2012/11/25

Michael J. Sullivan - Trónbitorlók

Mindig lelkifurdalásom van, amikor a történetről mesélek, mert nem véletlenül nem olvasok fülszövegeket sem. Van valami varázsa annak, hogy felcsapom az első oldalon, és fogalmam sincs, hová csöppenek, kik közé, és mi fog történni. Így vettem kézbe a Trónbitorlókat is, úgyhogy aki szintén szűz olvasásélményre vágyik, a szaggatott vonalat ugorja át a szemével.
Royce Melburn és Hadrian Blackwater  (ők a Riyria) két gazfickó, pénzért bármit elvállalnak; leginkább különös és nehezen végrehajtható feladatokkal szokták megbízni őket, amiért igen sokat fizetnek, így egyértelmű, hogy inkább gazdag ármányoskodó nemesek veszik igénybe a szolgáltatásaikat. Nem is volt ezzel gond egészen addig, amíg be nem állított valaki, hogy be kell lopózniuk a királyi várba, és onnan el kell emelniük egy párbajtőrt. Ott azonban csapda várt rájuk, a királyt valaki meggyilkolta, és velük akarja elvitetni a balhét. A halott királynak két gyermeke van, a trónörökös, 19 éves herceg, és egy leány, aki okkult praktikákat folytat tornya csendes magányában.Már ácsolják a bitót a két harcos tolvajnak, amikor felkínálják nekik a menekülést, ha cserébe útközben tesznek egy kis kitérőt egy régi börtön felé, aminek még hírét sem hallották.
No, ennyit a történetről, és akkor jöjjön a lényeg.

Ez egy baromi jó könyv ... lehetne. Eseménydús, pörgős, időnként meglepő fordulatokat vesz a történet, és van két haláli főszereplő, Royce és Hadrian (akik egyébként lehettek volna sokkal kidolgozottabbak is, de sajna mégsem), akik mégsem bírtak el a történettel.
Leginkább Royce volt hatalmas arc, egyik pillanatról a másikra képes volt eltűnni, és tipikus magányos farkas, akiben vannak ugyan érzelmek, de nem engedi a felszínre kerülni, mert az gátolná a munkájában. Persze sokat nem időzünk a lelkivilágánál, csak utalások vannak erre, sokkal több időt töltünk úton, miközben sok mindent megtudunk a világukról. A titokzatos börtön felé haladva egy apátság is útba esik, ahol a másik kedvenc szereplőmet szedik össze, a nagy tudású Myront, aki az apátság könyvtárosa volt, és fejből tudott minden szöveget, amit valaha elolvasott.

Ami a legjobb a regényben, hogy igazi kalandozós-harcolós fantasy. Helyeken haladnak át, amiknek története van, ezeket szépen meg is tudjuk, és néhány ismerős is lesz más könyvből (például a törpök építette titokzatos börtön, aminek varázsszóra nyílik az ajtaja, igaz, a GYU-ban nem börtön volt, de az elv ugyanaz), de nagyon szépen beillesztette a történetbe, így akár vehetjük egyfajta szabálynak is, amit "hűségből" követ. A börtönnél egyébként hiába éreztem a koppintást, ahogyan végül bejutnak, és amikor benn vannak, szerintem az egyik legizgalmasabb része volt a könyvnek.
A regény legeredetibb figurája kétségkívül Ezrahaddon, a varázsló, nagyon bírtam a szövegét, meg őt magát is, nagyon kár, hogy alig szerepel. Azért néhány oldal után már örültem, hogy Royce rászólt, beszéljen már tisztességesen, mert néhány mondatát annyi idő alatt raktam össze, amennyi alatt elolvastam másik öt oldalt; szóval minden tiszteletem a fordítóé, hogy azért sikerült úgy régiesen írnia, hogy elsőre ne értsek semmit, mégis legyen értelme, ha nagyon szétszedem.
Amúgy a karakterek nincsenek kihangsúlyozva, inkább történetközpontú a regény, a szereplők csak kellékek, úgyhogy az a pár kedvenc szereplőm elég egysíkúra sikerült sajnos, és talán pont ezért is fáradtam el nagyjából a felénél. Rengeteg szereplőt mozgat, és sodró a történet, de egyszerűen egy ilyen regényhez kevesek voltak a főszereplők karakterei, sokkal hangsúlyosabb alakokat igényeltem volna. Amiből meg túl sokat kaptam, az  a "politikai ármánykodás", ami most nem tudott lekötni egy szemernyit sem. Akárhogy is nézem, ha a szereplők nem ennyire felszínes skiccek, hanem van némi mélységük, és komolyan tudtam volna venni őket, sokkal jobban élveztem volna. A megszokott és sablonos történetnek nem volt ellenpontja, ami pedig véleményem szerint egyszerűen muszáj lenne, hogy kicsit oldja az unalomig ismert fordulatokat.
Ami még nagyon zavart, az a magázódás. Teljesen idegenül hangzott, mikor pl. egy törp meg a hercegnő magázódnak. Szerintem egy fantasyhoz nem illik a magázódás, legalábbis nem akkor, ha ennyire semmitmondó szereplők között történik. Pont ugyanennyire lett volna tiszteletteljes, ha tegezve küldik el egymást melegebb éghajlatra, és igazán a szereplők személyisége sem kívánta meg ezt a körülményeskedést.
Szóval mint mondtam, ez egy baromi jó könyv lehetne, ha nem lenne ez a rengeteg ha, így viszont csak szimplán jó. Szórakoztató, lekötött, amíg olvastam, még ha néhol untam is, de nekem nem volt egy maradandó élmény.

Itt alant találhattok egy kis ízelítőt a könyvből, olvassatok bele!
Share:
Olvass tovább... ->

2012/11/21

Lovas Ildikó - Spanyol menyasszony

***
Első lendületből nagyon lehúztam ezt a regényt. Hogy hülyeség az egész, hogy sekélyes és primitív, hogy Lovas nem tud írni, és hogy semmi másra nem szolgál ez a regény, csak az öncélú írói tetszelgésre. Aztán úgy éreztem, módosítanom kell egy kicsit ezt a képet. A regényből két nő életét, gondolatait, érzéseit ismerhetjük meg: Tükröskatáét, aki valaki, bárki, akárki, és Olgáét, aki Csáth felesége. Ettől függetlenül a könyvnek igazából négy szereplője van, a két nő és férjeik, akiknek az élményeik, reakciójuk, gondolkodásmódjuk át- meg átszövi, keresztezi egymáséit.
Kata egy introvertált nőszemély, nehezen viseli az intim közelséget, és a férfiakkal való kapcsolatát nagyban meghatározta erős személyiségű nagyanyja, sokszor, sokféleképpen félreértett mondataival. Elutasítóvá vált, egy olyan nővé, aki csak felnőttkorára, nagyon sokára jött rá, melyik mondatnak mi is volt a valódi jelentése, de ekkor már maga mögött tudta élete nagy kudarcát, a házasságát. Pedig csak arra készült, arra tartogatta magát, hogy megbecsüljék, és mindent megtett, hogy betartsa nagyanyja kiforgatott szavait. Életcélja volt, hogy Feleség legyen, de mindent megrontott a féltékenység, okkal vagy ok nélkül. Pedig szerelemre vágyott, elfogadásra, őszinteségre, összetartozásra, de önmaga útjába állt az érzéseivel, a kiváltott hatásával. Kata előadásmódja eléggé zavart, csapongó, de nem csak a stílusa, hanem a gondolatai is, jó nagy adag naivitás és egyfajta határon túli életérzés is megfigyelhető bennük. De az emberek végül is mindenhol egyformák, féltékenykednek, kavarnak, elszeretik egymás pasiját, és folyamatos megerősítésre vágynak.

A másik nő Olga, aki egy kifordult kapcsolatban él morfinista férjével, Csáthtal, egyszerre domina, és rabszolga, mikor melyik szerepet kívánja a helyzet. Kata minden egyes szava, élménye, gondolata visszaköszön Olgában, mégsem hasonlítanak egymásra, inkább egymás férjeire. Olga érettebb személyiség, távol áll tőle a naivitás, és ami Katának szenvedést okozna, ő azt önként és szinte örömmel vállalja: ő nem zárja le a házasságát, hanem bosszul szabados és könnyűvérű természetével. De hogy ez most bátorság-e vagy gyávaság, az nem egészen egyértelmű, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Elvégre mitől bátor az a nő, aki öntudatlan férjét rugdossa, tudván, hogy úgysem érzi? Bátor-e, vagy érdemel-e bármiféle tiszteletet egy olyan nő, aki a morfin lázában égő férjét kínozza? Lehet az ilyet sajnálni, hogy egyébként mit tesznek vele, hogyan bánnak vele? Lovas általa élte ki erotikus és perverz fantáziáját, túl nagy hangsúlyt fektetve a szexre, ami Olgának lételem, és körülötte forog minden. A kefélés viszonyítási alappá vált, jutalommá, büntetéssé. Ő ebben leli örömét: ő még képes élvezni, Csáth viszont már nem. Vagy legalábbis vele nem.

És hogy mit is jelent nekem ennek a két nőnek az élete? Először is, bár ez teljesen egyértelmű, adott esetben mégis nehéz tudomásul venni: a múlt egy lezárt dolog, ami régen volt, azt nem érdemes életben tartani. Gondolok itt épp a féltékenységük okára: a múltbeli emberekre, nőkre, férfiakra féltékenykedtek, ezzel megmérgezték nem csak a jelent, de lehetetlenné tették a normális együttlétet a jövőben is. A másik, amit igyekszik megmutatni, az a titok, amit a másikban meglelünk, és kapunk utána, mert ismeretlen, mert tudatlanok vagyunk felőle, mert mi magunk nem vagyunk a részesei, a másik maga. Mindannyian voltunk már úgy, hogy szívesen belebújtunk volna a másik bőrébe, hogy a saját szemünkkel lássuk, amit a másik lát, érezzük, amit érez, halljuk a gondolatait, hogy az ő szemével láthassuk saját magunkat, és közvetlenül tapasztalhassuk meg érzéseit irányunkba. Olga is kutakszik, mint ahogyan Csáth is, meg is kapják a maguk válaszait, de egyre boldogtalanabbak tőle. Katáéknál nincs válasz, vagy ha van is, nem hiszik el, ők ebbe rokkannak bele.

Azt hiszem, kellőképpen a mélyére jutottam a könyvnek, ettől függetlenül tartom, hogy Lovas nem ír jól. Még ha szándékolt is a Kata-féle megnyilatkozás stílusa, annyira színvonaltalan és primitív, hogy arra nincsen szó. Mivel kicseleztem cseppet a regény szerkezeti felépítését, ugyanis a két szereplő fejezetei felváltva követik egymást, (hol ennek kettő, amannak három jut, hol fordítva), én viszont egyben olvastam el Katát, és külön Olgát, így a kontraszt és a hasonlóságok még szembetűnőbbek voltak. De úgy érzem, így szerencsésebb volt olvasni, mert nem kellett kizökkennem egy világból, ha már beleugrottam, bár így visszagondolva túl nagy különbség nem volt köztük, az időbeli eltolódáson kívül. Hogy igazából mi értelme volt belevonni ebbe a könyvbe a másik nőt, azt nem igazán értem. Bármelyikük maradhatott volna önmagában, szólhatott volna csak Olgáról, csak Katáról vagy akár Juliskáról. Körbe-körbe forgatja az író a szereplőit ugyanazon dolgok körül, meg sem próbálva kiutat keresni nekik.

Akik eddig olvasták, és akikről tudok, nem szerették ezt a regényt , és én teljesen megértem őket. Van egy olyan érzésem, hogy Olga csak Csáth miatt került a könyvbe, Csáth meg azért, hogy valaki megvegye a könyvet. Vagy talán szívesebben írt volna róluk, a téma adta volna magát, futotta volna több fejezet is belőlük, talán azt hitte, önmagában nem állta volna meg a helyét, vagy nem tud annyit, hogy csak róluk írjon. Lehet, hogy önmagát is szerette volna beleírni a regénybe, mint Tükröskata. Inkább azoknak ajánlanám a könyvet, akik szeretik ezt a ma divatos, modernnek nevezett előadásmódot, ami számomra a primitív kifejezésmód egy szinonimájává vált, legalábbis ebben a formában, és egyébként is nyitottak olyan dolgokra, ami nem feltétlen alkalmas arra, hogy papírra vessék.

És akkor most jöjjön néhány, nem feltétlenül a könyvhöz kapcsolódó gondolat. Mitől lesz jó egy könyv? Ez például jó könyv? Ha elgondolkodtat, akkor már jó, vagy valamilyen szintet azért meg kellene ütnie? Igen, megint a csillagozáson akadtam fenn. Mert ez egy olyan könyv, aminek 1-6-ig bármennyi csillagot tudnék adni, de akkor most mennyit adjak? Mert ha 6-ot kap, nem fogja tükrözni azt a mélységes visszatetszést, amit az írói megnyilatkozás váltott ki bennem. Mert kaphatna 6-ost is, a téma, az ötlet, és Olga személye miatt megérdemelné, és mert elgondolkodtatott, mert kérdéseim lettek. Viszont a stílus, ahogyan ezt az egészet közvetíti, az nem érdemel 1 csillagnál többet de annyit mégsem adhatok, elvégre a mondanivaló ott van mögötte, akármilyen szar papírba is van csomagolva. Vagy netán attól jó egy könyv, hogy élvezzük? Miért, Ferrantét lehet élvezni? Kétlem, mert magát a témát nem lehet élvezni, ő viszont baromi jó író, Lovas viszont nem az, bár őt sem lehet élvezni.

Úgyhogy úgy tessék erre a 3 csillagra tekinteni, hogy ez igazából 2, de olykor akár 5 is lehet, attól függően, hogy épp rosszindulatúan, vagy jóindulatúan állok a könyvhöz. Részemről örültem, hogy befejeztem a könyvet. A téma baromi jó lenne, mármint Olga témája, de annyira rosszul van megírva, hogy egyáltalán nem volt jó olvasni. Nagyon kíváncsi vagyok, a többek mit fognak mondani róla. (és most, hogy olvastam Rakovszky A kígyó árnyékát, azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a csirkenyak-kaszabolós-ujjelvágós képet tőle vehette.)
Share:
Olvass tovább... ->

2012/11/16

Néhány újabb megjelenés

 Metropolis Media
A 15 éves Caitlin Decter születése óta vak, de ez nem nagyon zavarja: az iskolában matekzseniként tisztelik, társasági életét pedig online éli. Aztán egy nap e-mailt kap egy tokiói kutatótól, aki gyógymódot kínál neki, azt állítja, visszaadhatja a szeme világát. A lány és családja kapva kapnak a lehetőségen, de az implant a beültetést követően látszólag nem akar működni.
Caitlin és a kutató komputeres kapcsolatban maradnak, hogy a berendezés fogadhassa az újabb szoftverfrissítéseket, és az egyiket követően a lány valóban látni kezd, de nem a környezetét, hanem az internet virtuális valóságát, sőt annak kódolását.
Mindeközben kaliforniában egy laboratóriumi csimpánz megtanul jelnyelvvel kommunikálni, és webkamerás kapcsolatba lép egy miami állatkert orangutánjával; Kínában minden eddiginél halálosabb madárinfluenza-járvány tör ki, amit csak az ország teljes izolálásával tudnak megfékezni; és valami mocorogni kezd a neten is, mintha az egészet már nem csupán bitek és byte-ok alkotnák. Az intő jelek sokasodnak, könnyen lehet, hogy a világ gyökeres változás előtt áll…

Robert J. Sawyernek ezzel a regényével veszi kezdetét az az Internet-trilógia, amelynek egyedülálló módon mindhárom része elnyerte Kanada rangos Aurora-díját. Története az érzékelés, a valóság határait keresi, de közben nem felejt el szórakoztatni sem.

„Feledhetetlen. Egyszerűen nem lehet letenni.”  - Jack McDevitt

„Robert J. Sawyer ismét megtalálta azt az ideális pontot, ahol a nagy ötletek és a kisemberek találkoznak… Elgondolkodtató és lebilincselő olvasmány.” - Robert Charles Wilson


Metropolis Media
Kivrin Engle történelem szakos egyetemi hallgató lány. Tanulmányai különösen izgalmasak a 2050-es évek Angliájában, ahol kutatási segédletként már az időutazást is igénybe veheti. A szabályok szigorúak, tiltanak mindenféle beavatkozást, csupán a megfigyelés engedélyezett. Az eddig veszélyesnek nyilvánított és tiltott középkort a Történelemtudományi Kar helyettes vezetője váratlanul megnyitja, így Kivrin engedélyt kap, hogy ellátogasson az 1320. évi Oxfordba, tanára, James Dunworthy professzor határozott tiltakozása ellenére.
Az időgépet kezelő egyik technikus hirtelen megbetegedése miatt az utazás nem zökkenőmentes, és amint megérkezik, a lányon is kitörnek az influenza tünetei. Hamarosan azonban rá kell döbbennie, hogy ez a legkisebb problémája: nemcsak hogy nem emlékszik a koordinátákra, ahonnan kollégáinak föl kell majd őt szedni, de nem is az eltervezett évbe érkezett.
Ez a Hugo- és Nebula-díjas regény indítja útjára a szerző időutazó történészek kalandjait bemutató sorozatát, melyet az angolszász SF alapműveként tartanak számon, és immár két évtizede minden újabb kötet megjelenése eseményszámba megy.

„A középkor világa beleég az emlékezetbe, minden szereplőt valósággal életre kelt az alapos kidolgozottság… Connie Willisnek igazából sikerült ablakot nyitni a múltra, nem véletlenül telt öt évébe megírni ezt a regényt.” – Washington Post Book World

„Intelligens és minden igényt kielégítő ötvözése a klasszikus SF-nek és a történelmi rekonstrukciónak.” – Publishers Weekly


Metropolis Media
Egy kövér, csúnyácska tízéves kisfiú személyében nagy erejű, hasonítatlan Fénypárti próféta jelenik meg Moszkvában. Ezzel újból megbomlani látszik a Fény és a Setét egyensúlya. De nem ez a legnagyobb baj. A próféták jövendölése, ha az emberek tudomására jut, feltétlenül be is teljesedik, és ez rendszerint háborút, országok és népek pusztulását jelenti. A Homály elküldi tehát teljes hatalmával rendelkező megtestesülését, a Tigrist, hogy megölje a hírhozót, és bárki mást is, aki esetleg meghallgatta.
A moszkvai Éjszakai Őrség megpróbálja megállítani az ítéletvégrehajtót, de Anton Gorogyeckijnek és társainak rá kell döbbenniük, hogy soraik között olyanok is vannak, akik magát a Homályt akarják eltörölni. Márpedig akkor megszűnik a mágia, a Másfélék elvesztik minden rendkívüli képességüket. És a világ visszavonhatatlanul megváltozik.

Az orosz sztárszerző ropogósan friss Őrség-regényétől ismét minden olvasója megkapja, amire vágyik, a varázslatot, az izgalmat, az érzelmeket és azt az utánozhatatlan életérzést, melyet csak Bulgakov szellemi örökösei képesek egy szövegből előcsalni.

Alexandra
126 évvel a IV. világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra... Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van...
Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőjárműveket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás "nemzetbiztonsági ügy".
Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.
Share:
Olvass tovább... ->

2012/11/12

10 - SFmag Antológia


Akit érdekel a sci-fi és a fantasy, és minőségi írásokra vágyik, biztosan rátalált már az SFmagra. Nem csak könyvértékeléseket lehet náluk olvasni, de nagyon jó tematikus cikkeik szoktak lenni, igen tájékozottak a világban történt eseményeket illetően is, és egyre kiterjedtebb kapcsolatokkal rendelkeznek külföldi magazinokkal is. Az ő idei válogatáskötetük ajánlója következik, ami megvehető e-ben az Ad Astra kiadó oldalán. (Tavaly is kiadtak egy antológiát, az ingyen letölthető innen.) 

Jeffrey Ford - Teremtés 10/8
Imádom, amikor valaki nyugodtan, komótosan mesél el egy titkokkal teli történetet. Ford azonnal megvett magának ezzel a hangvétellel, nagyon szeretnék tőle valami hosszabbat olvasni. A legjobb novella a válogatásban, nem csak a stílusa, hanem a témája miatt is.
Egy gyermek teremtő képzeletének alkotásáról szól, egy gólemről, és arról, hogy vannak dolgok, amiknek nem kell kiderülniük soha.

Elizabeth Hand - Kénkő Kleopátra 10/2
Soha nem értettem, miért élvezik azt egyesek, hogy apró lényeket gombostűvel egy fadarabhoz rögzítenek, majd bekeretezve a falra teszik, mintha valami festmény lenne. A novella szereplője természettudós, a lepkék a kedvencei.
Az egyetlen értelmes dolog ebben a novellában a felirat volt a bolt falán, hogy mit fognak művelni a tolvajokkal. Egyébként nem igazán értem, miért íródott. Szürreális, lehangoló és abszurd, értelem nélkül.A lány, aki imádja a pillangókat, pasikat kötöz ki, akikből pillangó lesz.

Peter Watts - A sziget 10/5
Egy igazi, hamisítatlan sci-fi, amelyben népünk néhány tagja elképzelhetetlen mértékű ideje utazik az űrben; a Föld már sehol sincs, ők pedig igyekeznek véghez vinni egy küldetést, de már azt sem tudják, létezik-e, aki a parancsot adta. elég sokrétegű, rövidségéhez képedt. Az építés, az építések közötti "halál", az éppen fenn lévők kapcsolati nihilje, és az a valami, az élő, gondolkodó lét, amivel szembekerültek, és amiről nem tudják, hogy előpusztítsák-e, vagy ne. Az örök kérdések: a kommunikáció problémája, és az élethez való hozzáállás, és újabb teremtésprobléma.

Adam-Troy Castro - Fölösek 10/7
A fölösek azok, akik a magzatokat kihordják. Késleltetett növekedés egy még biztonságos közegében, miközben a környezetről messzemenő benyomások érkeznek a magzati tudathoz. Ezt még megspékeli a fölös egyéb képessége, amiből a magzat egy elviselhető kivonatot kap: önpusztítás érzése, az evés felfokozott öröme, erotikus érzetek. Itt az élet a fogantatástól a születésig tart, mígnem a bedrótozott méhből egy tudat születésre ítélt egy embriót.

Rachel Swirsky: Erósz, Fília, Agapé 10/8
Egy robot élete embernek álcázva, majd tudatától megfosztva önmagát, a saját útkeresése.
Kár, hogy nincs tovább, érdekelt volna, mi talál magában.

Moskát Anita: Megnemszületettek városa 10/10
Mi is a meg-nem-születettség? Milyen az, amikor lemondanak valakiről, és minden esélytől megfosztják? Nem-élet létükben épp olyan fontos a szeretet és a bizalom, a remény és a hit, mint élő társaiknak
Döbbenetesen szép novella. Nagyon tetszett.
 
Tobias S Buckell: Anakoinózis  10/8
A kedves szőrmókok és a területfoglaló aerokraták története. A szőrmókok az önállóság és a szabadság eszméjét terjesztik furcsa örökítési rituáléval, az egymásra utalt népükön belül. Egyre jobban telítődnek a területfoglalók emlékeivel, az általuk keltett érzetekkel, nem is sejtve, mennyire véglegesen megváltoztatják a rituáléval önmagukat.

Juhász Viktor: A Rádiumember magányossága 10/9
Magyar szupermen repked áramvonalas aranyszín sisakban Budapest felett, majd magához hasonlatos különlegeseket toboroz, hogy előkerítsék az elrabolt professzort, és hogy megakadályozzák a GÉP elkészítését. Tetszett a futurisztikus Budapest, meg az alternatív történelem, és a repülő hős ellenére érzek benne némi steampunk vonást is, amitől külön szeretem ezt a novellát.

Robert Charles Wilson: Descartes színháza 10/10
Halott nagypapa egy neuroprotézisből próbálja segíteni unokáját, akinek dolga akadt egy halállal kísérletező emberrel. Alapvetően a jogi kiskapukat kihasználva végzi a kísérleteket, de most akadt egy névtelenségbe burkolózó gazdag pártfogója, akinek sem a kilétéről, sem a céljairól nincs tudomása senkinek.
Nagyon szimpatikus az elbeszélés stílusa, és az egyik legérdekesebb, legjobban megalkotott novella a válogatásban.
 
Catherynne M. Valente: A téridő tizenhárom arca 10/9
Valente Marija Morevnája, azt hiszem, mondhatom, hogy életem egyik meghatározó könyve. Ez a novella nagyon más, de itt iss megtalálhatjuk a mesék és teremtésmítoszok kissé módosított történeteit, felváltva egy író életének képeivel. És valami fantasztikus, ahogyan ír.
Share:
Olvass tovább... ->

2012/11/09

Sylvia Day - Hozzád kötve (Crossfire 1)


És előre is elnézést a hosszú posztért.

Egyre szaporodnak azon cikkek, amik A szürke 50 árnyalata és a Twilight kapcsán az emberi párkapcsolatokkal foglalkoznak, és azt tárgyalják, mennyire károsan negatív képet közvetítenek ezek a típusú könyvek a nők felé, és hogy mennyire meg fog változni miattuk a férfiak felé irányuló elvárás.
Annyira nem szeretnék belemélyedni a témába, mert nem vagyok szakértő, és ahogy olvasom, sokszor olyasmit is odalátnak, ami nincs is ott, vagy csak vélhető a megléte, viszont a jelenség nagyon érdekel. Talán mert érintve érzem magam a nagyon domináns hímekhez való vonzódásom miatt, viszont nélkülözöm azt a fajta elesettséget és sutaságot, amivel a női főszereplőket felruházzák, így persze kíváncsi vagyok, rám milyen hatást gyakorolhat egy ilyen könyv.
Mivel a szürkekönyv nem érdekel a minimális szintet is megütni képtelen szövegminőség miatt (ami egyrészt az alapanyag, másrészt meg a fordító hibája), és amiket olvastam róla, a történet sem nekem íródott, így maradt ez.

Le sem tagadhatná, hogy a szürkekönyv farvizén próbál evickélni, ez már a borítóján is látszik. Nyakkendő a szürkén, ezen mandzsettagomb, csupa férfias kellék. Nekem egyébként ez a mandzsettás jobban tetszik, talán az arany felület miatt kellemesebb az összhatás. És ennyiben ki is merült, hogy a szürkével össze tudjam hasonlítani, mert csak halvány fogalmaim vannak az ottani történésekről és karakterekről, ennyire meg azért nem alapoznék. Viszont a Twilighttal össze tudnám vetni, csak annak meg semmi értelmét nem látom, tekintve, hogy ott ember-vámpír kapcsolatról van szó, ebben meg emberek a szereplők, és mondjon nekem bárki bármit, nem tudok egy vámpírra úgy tekinteni, mint egy emberre, és a vele való kapcsolatot sem tudom úgy kezelni, hogy milyen lenne, ha lenne egy vámpír pasim, aki hű, miket csinálna velem. Nekem itt szokott megdőlni az ezekkel a könyvekkel kapcsolatos elemzések szinte mindegyike. Ha párkapcsolati problémát emlegetnek, ne hivatkozzon senki egy vámpírra, mert az onnantól már hiteltelen és nevetséges, bár a pszichológusok szeretik ezt másképpen gondolni, én ettől még nem látom életszerű kiindulási pontnak. De sok a szöveg, jöjjön a könyv.

Ami elsőre szemet szúr, hogy Eva karaktere viszonylag átlagos, és első ránézésre nagyon eltér a Bella-féle csetlő-botló szerencsétlentől: önálló, és karrierista. Az, hogy seggre ül egy jó pasi láttán, csak az író hibája, azt hiszi, hogy ettől az elesettségtől majd vonzó és szimpatikus lesz. Annyit valóban elért, hogy Gideon Cross felfigyel rá, hogy valaki ott üldögél vele szemben a földön.
A második hiba, hogy a csaj szeme megakad Gideon férfiasságán. Egyszer totál elgondolkodtam, és azt vettem észre, hogy egy pasi lábaközét bámulom, és nem kis megdöbbenésemre a srác szabályosan rémült volt. (azt nem tudom már, min gondolkodtam, de semmi köze nem volt a fickó farkához, egyszerűen rossz volt a testmagasság-arányunk.:D) Szóval azt nem tudom, a valóságban ez mekkora nyomást gyakorolhat a pasik nagy részére, biztos, hogy elvárásokat feltételeznek egy stírölő nő láttán, ami nem feltétlen passzol a saját természetadta méreteikkel. Bár nem látszik, hogy Gideon a lelkére vette volna a dolgot, úgyhogy nem aggódtam érte.

Szóval ott kezdődik az ismeretségük, hogy Eva elalél Gideontól, de erőt vesz magán, és nem mászik rá akkor mindjárt, nem is néz bele a nadrágjába, hogy jól látta-e, amit látott, hanem hazafut. Merthogy hogyan is lehetne megnézni az új munkahelyet, ha nem futószerkóban. Most tekintsünk el attól, hogy ez elég nevetséges, lehet egy olyan pozitív vonzata, hogy talán a nők elkezdenek sportolni a hatására. Mert ha az ilyen könyveket tudjuk okolni deviáns kapcsolatokért, akkor fogadjuk el, hogy akár pozitív dolgot is közvetíthetnek azoknak, akik ezt észreveszik. A könyv egésze alatt is elég sokat járnak edzőteremben egyébként, Day igyekezett beépíteni a sportot a mindennapjaikba.
Gideon természetesen jóképű, és mint tudjuk, jó a teste is, de ezen ne csodálkozzunk. Nagyon kevés nő vágyainak netovábbja, hogy a hájat hajtogassa a pasi farkáról, vagy hogy eligazgassa magán a másik bordáit, amik bökik, ha aktusra kerül a sor. Mint ahogyan a pasik is jó nőkre vágynak, igaz ez a nőkre is. És amíg a valóságban arcul csap minket mondjuk egy arc, vagy a szájszag, addig ezeknél a regényeknél aztán tényleg azt képzel oda mindenki, akit csak akar. Én például sportot űzök belőle, hogy az összes kék szemű főszereplőt barnává varázsolom.
Eva fogalmazza meg nagyon jól: "Tudod, hogy van ez – vannak jó kiállású pasik, akiktől meg se moccannak a hormonjaid, miközben vannak olyanok, akik sehogy se néznek ki, mégis csak úgy izzik bennük a szexepil." Ez bizony nagyon igaz.
Az más kérdés, hogy én nem tudok ennyire elborulni egy férfi kinézetétől, mint azt Eva tette, de azt hiszem, kettőnk közül ő képviseli a nagyobb átlagot.

És miközben Eva alél és rajong, és ökölbe szorítja a kezét, hogy ne érintse meg Gideont, azon tűnődöm, hogy vajon miért váltja ki Evaból egy jó pasi ezeket a túlzott reakciókat, és vajon a valóságban is így működik-e. Ennyire kevés lenne körülöttünk a jó fickó, sármos kisugárzással és határozott karakterrel, hogy amikor elénk kerül egy, nem kapunk levegőt, és se látunk, se hallunk? Egyáltalán lehet ebből általánosítani, vagy ez csak Evával történik, és a könyv hatására majd mindenki azt fogja keresni, hogy ki a legalkalmasabb arra, hogy ennyire és így rajongjon érte?
Az biztos, hogy ami romantikusnak mondható regényt én olvastam, az mind a klasszikus és régimódi felállást közvetítette: a nő dolga, hogy szép legyen, a férfié, hogy erős, és hogy elájuljon a nő szépségétől. Amit viszont én most olvasok, az homlokegyenest az ellenkezője, sőt, ezt tapasztaltam már Kinley MacGregornál is, csak jóval kisebb hévvel: a férfi gyönyörű, selymes hajjal, csodás bőrrel, és pompás alakkal (eltulajdonítva a nőkre jellemző külsőségeket), és óhatatlanul megfordul a fejemben, hogyan lehet karakán és erős személyiségnek tartani valakit, akinek a selymes hajától odáig meg vissza vagyunk.

Eva egyébként elég szórakoztató és üde karakter, bár olyan, mint aki évek óta nem látott pasit, viszont előnyére legyen mondva se nem síkhülye, se nem béna. Amikor egy tárgyalásra menet belezuhan Gideon karjaiba, képes azon gondolkodni, hogy "hogyan lehetne még megbotlani, elesni, felbukni, megcsúszni vagy pofára esni ez előtt a szexisten előtt az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban." Hogy Gideon mit szól hozzá, hogy egyenlőségjelet tesznek közte és a farka közt, azt nem tudni, de gondolom, ugyanolyan érzés lehet, mint amikor egy nő melleivel beszélgetnek.
Viszont amin fogást találhatnak az abuzív kapcsolatot keresők, az ez: "...én már ereszkedtem is a székre. Testem ösztönösen engedelmeskedett Cross parancsának, mielőtt még az agyam ellenkezhetett volna." Holott nincs másról szó, csak az ember szívesen ül a közelébe annak, akit annyira kíván, hogy azt még a vibrátorával sem akarja megosztani.

Gideon egészen addig szimpatikus volt, és értékeltem a férfiasságát, amíg szemtől pofába nem közölte Evával, hogy meg akarja dugni. Ez taplóság. Egy öltönyös félisten adja meg a módját ennek, mert ennyi erővel megdönthetné a liftben is akár, aztán megy mindenki a maga dolgára, mintha mi sem történt volna.
Innentől elég kiszámítható a történet, Eva próbál ellenállni, minden jobb meggyőződése ellenére, aztán persze beadja a derekát.

A könyvön látszik, hogy nem tiniknek íródott, elég szókimondó és a prűdségnek még csak az árnyéka sem vetül rá. Evának volt egy átfutó gondolata Crossról, hogy nagy farka lehet. Ha már itt tartunk, ez elég relatív, és csak bizonyos helyzetekben mérője a férfinak, de itt nincs is szó lelkekről és holtomiglanról, csakis a csupasz érzékiségről. Viszont mégiscsak kapcsolat ez, még ha eleinte eléggé egyfelé orientálnak benne mindketten, úgyhogy lényegesek a személyiségbeli vonások.

Eva kedves, szép, elég okos is, és apránként megtudjuk, hogy történt vele valami szörnyűség, amin ő ugyan már túllépett, legalábbis úgy tűnik, az anyja azonban nem. Szereti a szépet, ezért persze, hogy azonnal feltűnik neki Cross, amin nem igazán lehet csodálkozni.
Nem tűnik olyannak, akit le lehet igázni, de karakteres férfiak bárkit tudnak irányítani, ez alól ő sem kivétel, akár a mostohaapjáról van szó, akár Crossról.

Cross abszolút alfahím, de a csököttebb fajtából. Megadja a nőknek, ami kell, de ez csak a testiségre korlátozódik. Semmi romantika, semmi lelki cécó. Ebben vajon mi lehet a vonzó? A figyelem hiányát nem lehet nagy farokkal vagy kék szemekkel kompenzálni, még azzal a  tudattal sem, hogy tízezer nő lenne szívesen Eva helyében. De mondom, mivel Eva sem rószaszirmos udvarlásra vágyik, hanem kemény és nagy farokra, inkább csak megszokásból ellenkezik vele, a kielégítetlensége nagyobb a szeretetéhségénél. Valamilyen szinten imponáló, ha az ember lányát egy kiéhezett pasi vezeti végig a saját irodáján, ámuló szemek kereszttüzében.
Cross döbbenetesen tudatosnak tűnik: ha csak azért nem fekszik le vele Eva, mert Cross kéri, de ő sem akar randit, akkor tudnia kell pontról pontra, mit hogyan szeretne. Mintha egy picit szociopata lenne, aki inkább előre betanulja a játékszabályokat, ha már csak így szerezheti meg, amit akar, egyébként meg mindenki elégedjen meg azzal, amit ad: alkalmi szexszel, ami viszont tuti, hogy jó lesz.
Eleinte elég korrektnek tűnt a kapcsolatuk, mert Cross ugyan semmi más nem akart Evával, mint megdugni, és ennek hangot is adott, alapvetően Eva sem akart semmi mást tőle, csak végre jól megkefélje. A nyers vágy mindig hatással van az emberre.
Örülök, hogy Day nem használta ki az első adandó alkalmat, és a közeledés módja is hagy maga után némi kívánnivalót, de tiszta lappal játszik mindenki, úgyhogy én nem látom, hogy ebben lenne hiba.
Evának hatalmas dumái vannak, míg Cross-szal küzd:
"A vibrátorom meg én régóta jól megértjük egymást. Amikor végeztünk, pontosan tudjuk, hogy melyikünk volt az, akit használtak. És az nem én vagyok. Jó éjt, Gideon." Nem lehetett egyszerű helytállnia a nagy ostrom közepette.:D
Értékelendő szerintem, ahogy tisztázni próbálják egymás elvárásait. Bár látható, hogy Cross nem teljesen százas, ezt tudja magáról, ezért tudja azt is, mit kell tennie: megkérdezi, Eva mit és hogyan szeretne. Ezt nagyon kevesen teszik meg a való életben. Oké, itt nem kicsit konkrét és egyértelmű a felállás, de a kommunikáció-készségnek egyikük sincs híján.
Amellett, hogy Cross akaratos és nyomul, Eva teljesen tisztában van vele, hogy nem fogja alább adni a saját elvárásait: ne kezeljék eszközként, és ne kelljen úgy éreznie, hogy használják. Abszolút öntudatos hozzáállás egy szexközpontú kapcsolatban.

'Élvezz nekem MOST!' ebben is volt, mint a szürkében, de egyrészt Eva tapasztalt, másrészt Cross rafkós volt, mert azért lehet tudni, mikor jön el a csúcs, és ő pont azt a pillanatot választotta a parancsba adásra, szal nem volt nehéz engedelmeskedni neki; és persze itt sem maradhat el a többszörös orgazmus, ami nekem ilyen rövid időn belül még nem volt, de ettől még nem szeretném kétségbe vonni, hogy másnak meg lehet. Viszont ez a Gideon ijesztően tájékozott gyantázás-ügyileg...

Lehetett rá számítani, hogy ez a 'csak szex' dolog nagyon szép és jó, amíg fejben lejátssza az ember, és itt is eljött a pillanat, amikor fordult a játék, és már nem csak szex volt. Először egyikük sem értette, mi van, hiszen egyeztették a kívánalmakat, de az élet nem mindig a tervek szerint alakul, és az érzelmek semmiképpen nem tartoznak abba a kategóriába, amit rögzíteni lehet, vagy kalkulálni velük. Mindenki jól összezavarta egymást, meg saját magát. Crosst értem. Ő tudatosan távol tartja magát az érzelmektől, amit Eva a saját maga elleni támadásnak vesz, pedig ha egy kicsit okosabb, tudhatta volna, hogy Cross ezt fogja tenni.
Aztán ott van a féltékeny cicababa, aki mindig Cross élete részének szeretné tudni magát, még ha soha nem fekhet le vágyai tárgyával; na, ő szinte kötelező kellék egy könyvben, mert nem elég a feszkó, amit maguknak okoznak, kell még valami külső nyomás is.
Az is elég érdekes, hogy egy ember, aki ennyire távol tartja magát a lelki érintkezéstől, milyen szenvedéllyel beszél a testi szükségleteiről, amik persze Evára koncentrálódnak. Ebből, meg abból, hogy kijelent bizony dolgokat, hogy 'most meg foglak csókolni' vagy 'meg foglak ujjazni' lehet, hogy valami okosat kellene leszűrnöm, de igazából nem látom sok értelmét. Egyike a furcsaságoknak, akárcsak a kapcsolat mibenlétének konkretizálása. Nincs más funkciója, minthogy Evát totál felizgatja vele, plusz Cross tudatosítja, hogy ő irányít, ami őt jobban érdekli, mint Evát. Ő csak Crosst akarja.
Amit idegennek vélek Cross karakterétől, az az, amikor látszólag átadja az irányítást Evának, hogy mondja meg, mit csináljon, hogy oké legyen minden, közben meg épp egy sorral feljebb vallja be, hogy nehezen dolgozza fel, ha nem ő irányít. Ez nekem nem passzol, bár ha úgy nézem, éppen beleillhet Cross disszonáns jellemébe. Ezzel jól megszívatja a nőt, aki azt hiszi, bármit meghatározhat, viszont amint Gideon jónak látja, visszaveszi a gyeplőt. Ez is egyfajta védekező mechanizmus, érzékelteti, hogy nem nézi ő a másikat teljesen semmibe, de az a biztos, ha majd ő megmondja, hogy legyen. Tény, hogy roppant figyelmes, minden helyzetben, ezt sok pasi eltanulhatná tőle. Viszont Eva beint neki, ha épp nem tetszik valami, úgyhogy egyáltalán nem olyan egyszerű az az irányítás.
Viszont itt is előjön sokak gyenge pontja, Gideon ugyanis figyelteti a lányt. Vagyis nem is figyeltetésnek nevezném ezt, inkább élénk érdeklődésnek, bár biztosan lesznek, akik emögött valami súlyos személyiségzavart vélnek felfedezni. Cross kíváncsi rá, hogy hol találhatja meg vágyai tárgyát, és ezért mindent meg is tesz.

Nem lenne szép szó nélkül elmennem Cary mellett, akivel kapcsolatban csak sokára esett le, hogy meleg, meg hogy fiú, aztán végül kiderült, hogy biszex, ő tölti be a kisangyal szerepét, aki vigyáz Evára. Kedves, aranyos, és semmi férfias nincs benne, nem is igen férne meg Gideon férfiassága mellett. Jól eltalált szereplő.

Kíváncsi vagyok, árgus szemű feministák hogyan vélekednek erről a könyvről, nem a szürke meg Twilight összehasonlításában, hanem önmagában.
És most sajnálom, hogy nem tudom a szürkéhez hasonlítani, mert ebben a könyvben elég sok pozitív dolog van, és a funkcióját valóban betölti: hatással van az ember érzékeire. Kendőzetlen kéjelgés az egész, még csak véletlenül sem mézesmadzag-szerűen érinti a párosodást, hanem totál konkrétan, szégyenérzet nélkül. Láthatjuk, hogy mélyül el két ember felszínesnek induló kapcsolata, ahol mindenki a saját démonjaival küzd. Ha nem nőknek íródik, akkor lehetett volna belőle lélekelemző szépirodalom is, így azért megmarad egy gyöngyszemnek a romantikának álcázott pornóirodalomban.

Végső konklúzió? Egy roppant sablonos, de élvezhetően megírt könyv. Gideonnak semmi köze Edwardhoz, viszont jól megformált karakterként hozza a fájdalmas múlttal rendelkező alfahímet, aki sajátosan dolgozza fel a tragédiáját. Evának sincs semmi köze Bellához, okos, talpraesett, egyáltalán nem egy elveszett ember, és minden esélyt megad a kapcsolatuknak. Hogy miért, arról majd mindenki felállít valami elméletet magának. Szerintem van benne egy nagy adag szeretetvágy, ami ugyanúgy megvan Gideonban is, na meg kalandvágy, és kéjvágy. Élvezik egymás társaságát minden helyzetben, ez már egy jó kiindulópont valami komolyabbnak.
Nekem egyetlen tanulsággal szolgál a könyv: senki nem változik meg gyökeresen. Formálni lehet a másikat, főleg, ha ő is akarja, de megváltoztatni nem.
Úgy tűnik, mi nők szeretjük, ha birtokolni és uralni akarnak minket, ami szerintem teljesen rendben van. A molyon már beszéltük, hogy nehéz igazi férfit találni, mert a pasik már ki vannak herélve, és biztos vagyok benne, hogy valóban nagyon kicsi azoknak a száma, akik okosan tudnak egy nővel bánni.
És igen, irreális képet formál a férfiakról. Egyrészt ilyen pasi nincs, vagy ha mégis, az tuti nem a közelünkben él. Másrészt a nagy farok csak annak jó, akiben el is fér. Harmadrészt, a jó szexet is meg lehet unni, ha az ember semmi mást nem csinál, csak éjjel-nappal kefél. Meg aztán, a legtöbb ember munkahelye nem ennyire toleráns a légyottokat illetően. Szóval vannak benne valóságtól elrugaszkodott dolgok, viszont tényleg képes hatni az érzékekre. Nem látok benne veszélyes üzenetet, sem olyan gondolatokat, amik károsan befolyásolnának bárkit is, feltéve, ha nem hiszi el, hogy mindez vele is megtörténhet. Mert nem történhet, vagy ha mégis, akkor nagyon kell igyekezni, hogy szenilis vénségként is emlékezzen majd rá.:)
A könyv a háromnegyedénél csapott át bdsm-be, de csak finoman. Nem igazán vagyok otthon ebben a szubkultúrában, szóval nem tudom, mennyire helytálló, nekem elég hihető volt. Eddig is lehetett sejteni Cross dimonanciáját, de én azt az alfahím számlájára írtam. Itt viszont előkerült belőle a Dom, akinek a legfontosabb, hogy szubmisszív (a jelző ellen Eva hevesen tiltakozik ugyan, de ez nem befolyásolja a tényeket) párja a végtelenségig megbízzon benne,  és képes legyen rábízni saját magát. Semmi olyat nem tett, amit Eva ne kívánt volna; inkább az ismeretlennel való ismerkedésnek nevezném, elvégre nem tudhatja, jó-e, amíg ki nem próbálta. Cross egyébként szerintem nem abuzőr (nagyon hülye szó, de nekem tetszik), csak egy kicsit nagyobb az egója és a hatalma az átlagosnál, bár tény, hogy az információgyűjtögetős mániája kicsit túlmegy az egészségesen, de mivel megteheti, hülye lenne kihagyni. Igaz, szeret utasításokat adni, de Evának ez nem jelent gondot, sőt.

Amit sokan ugye ezeknek a könyveknek a negatívjaként vélnek felfedezni, az nem más, ami mindenkiben benne van, kivétel nélkül: a birtoklási vágy, és a vágy, hogy valaki annyira akarjon bennünket, hogy azért szinte bármit megtegyen.A kizárólagosság igénye együtt jár a monogámiával, és amíg egyik felet sem zavarja, és egyik fél ellenére sincs, hogy a másik tulajdonjogot gyakorol felette, addig ez rendben van. Nem valók mindenkinek a lagymatag kapcsolatok, ahol mindenki bűbájosan mosolyog, és roppant kedves, csak épp a tűz hiányzik minden pillantásból.

Van benne jó néhány magyartalan mondat, mint a "kiborult az arcom" vagy a "csípőmmel kevertem" - mit akarnak ezek jelenteni? -, de sokkal igényesebb az egész könyv, mint a szürke, ezt viszont biztosra mondhatom.



Kiadja az Ulpius.
Share:
Olvass tovább... ->

2012/11/07

David Gemmell - Rigante-ciklus

1 - Kard a viharban

David Gemmel neve egyáltalán nem volt ismeretlen előttem, sok helyen láttam a könyveit dicsérni, de nem volt hozzá szerencsém, egészen mostanáig. És miközben olvastam, egész végig az volt az érzésem, hogy ez valahol az angolszász, ír, kelta, germán történelem, csak egy másik világban, és természetesen mégsem történelem. Az első rész hőse Connavar, aki riganték (egy kelto nép) királyává vált, de addig elég sok harcot meg kellett vívnia, önmagával is. Ugyanis Kőváros sorra igázza le a körülötte levő területeket, és csak idő kérdése, mikor jut el a riganték földjére is. Connavar elhatározta, hogy kipuhatolja a harcmodorukat, életmódjukat, gondolkodásukat, hogy már felkészülve várják őket egy esetleges támadáskor. Ő az, aki már születésekor nagyra rendeltetett, életét ugyanis a siedhek vigyázzák, derül ki, amikor még igen fiatalon megküzd egy medvével barátja életét védve, és ebbe hajszál híján belepusztul.
Vannak mozzanatok, szereplők, jelenségek ebben a világban, amik nagyon a szívemhez nőttek. Mint Morrigu, egy évezredes, földszellemhez hasonlatos lény, aki szinte a teremtés óta járja a világot, megjelenik azoknak, akik képesek őt látni, akik meg nem, azokat álmában látogatja meg, és bár a közhiedelem azt tartja, hogy halált és pusztulást hoz, a látomásokon keresztül megismerjük egy másik oldalát. Ő csak megadja az embereknek azt, amire vágynak: Connavar hírnevet akart magának, azt, hogy sokáig emlékezzenek a hőstettére, és ezt a medvén keresztül meg is kapja. Majdnem belehalt, de Vorna, a gyógyító önfeláldozóan lemondott hatalmáról, hogy ő élhessen. Morrigu ad, és elvesz. Legyen szó szerelemről, dicsőségről, életről, nagyon készséges, de mindennek megkéri az árát.
Egy nagyon profin kidolgozott világba csöppentem, szimpatikus és kedvelhető szereplők közé. Itt sem mindenki jó, és a negatív szereplőkben is van annyi érdekesség és mozgalom, hogy bár nem feltétlen kedveltem őket, ettől még nagyon érdekeltek. A karakterek emberiek, esendők, tévednek, és jellemüktől függ, mennyire képesek viselni ennek a következményét és továbblépni. Természetesen a főszereplő, Connavar mozgatórugója is egy régi sérelem, először azért tesz mindent, később már csak hiszi, hogy azért teszi. Ami érdekes, hogy ebben a világban nincsenek elfek, törpék, sárkányok, meg hasonlók, csak az emberek, és a hitük. Ez mozgatja a történéseket, és ebben van a megoldás is. A hit, vagyis a szellemvilág megjelenése engem folyamatosan a kelta hitvilágra emlékeztetett, de nem azért, mert itt is voltak druidák, gyógyítók, hanem mert az egész rendszert mintha ebből merítette volna Gemmel. Bárhogyan is történt, egy nagyon izgalmas történet indul itt útjára, ami teli van kalandokkal, érdekes személyiségekkel, bölcsességgel (bizony), és engem teljesen magával tudott ragadni ez a világ.

2 - Éjféli sólyom

Connavar végül király lett, de félrelépésnek eredményeként megszületett fia is, akit messziről elkerült, Átok. Átok nem találja a helyét, nem igazán tud beilleszkedni, és ezen nem segít, hogy az egyetlen ember, aki közel állt hozzá, anyja, meghal. Átok tisztában van vele, ki az apja, és hatalmas benne a megfelelési kényszer, de azt is tudja, hogy Connavar gyűlöli őt. Átok kiváló harcossá cseperedik, de mindenki fél tőle, mert úgy hiszik, csak a harc és a vérontás élteti, mivel soha nem riad meg senkitől, és önuralom híján az agyát azonnal elborítja a düh és a gyűlölet. 17 évesen, miután barátját, egy lányt megölt egy harcos, úgy dönt, ideje elhagynia otthonát, és a hely, ahol életét folytatja, Kőváros lesz. Őt is a bosszú hajtja, akárcsak apját egykor, és ebben segítőre is akad. Kővárosban a gladiátorok jó pénzért harcolnak, és a gyűlölt harcos a város legkiválóbb gladiátora, Voltán, vele kell megküzdenie, ha elégtételt akar venni. Egy másik igen kiváló harcos, Harag veszi a szárnyai alá, aki egy kis tanyán él unokájával, és befogadja Átkot is, képzi, és bevezeti a gladiátorok közé is. Kőváros uralkodója a Tudós, egy különös figura, egy zseniális elme, akinek egyáltalán nem volt meg a testi adottsága a katonasághoz, mégis a legkiválóbb hadvezérré vált. Uralmát természetesen meg akarja dönteni első embere, Nalademus, aki elvakultan üldözi a természethit, a fakultusz hívőt, akit a Fátylas Hölgy vezet, egy gyógyító képességgel felruházott nő. Életét Átok és Harag mentik meg, de hogy jól tették-e, az majd kiderül.
Gondolom, rájöttetek, hogy ennek a résznek a főszereplője Átok, aki természete ellenére mégiscsak egy nagyon szerethető figura. Büszke és kemény harcos, még Morrigunak is képes ellenállni, mert szerencsére esze is van, bár ezzel meg nem feltétlenül azt éri el, amit szeretne. Itt egy kicsit jobban belelátunk a vallási ellentétbe, egy város ugyanis akaratlanul is sokkal messzebbre kerül a természettől, mint a népek, akik az erdőt és a hegyet lakják. De a szellemek és a seidhek tevékenységének nem szabhat határt egy városfal, a régi hit él, és nem is lehet kiirtani. Nem is tudom, mit lehet még mondani a könyvről, mert a történet pörög, a szereplők változnak, de az alapok maradtak. Varázslat, mágia, a világot uraló erő és az emberi akarat áll szemben egymással, de ebből a kis emberek nem sokat éreznek, a világot meg nem érdekli.
Úgy tűnik nekem, hogy csak fecsegek a könyvről, de elég nehéz néhány mondatban összefoglalni ezt a világot, ami csak annyiban különbözik bármelyik történelmi kortól, hogy soha nem történt meg így, ezekkel a szereplőkkel, de megtörtént másokkal, máshol. Amolyan a 'történelem mindig ismétli önmagát' feelingem van a könyvvel kapcsolatban, csak itt a misztika és a szellemek jóval közelebb kerültek hozzám, olvasóhoz, mint egy átlagos történelmi regény esetén. Nem tudok úgy tekinteni erre a sorozatra, hogy ez "csak" egy fantasy, mert ezek mi vagyunk, emberek, a haszonvággyal, a hataloméhséggel, a hittel és a pogánysággal, a kicsinyességgel, és az önzetlenséggel. Csak egy biztonságos, valótlan világban éljük át ezeket, abban a tudatban, hogy ez mégiscsak egy fantasy. Szeretem az ilyen könyveket. Lehet rajtuk sokat gondolkodni, ha meg nem akarunk, akkor csak csatázhatunk kedvünkre, és szellemekkel is társaloghatunk. Morrigu még mindig nagy kedvenc. Meghajlok a bölcsessége előtt.

3 - Hollószív

A rigantékat leigázzák a varlok, és ahogyan az ezzel jár, szinte teljesen eltüntetik mindenüket, amitől büszkének érezhetnék magukat: szinte nincs múltjuk, a szokásaik és a kultúrájuk már az emlékezetben is alig él, őket pedig megvetik és folyamatosan alázzák. Ráadásul a világot elhagyták a seidhek is, magukkal vitték a mágiát, ami így már csak nyomokban található meg. Mint ahogyan mindig, most is van valaki, aki őrzi a rég elfeledett dolgokat, Caretha, egy norna, aki a Kívánságfa erdejében lakik, és igyekszik felhasználni a mágia apró morzsáit, ami a seidhek után hátramaradt. Két harcosban bízik, a pusztító képességekkel bíró Kaelin Ringbe, és az óriás Jaim Grymauch-ban. Az ő segítségükkel próbálja meg újra felszítani a rigantékban élő tüzet, hogy fellázadjanak a varlok uralma ellen, és visszaszerezni a földnek elvesztett varázsát..
A megszokott misztikus elemek itt is ugyanúgy jelen vannak, de az egész fantasy-díszlet mögött ott van egy nagyon fontos kérdés: hogyan tud megbirkózni egy rabigába hajtott nép azzal, hogy elveszik és meghamisítják a múltját, és hogyan szedik össze magukat, hogy visszakapják önmagukat. Ez szinte az összes létező társadalomban, országban, népnél kérdés volt legalább egyszer a valóságban is, de az biztos, hogy ha nincs egy karizmatikus vezető, akit képes követni a tömeg, ha nincs egy ember, aki az élére álljon egy lázadásnak, akkor biztos a kudarc. Gemmell most három központi alakot adott a rigantéknak, akikbe kapaszkodhatnak, mindhármójuk képességei messze felülmúlják az átlagemberét, és ki is tudják azt használni. Eddig ebben semmi különös nem volt, minden fantasy ismeri a varázstudókat, okkult képességekkel bírókat, ami viszont újdonság, az a lőfegyver. Először furcsa volt, de olyan természetességgel építette bele Gemmell a történetbe, hogy gyorsan túl lehet lendülni a kezdeti meglepetésen. Lehetne történelmi regény is, de én abban látom Gemmell zsenijét, hogy a kelta, skót, ír törzsek történelmét egy az egyben át tudta ültetni a fantasy világába, és hogy képes volt ennyire összeszőni a történelmi és a misztikus szálat, hogy ha valaki akarja, olvashatja akár csak sima, egyszerű fantasyként is. Ráadásul a mellékszálak is igen sodró lendületűek. Van szerelmi szál, ami tökéletesen illik ebbe a vad világba, és vannak nagyon kidolgozott, apró mozzanatok, amiket vétek lenne nem elolvasni. Van csataleírás is, de akit nem érdekel a háború, mint engem, még én is élvezettel olvastam, annyira izgalmasra sikerült. Mindenből van ebben a sorozatban, szerelem, vér, árulás, erőszak, pattanásig feszült olvasói idegek, érzelmek, és emberség, lélek.

4 - Viharlovas

A rigante lázadást vezető Hollószív, és az ellenük felsorakozott moidart sereget vezető Viharlovas, az uralkodó fia, olyat tesz, amire egyikük sem gondolt: szövetkezniük kell egymással, hogy a világuk megindult sötétséget le tudják győzni. Ugyanis előkerült egy koponya, ami a legenda szerint egy réges-régen halott hősé volt, aki majdnem halhatatlan volt, és ami csak úgy ontja magából a sötétséget és a gonoszságot. Persze, ehhez egymásra kellett találniuk egy élő sötétséggel, a kegyetlen Winterbourne-nal, aki így képes erejét egyszerre több síkon is hadba indítani, és feltett szándéka, hogy elpusztítja azokat a látókat, akik nagyobb hatalommal bírnak az övénél, majd igájába hajtja az egész világot.
Nagy vonalakban így foglalható össze a könyv, és ezzel be is fejeződött a Rigante-ciklus, amit én nagyon sajnálok. Kicsit szűkszavúnak tűnhetek a tartalomismertetésben, de az a helyzet, hogy nem igazán lehet bővebben összefoglalni azt a heroikus küzdelmet, amit az egymás ellen harcoló népek akkor vívnak, amikor egy náluk nagyobb, közös ellenséggel találják szembe magukat. Mint ahogyan eddig, itt sincs ez másként, a személyes tanulság mellett fontos történelmi tanulságok, azokkal kapcsolatos kérdések is felmerültek bennem olvasás közben. mennyire lehet irányítani egy nép életét, és ezen belül mennyire van beleszólása a kisembernek a saját sorsába? Pláne egy egész nép, netán földrész életébe? Meg lehetett volna előzni? Vagy vannak szükségszerű rosszak, mert a világ igényli a pusztulást, hogy aztán az új alapokból valami más tudjon kifejlődni? Hogy lehetünk-e jobbak... lehetünk? Mihez képest? Sok múlik a szerencsén, a véletleneken, azon, hogy egy hideg és számító elme (a moidart, aki valamiért szintén kedvencem lett) mit sakkoz ki a következő lépésének. Ilyen, és hasonló kérdések száguldoztak bennem, de hogy ne csak a filozofálgatást erősítsem, ami lehet, sokaknak nem is szimpatikus egy fantasy-könyvvel kapcsolatban, meg kell említenem a könyv egy másik erősségét, a jellemábrázolást. Eddig is elég színes képet kaptunk a szereplőkről, a végére viszont különös gondot fordított Gemmell, hogy megismerjük a karaktereket. Senki nem egyértelműen jó vagy gonosz, alapvetően minden csak viszonylagos (és ennek megfogalmazását épp a moidart szájába adta az író), leszámítva azt hogy vannak gonosz cselekedetek, és velejéig romlott emberek. A karakterek emberiek, és bár a moidart, észak ura egy nagyon érdekes fazon, azért örültem, hogy olyan nagyon közelről mégsem ismerhettük meg. Arra viszont nagyon kíváncsi lennék, mikor fognak egy kevésbé gyönyörűencsodaszép nőről írni, akibe a főszereplő beleesik, csak azért, mert van valami benne, ami másban nincs. Kicsit unom már ezeket a sablonos hercegnőket, akik alulról-felülről jól mutatnak, éjszaka közepén ágyból kikelve is, nagy a szájuk, minden pasi hasraesik tőlük, és ezzel ennyi.

Próbálnám megfogalmazni, miért is érdemes Gemmellt olvasni, de csak közhelyek jutnak eszembe, az viszont biztos, hogy aki kézbe veszi, az nehezen vonja ki magát a hangulat alól. Színvonalas, fordulatos, izgalmas, helyenként nagyon humoros (bár kicsit morbid humor, de engem roppantul szórakoztattak helyzetek és beszólások), máskor meg nagyon szomorú. Az egyetlen dolog, ami végig idegesített, és nem tudtam megszokni, az az "egen"ezés, meg a "bezony"ozás.
Share:
Olvass tovább... ->

2012/11/03

Laura Hillenbrand - Rendíthetetlen

A Rendíthetetlen Louis Zamperini (1917- ) életének regénye, akinek olimpiai futókarrierjét a II. világháború törte derékba.
Azon típusú gyerekek közé tartozott, akiktől az anyjuk idejekorán megőszül. Eszméletlenül rossz volt, izgága, és folyton valami csintalanságon törte a fejét.Egy alkalommal például zongorahúrral kötötte össze egy hatalmas fa ágait a templom harangjával, elképzelhető a csődület a titokzatos harangzúgásra. A fémkereskedőnek azt a rézhulladékot adta el, amit előzőleg tőle lopott el, és a pékség raktárát rendszeresen fosztogatta. Ez egészen addig megbocsájtható is, míg valaki már elég érett nem lesz ahhoz, hogy belássa tettei következményét, és nála is elérkezett a pillanat. Hogy mennyire játszott ebben szerepet a Kaliforniában elhatalmasodó őrületnek, az eugenikának, azt már így utólag nehéz megállapítani, mindenesetre bátyja, Peter unszolására futni kezdett. Először utálta, majd jónéhány egyéb kudarc után ez lett az élete. Egyre jobb eredményekkel nyerte a helyi versenyeket, és kijutott az 1936-os berlini olimpiára, ahol elég volt a sportolóknak kiejteni valamit a szájukon, amilyen gyorsan csak lehetett, már hozták is. A városban makulátlan tisztaság uralkodott, és az olimpiai szállás elsőrangú volt, de nem tudta megtagadni saját magát, amit csak lehetett, eltulajdonított. Még egy náci zászlóra is sikerült szert tennie. Hazatérését követően teljes erőbedobással az 1940-es olimpiára kezdett készülni.
Zamperini egész életútja az akaraterőről, a küzdésről, önmaga legyőzéséről szólt, és sajnos, ez a fogsága ideje alatt hasznára is vált. '41-ben besorozták, majd jött a hír, Japán megtámadta Pearl Harbort, Amerika belépett a háborúba. Zamperini a légierő pilótájaként sok bevetésben részt vett, míg egy hibás gép a vesztüket okozta, és Louie és csapata a Csendes-óceánba zuhantak, és több heti hajótöröttség után az ellenség kezei között kötöttek ki, akik minden lehető eszközzel próbálták belőlük kiszedni a hasznos információkat.

Inkább dokumentumregény, mint regényszerű életrajz ez a könyv, de ez mit sem von le az élvezhetőségéből. Kicsit megelevenednek előttünk olyan sztárok, mint Jesse Owens, Glenn Cunningham, vagy Nomran Bright, aki ugyan nem jutott ki az olimpiára sérülése miatt, de élete végéig futott. Amikor megvakult, egy kötél és egy  társ segítségével, de a korosztályos csúcsokat sorra megdöntötte.
Megtudhatunk kulisszatitkokat is a futók életéből. Egyszer például, amikor Louie egy versenyen négy percen belül akarta futni az egy mérföldet, a többi futó közrevette, nem engedték kitörni, és megélesített szöges futócipőjükkel össze-vissza sebezték, eltörték egy bordáját, és átlyukasztották egy lábujját. Állítólag mindezt edzői utasításra. Döbbenetes. És remek példája, micsoda erő lakozott Zamperiniben, mert ennek ellenére nem adta fel, az első adandó alkalommal kitört, és 4,08 perc alatt futott célba. Micsoda csúcsot futhatott volna, ha gerincesebb sporttársai vannak....

De a lényeg, sajnos, a harctér, és a hősies helytállás. Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehetett, amikor már a sokadik keresőgép repült el a fejük felett anélkül, hogy észrevette volna őket a színes rakétajelzések ellenére. A vízen hánykolódni két csónakban, sebesült bajtársakkal, élelem és víz nélkül, majd végignézni, ahogyan a cápák felfalják őket... Mi az, amitől az ember ilyenkor mégis tovább lélegzik, küzd az életéért, alapvetően a reménytelenségben? Egyáltalán, hogy lehet a háborús élmények után magát az életet folytatni a túlélőknek?
A háború szomorú helyzeteket eredményezett, rengetegen haltak meg idő előtt, hatalmas bátorságról és emberségről téve tanúbizonyságot.
A légierőnél az életveszélyt nem lehet félvállról venni. A halottak nem csak számokat jelentettek egy papírlapon: az ember szobatársai, ivócimborái, bajtársai voltak, akik tíz másodperccel korábban még mellette repültek. Nem is egyenként tűntek el az emberek. Előfordult, hogy egy körlet lakóinak negyede nem tért vissza. Temetést ritkán tartottak, mivel ritkán kerültek elő a holttestek. A legtöbben egyszerűen csak eltűntek, és kész.
Torokszorító történeteket olvashattam a bajtársiasságról, és a háború értelmetlen pusztításáról. Nekünk, akiknek még nem volt részünk (és remélem, soha nem is lesz) a háború borzalmaiban, testközelbe hozza azt, hogy miért ne történhessenek meg ezek a dolgok újra. Mert ez nem csak Zamperini könyve, hanem emléket állít mindenkinek, aki ebben az értelmetlen küzdelemben részt vett, akár túlélte, akár nem.


A könyvet kiadja a Cartaphilus.

Share:
Olvass tovább... ->

2012/11/01

Kinley MacGregor - Vágyak vonzása

Csodálkoztok, ugye?:D MacGregorról tudni kell, hogy ő Sherrilyn Kenyon, és olvastam már tőle, de a romantikus könyveit már régebben is nézegettem, amikor még nem tudtam, hogy írt pararománcokat is. Tetszett a borítójuk, legalábbis némelyiké.
Egyébként azt kell mondanom, jobban megy neki a történelmi romantika, mint a parás, de ne szaladjunk ennyire a végére.
Választhattam a rukkolán egy rakat történelmi romantikus közül, és ez volt az egyik ebből a sorozatból. ( azért választhattam, mert igazából az összes normális könyvet vagy már elvittem, vagy már elvitték előlem, és nem hagyok benn pontokat, ez szabály.) Azt is megmondom, miért. Ezen volt a legszimpatikusabb az egymásért elepedő pár, különösen a pasi. (Láttam az egyiken egy bajuszos fickót. Huhh, a hideg is kirázott tőle.)
Már maga a cím is egy hatalmas spoiler, úgyhogy innentől kezdve komoly cselekmény- és jellemelemzés következik, nem fogom vissza magam. Vigyázat, megint hosszú vagyok.

A történetben nincs igazán semmi különös. Két, halálos ellenségként vetélkedő nagyúr között Plantagenet Henrik, a királyuk, úgy tesz igazságot, hogy Draven becsületszavát adja, hogy soha nem támadja meg Hugh birtokát, cserébe a becsszóért Hugh egy évre Draven udvarába küldi legkisebb lányát zálogul, hogy Draven biztos lehessen benne, Hugh sem támadja meg Draven birtokát.
A legkisebb lány, Emily, olyan, mint a legkisebb lány: inkább különös, mint klasszikus a szépsége, 22 éves létére szinte még gyerekként viselkedik, nagyon naiv, bár vannak jó húzásai. A csirkecsókos jelenetet a legelején különösen értékeltem, de aztán mintha leállt volna az agyának az egyik fele, és mindent rosszul csinált: rosszkor szólalt meg, rossz szavakat használt, rosszul kérdezett, szóval nem épp egy dörzsölt nőstényördög az elején, de aztán összeszedi magát, és ügyesen igazgatja a dolgokat a maga javára.
Nagyon különös volt, hogy még egy percet sem töltött el Draven társaságában, amikor csak úgy elhatározta, egészen pontosan már a 37. oldalon, hogy ő bizony nem fog az apja rabságában sínylődni, őt Draven el fogja venni. És pont. Semmi kétség, hogy mi van, ha akad az udvarában dögösebb nőstény, aki után ácsingózik, vagy esetleg titokban jegyese is lehetne éppen, hiszen Emilyt csak megőrzésre viszi magával, nem ágyasnak. Ezt ő már készpénznek veszi, hogy a hitvese lesz, mert csak így tudja megakadályozni, hogy apja támadást indítson Draven ellen, és ezzel elveszítse a lehetőséget a férjhezmenetelre (micsoda paradoxon :), és megfossza a nővérét a hozományától, ezzel egyidejűleg a leendő férjétől. Aztán persze eszébe jut, hogy jó lenne megtudni, hogy áll nők terén, fél napi ismeretség után rá is kérdez, hogy "ugye van valahol egy hölgy, aki birtokolja az ön szívét?" Hát jaj. Nem is csodálom, hogy Dravenben megállt az ütő.
Ja, igen, az is nagyon furcsa volt még, hogy ahogy a nővére a leendő férjére vetette magát, a pasi azzal a lendülettel meg a hozományra, és a nő ezen fenn sem akadt, csak sopánkodott, hogy jaj, ha nem kapja meg a beígért földeket, őt elhagyják. Még ilyet...

Annál több figyelmet érdemel Draven alakja. Úgy él a köztudatban, mint az ördög pajtása, nem alszik, gyerekeket eszik reggelire, és egyébként is, a pokol szülötte. Aztán kiderül, hogy van ebben valami igazság, csak nem egészen úgy, mint ahogyan azt szájhagyományozták a népek. A király nemes lovagja, aki megmentette ura életét, hatalmas termetéhez szilaj arckifejezést társít, és mindig próbál nagyon hideg és fagyos lenni, de amikor elfordul, látható, hogy igazából csak kínlódik.
És szerintem ez itt már el van rontva. Legalábbis nekem. Én azt szeretem, ha a zord arckifejezésű hősöm akkor is zord és morci marad, amikor elfordul, mert ezzel a színjátszással az író csak lelövi a poént, és egy csomó mindent előre megtudok. El is van túlozva néhány dolog. Nem a hírnevével kapcsolatban, az olyan, amilyen, hanem inkább a reakciók azok, amik kicsit túl vannak spilázva. Mint amikor Draven igyekszik kihallgatni az asszonyok beszédét, és "kis híján az őrületbe kergeti", hogy nem tudja  pontosan, miről fecserésztek. Emily rajongása is már az első pillanattól az egekben van. Elképzeli, ahogy a felesége lesz, ahogy a magáévá teszi. Többször megjegyzi magának, hogy milyen jóvágású férfi, ilyet ő még az életében nem látott (hogyan is láthatott volna, 22 év alatt egyszer sem hagyta el apja várát), pompás termete van, és gyönyörűen megformált ajka. Most komolyan. Az ádáz tekintet oké, a pompás termet is, de gyönyörűen megformált ajkak egy pasinál?! ehh...

Amikor megérkeznek Draven várába, Ravenswoodba, egyértelművé válik, hogy Draven majd' eleped Emilyért. Ez már csak ilyen lovagszokás, hogy morogva játsszák a megközelíthetetlen páncélos hadtestet, közben meg egy szégyenlős mosoly láttán kis híján elveszti minden önuralmát. (itt minden szinte kis híján történik ám egyébként.) Ez így olyan átlátszó. Eddig rá sem nézett nőre, aminek megvan az oka, de nem úgy tűnt, hogy nagyon hiányolná, most meg félmásodpercenként bugyit szaggatna. Persze, nyilván ki van éhezve, de gondolom, nem Emily az első nő, aki a szeme elé került az utóbbi pár évben. Ha lett volna valami múltjuk, valahogy hihetőbb lenne ez a fene nagy vágy, vagy ha MacGregor kicsit elnyújtotta volna ezt az egészet. Kerülgethetnék volna egymást, vitatkozhatnának, lehetne valami íve a dolgonak, hogy 'bah, egy nő/pasi - ez mekkora hülyeségeket tud mondani/kérdezni - minek szól ez mindenbe bele? - hmm, egészen jól eltársalgunk - mi lehet a ruha alatt? - aa, de jó lenne megdugni' , akkor egészen más érzetet keltene a vágyuk. Így ott tartok, hogy a 65. oldalnál járok, hátravan még több, mint 300, és nagyon aggódok, hogy most ebből fog állni a további rész? Hogy Emily a házasságát tervezgeti, miközben pirulva képzeleg, közben meg Draven nem győzi megerőszakolni saját magát, és arrébb vonszolódni a lány közeléből? Főleg, merthogy előzőleg nyilvánvalóvá vált, hogy a magányossága jóval nagyobb, mint a kéjre való hajlamossága.

Szerencsére ott van Simon, Draven testvére, aki szintúgy jóképű, csak nem olyan állatiasan. (ja, mellesleg én semmi állatiast nem látok Dravenben, de ez nyilván Barrons hibája, nem Kinleyé.) Kedves, aranyos, próbál viccelődni, és oldani a feszkót, egyébként meg rajong Dravenért, akivel folyton beszólogatnak egymásnak. Aranyosak.
És kezd itt nekem gyanús lenni a dolog, hogy mi is lesz majd ebből az édeshármasból, de ne legyen igazam. Vagy legyen, hátha Emilynek is tetszene.:D de oké, nem komolytalankodom. Simon egyébként igyekszik tartani a lelket Dravenben is, nagyjából minden találkozásnál elmondja neki, hogy "de te nem vagy olyan, mint az apád" (merthogy féltestvérek), és nagyon gyorsan eljutottam vele odáig, hogy szinte kényszeríteném Dravent, hogy olyan helyzetbe kerüljön (nem tudom, milyenbe), ahol bebizonyosodik, hogy most akkor olyan, vagy nem olyan. Draven persze hajtogatja  a magáét, sorolja a példákat, Simon meg csípőből elpasszolja őket, szóval nagy rejtély ez kérem, hogy most akkor milyen is Draven, pláne, hogy milyen volt az apja. (talán puszta kézzel tudnak embereket szétszaggatni, ha rájuk jön a hoppáré? vagy ölnek a marcona nézésükkel? esetleg elevenen képesek felfalni bárkit?)

Emily rengetegszer elismétel magának néhány dolgot. Például, hogy "azelőtt még soha nem látott ilyen..." indulatot, fürgeséget, harcedzettséget, bármit, és ettől teljesen olyan érzésem volt, hogy apja kastélyának falain belül volt valami kettős élete, ahol ő rengeteg mindent megtapasztalt, leginkább férfiakkal kapcsolatban, csak apja tudta úgy, hogy féltve óvta a lányát mindentől. Aztán van itt egy olyan ellentmondás is, hogy ő ugye Draven feleségének készül, sőt, az arra alkalmas, igen sűrűn előforduló pillanatokban igencsak meglódul a bugyinedvesítő fantáziája, viszont a következő pillanatban hajlamos úgy gondolni Dravenre, hogy ő az apja ellensége, de ennek ellenére ellátja a sebét, kedves vele, holott Draven nem adott okot gyanakvásra. Olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy a karjaiba kellene omlania az úriembernek, vagy inkább orvul leszúrnia a gazembert. Az már csak a hab a tortán, hogy folyamatosan eláll a lélegzete Draven láttán, hol a hajfürtje puhaságától, hol a meglepően kellemesen meleg bőrétől, "ami nagyon is alkalmas arra, hogy elvonja őt a szűzi erénytől". (én azt hittem, ahhoz egyéb testrész kell, de én sem tudhatok mindent.) És ilyenkor eszembe jut, hogy olvastam én meleg bőrű vámpírokról is, náluk nem olyan meglepő, ha megdöbben az ember azon, hogy meleg a bőrük, de mit tett szegény Draven, hogy már ezen is csodálkozni kell?

Nem is nagyon szaporítom a szót, a lényeg, hogy Emily vágyakozik, közben ábrándokat sző, Draven meg nagyon vágyakozik, miközben igyekszik nagyon messzire kerülni a lánytól, de valahogy mindig egymás mellett kötnek ki.
Elég sűrűn olvassuk, hogy "sohasem találta még ennyire vonzónak", meg hogy "lángra lobbantotta a testét", hiszen a másiknak mindene csodaszép, és sugárzó, és angyali, és lágy, és gyönyörű, ahogy azt kell. Amit nem értek, hogy mi ez a folyamatos kényszer Dravenen, hogy boldognak akarja Emilyt látni. Ez valahogy annyira ide nem illő. Nem mintha csak pucéran akarhatná látni, de sokszor sokkal helyénvalóbbnak éreztem volna, ha egyszerűen csak szeretne vele jóban lenni.

Közben történnek vicces dolgok, például Draven megparancsolta a tisztiszolgájának, hogy lássa el Emilyt minden földi jóval (vagyis takarítsa ki a kastélyt, amiben minden létező dologból volt valahol egy kis darab), különös tekintettel vörös tyúkokra.:D (emlékeztek még a tyúkcsókolós esetre az elején? van humorérzéke ennek az embernek.:D)
Vagy a következő párbeszéd Simon és Draven között:
S: - Nincs is szebb, mint boldoggá tenni egy fehérszemélyt, nem igaz?
D: - Igen, ebben lehet valami. Bár hol van ez ahhoz, mint amikor az ember karóba húzatja engedetlen fivérét?
És amikor Lincolnba indulnak, meg amikor  Christina és Emily találkoztak, és Draven azt kérdezte a nagy örömük meg sikongatásuk láttán, hogy "- Meddig csinálják még ezt?"
Még amikor komolyan próbálnak társalogni, azon is nevetnem kellett.
E: - Mi az?
D: - Mi mi?
E: - Forgat valamit a fejében, aminek nem adott hangot.
D: - Rengeteg gondolat van a fejemben, aminek soha nem adok hangot.
E: - Ez az egy nem hagyja nyugodni.
D: - Valamilyen módon egyik sem hagy nyugodni.
Kétségkívül a humor a könyv legnagyobb erénye, de sajnálatomra nem tudtam Dravent igazán komolyan venni, viszont Emilyt megkedveltem. És persze Dravent is bírtam, együtt meg főleg aranyosak voltak.
A történet nem egy nagy durranás, bár azokhoz képest szokatlanul mozgalmas és eseménydús, amiket eddig olvastam, úgyhogy a körülményekhez képest teljesen elégedett vagyok, jó kis szórakozás volt ez.
A könyv egyébként hemzseg a hibáktól, nem csak egy szerkesztő fért volna rá, de a helyesírást sem ártott volna alaposabban átnézni.
Share:
Olvass tovább... ->