2012/07/24

Mariolina Venezia - Ezer éve itt vagyok

"De meglehet, hogy amit most tévelygésnek gondolunk, éppen az volt a legegyenesebb út, talán az egyetlen, amelyen végig kellett mennie, hogy célhoz érjen."
Grottoléban járunk, egy dél-olaszországi apró kis faluban, az 1860-as években, innen indulva láthatunk bele egy család, egy falu, és alapvetően az ország történetébe is. Nagyon tipikus kisemberi sorsok ezek; a világtól távol eső falu embereinek gondolkodásában és életmódjától a korlátozottságtól, belterjességtől, babonáktól eljutunk szépen lassan, generációkon keresztül, a világra való nyitottságig. Érdekes volt olvasni ezt egy ennyire vázlatosan, mégis pontosan kidolgozott történeten keresztül. Nagy lépésekben haladunk, de semmit nem hagyunk ki, minden lényeges dologban részesülünk, de semmit nem visz Venezia túlzásba, semmi nem lesz "sok" az olvasónak. Számomra a szereplők összefolytak, Lucrezia, Candida, Constanza, Concetta, egyik szereplő jön a másik után, mégis különálló személyiségekké váltak, még ha nem is tudtam már egy idő után, hogy ki kinek a kije. Nem behelyettesíthetőek a másik életébe, mégis láthatóan összetartoznak. Az életek nem különültek el, hanem összeálltak valami színes, és zavaros masszává, ami olyan érzéssel járt, ami az olasz filmeket nézve szokott elfogni. A nagy család a hosszú asztal körül, szépen megterítve, illendően felöltözve, az asztal roskadásig mindenféle finomsággal, a felnőttek nagy hangon magyaráznak az asztal egyik végtől a másikig, a gyerekek rohangálnak. Napsütés, olajbogyó, és sajtos makaróni, fekete hajak és fekete szemek, káromkodások repkedése és csendes szeretet, és a jelen realitása mellett mindig is ott van az ősök szelleme. Áthat mindent, átjárja a házat, a földet, a családtagokat, még az ételt is, ami egyébként semmiféle szerepet nem kap a könyvben. Ezt a különös átörökítést igazán az embrió Gioia közvetíti, az ő baba-álmán keresztül villan fel minden egyes lényeges és lényegtelen kép és élmény, amiben valaha is része volt ezeknek a családtagoknak.

Hogy mennyire csodás is ez a könyv, erre csak a legvégén jöttem rá, amikor összeállt egésszé ez a történet, ami olvasás közben annyi felé szakított, ahány ember története feltárult előttem. Közben is jó olvasni, az olasz táj, az emberi sorsok és a történelmi képek összefonódása miatt, de ez egy olyan könyv, amit hagyni kell ülepedni, akkor fejti ki a hatását, ha már kicsit eltávolodtunk, akkor jövünk rá a csodáira.
érték: 5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése