2012/07/25

Kodolányi János - A vas fiai


Vágj le titokban egy fürtöt a hajábul, osztán ergye ki Újhold napján éjfélikor a krösztútra, a mokrád felé, fordúj Keletnek, osztán abba a tűzbe, akit egy bögrében vittél a nyakadba akasztva, égesd el. Mikor bévetöd, mondd el háromszor: „Kiszi, Kiszi, vödd a rontást, vidd a verést, űtet toszonyétsd!” Ez használ – tanácsolta Ernye.
Hát nem gyönyörű? Nekem, aki soha nem beszéltem semmiféle tájszólást, pedig kettőn is tudnék, ha akarnék, igencsak beletört a bicskám eleinte, aztán megszoktam. Kodolányi szerint az egyszerű magyar ember így beszélhetett IV. Béla idején. Igaz, csak a párbeszédek vannak így tálalva, a regény többi része azzal a csodás nyelvezettel íródott, ami Kodolányinak sajátja. Ha IV.Béla, akkor tatárjárás, de a történet során mégsem a hódító hadjárat áll a középpontban, hanem Bene legényen keresztül a magyarság mindennapjai, élete, és persze az ő küzdelmei. Bene a magyar virtus megtestesítője: heves, akaratos, önfejű, és amit elgondol, azt igyekszik azonnal véghezvinni. Mint a menyasszonyrablást, ugyanis annyira beleszeretett a lányba, hogy nem volt türelme az apjával a hozomány miatt küzdeni, így inkább megszökteti néhány társa segítségével. És mivel a dolog szerencsétlen kimenetelű volt, az akcióhősöknek szedni kell a sátorfájukat, mennek, ki merre lát. Bene két hónapnyi vándorlás után a kunok között köt ki, így láthatjuk majd, mekkora a különbség az akkoriban ide menekült kunok élete és az akkor már letelepült, megállapodott magyarok között.

És ha már magyarság, a babonák, a hitvilág elmaradhatatlan kísérők – küszöbre nem lépünk, az a háziszellemek lakhelye; ha a lovad megbotlik, jobb ha hazamész, és magadra zárod az ajtót, hogy ne érjen túl nagy szerencsétlenség, mint a menyasszonyrablás közben is, amit az évezred legnagyobb viharában próbáltak megejteni. Legalábbis a leírás szerint azóta sehol a világon ekkora vihar nem volt. És a balta, amit vihar idején ki akartak hajítani a házból, hátha az majd „kettévágja”, persze egészen más vége lett. Erdők-mezők istenei, a tiltott bálványok, hiszen akkoriban már keresztény volt az ország. Ha fiú született, ő lett a „gyerök”, hiszen abból lesz a derék férfiember. Szülike, az öregasszony, aki egyszerre bába, vajákos, látnok, a falu nagyra becsült orvosa, sámánok és táltosok utódja, aki zsigereiben érez mindenféle rosszat, változást. Kisebb-nagyobb eseményekkor a falu összegyűlt a tűz körül, az öregek meséltek, régi dolgokat, kitárgyalták a mostani helyzetet (effektíve politizáltak, és az előző „szent kerál” mindig jobb volt, mint az éppen aktuális), a fiatalok meg hallgatták, a legkisebbek pedig arra aludtak el. Nagyon vonzó, kedves életképek, és teli van ilyenekkel a könyv, jól lehet nosztalgiázni rajtuk, milyen is lehetett az élet akkoriban.

A párbeszédek olyanok, mint a fenti idézet, de gyorsan hozzá lehet szokni, nekem legalábbis nagyon jólesett elképzelni ezeket a deli legényeket ilyen ízes szép magyar beszéddel, amit ha élőben hallanék, valószínűleg meg sem értenék. Kodolányinak van egy olyan hangulata, amit más írónál nem tapasztaltam, talán a kifejezésmódja miatt. Nagyon igényes, mégis érthető a nyelvezete, bár az idegen szavak legtöbbjének mára már elfelejtettük a jelentését, meg azt is, hogy nekünk volt ilyen szavunk. Sőt, miután a kunok közé bekerült, szinte elsőre érthetőnek tűnik Bene nyelve, a kunokéhoz képest, ahová nem volt éppen egyszerű beilleszkednie. Mindig akadnak, akik a vesztükre törnek a messziről jötteknek. Természetes fekete mágiával, rontással, de mivel Benét védi a kereszt, az ártó isten működésképtelenné válik, ezért igen dühössé is, vagyis megint vihar van, hatalmas. Mindezt úgy tudja leírni, olyan képekkel, hogy az embernek a hideg futkos a hátán. Benének még a lovát is lenyúlta valaki, se nyerge, se kése, nem is férfi az ilyen. Sok pasi érezheti ugyanezt ma, ha a szomszéd jobb kocsit vesz. Szerzetesek járják ezeket a táborokat, térítenek, nem is akárhogyan: szelíden, szép szóval, időnkét pár napot köztük élve, végezve a mindennapi munkákat a táborlakókkal együtt. Aztán vezet tovább Bene útja, egészen a tatárok közé, így az Ormánságtól (ma Baranya megye környéke) eljutunk a kán táborába, megismerve a közbeeső népeket, szokásaikat, életmódjukat, hitvilágukat, szinte teljesen hiteles és pontos néprajzi leírásokként. Majd eljutunk Ernyével, a másik jómadárral, a királyi udvarba, nádorok, ispánok, egyházi vezetők, szerecsen képviselők közé, a politika színterére, ahol az ország sorsa, a szövetségek és a világi javak elosztása dől el. Aztán találkozunk a harmadikkal, Dömével is, ő a gazdákat járja végig, az ő szemével láthatjuk, hogyan reagálnak a birtokosok Endre király törvényére, melyben visszavonja azokat a javakat, amiket apja osztogatott szét. Készül a háborúra, és az ország ebből semmit nem akar tudomásul venni.

A tatárjárás kori történelemről három könyvet is írt: a Vas fiait, a Boldog Margitot, és a Julianus barátot. Szeretik összefüggésbe hozni ezeket a regényeket a világháborúval, de szerintem nem kell egy remek történelmi regénynek ekkora utalást tulajdonítani. Megmutatja az előnyöket, a hibákat, a szövetségeket, amik akkoriban a keresztény Európa életét meghatározták, akkor is volt árulás, cselszövés, de ez a XIII. század történelmének a regénye, méghozzá nagyon jól és izgalmasan megírva, és ami nagy előnye, hogy a történelmi pontosság és hűség minden során érződik. Talán éppen ezért, egy nagyon nehéz könyv; a rengeteg szereplő (nekem egy idő után elég volt annyit tudni, hogy magyar, kun vagy mongol-e az illető), a különböző népek, az apró, pontos néprajzi finomságok és a történelem a közel 1200 oldalban igen tömény, de ha valaki bele tud merülni ebbe a világba az elején, annak nem lesz vele gondja.
Share:

0 komment:

Megjegyzés küldése