nem igazán jellemző. A vámpírok meg pont egy olyan téma, amivel nem is nagyon próbálkoztak/próbálkoznak a kortárs írónők; idegen, furcsa lények világa ez, és annyian írtak már jó könyvet ebben a témában, akik köré szabályos rajongótáborok alakultak, hogy nehéz lehet felvenni velük a versenyt, így inkább meg sem próbálják.

Szerencsére itt van nekünk Creighton kisasszony, aki legyőzve nem létező félénkségét, mégiscsak megcsinálta a mi saját vámpíros kalandregényünket. Belebújt Lilian Carro bőrébe, és elénk tárt egy olyan veszélyes világot, amit nagyon jó így kívülről szemlélni, de kevés esélyünk lenne rá szimpla földi halandóként, hogy túléljük Carro egy napját. Különleges képességét nőágon örökölte, több száz évre visszamenően voltak ősei mindenféle képességek birtokában, kit milyen helyzetbe dobott az élet. Vészhelyzetben elő tudott magából olyan képességeket is hívni, amit nem használt a mindennapokban, ahol mint jós működtetett egy parairodaát, több paraképeségekkel rendelkező embert foglalkoztatva: vámpírvadászt, halottkeltőt, és hasonlót. Egy vérfarkas a szerelme, jóban van (legalábbis igyekszik) a város vámpírurával, Sachellel, és egy vérmes nyomozónő a barátja. És egyik bajból kerül a másikba, ahogy próbál segíteni a nyomozónőnek, és igyekszik információkat szerezni Sachelnek: mágiával telített hullák, ködbe vesző vámpírok, csupa titok és misztikum, megoldandó rejtélyek egymás hegyén hátán, nem csak a történetben, de az egész világban.

Nehéz klisémentesen írni vámpírokról, hiszen eléggé korlátozott a mozgásterük, ha meg nagyon elrugaszkodik az író, maga a vámpírlét valódisága kérdőjeleződik meg, már amennyire valódi lehet egy fantázialény és egy fantáziavilág. Nem mondom, hogy ebben a könyvben ne lennének klisék, a vámpír itt is vérszomjas, a vérfarkasokra hatással van a telihold, sőt, még vérleopárdok is vannak, meg alakváltók, de ez kábé annyira klisé, mint amikor egy hétköznapi regényben az emberek esznek, isznak, mulatoznak. Szóval ez egy kellék, és érzésem szerint az összes többi ilyen apróságot is kellékként kezelt Creighton, és összerakott belőle valamit, ami egy kicsit más, mint az eddig megszokott. Ne várjon senki bujaságtól felhevült szereplőket, akik majd meghalnak egymásért, mertszerencsére itt olyan nincs. Vagyis van, de csak mint mellékes szál, én hajlamos is voltam erről megfeledkezni, annyira nem volt lényeges. Amiért ezt a könyvet olvasni érdemes az izgi történeten kívül, az a stílus. Vagány, nagypofájú, elég szabadszájú, ironikus és humoros, egyszóval igazán szórakoztató. És erre a könyvre is jellemző, hogy folyamatos pörgés van, egy percre sem állunk meg, még akkor sem, amikor Carro bepillantást enged a gondolataiba, múltjába, érzéseibe. Nekem tetszik ez az állandó akció, a feszültség, ami alig-alig lanyhul, és nagyon jó szereplőket alkotott mindehhez, teljesen hihetően alakítják. Én ugyan a nyomozónő, Jessica stílusát picit sokalltam, ráfért volna egy leszedált pár hónap a gumiszobában, de végül is miatta is pörög ennyire a könyv. Az igazi kedvenc most Carro volt, egyszerűen imádtam a dumáját, a lazaságát, és persze Sachel, a titokzatos vámpírúr, aki végre nem a mindenkit meghágni akaró lepedőakrobata szerepkörét kapta, hanem tényleg ő volt a főnök, és végre olyan volt, mint aki tényleg vámpír.

Úgyhogy aki szereti az akciódús, humoros, szabadszájú szereplőkkel tarkított történetet, és még a vámpírok sem tudják elriasztani a jó kis kalandoktól és izgalmaktól, az feltétlenül olvassa el. Nem tudom, mennyi támpontot ad, de nekem egész végig olyan érzésem volt, mintha egybegyúrták volna Janet Evanovich humorát és Karen Chance lendületét, amit megkoronáz Creighton sajátos fantáziavilága és kifejezésmódja. Ezt hívják ígéretes kezdetnek, és ha már most ennyire kiforrott a stílusa, igencsak érdekes lesz látni, mit fog hozni a jövőben. Mert remélem, fog.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése