"Őszintén, Kevin, te akarnád magadat? Ha van igazság a földön, egy reggel úgy ébredsz majd föl, hogy az ágyad mellett önmagadat találod egy bölcsőben'"
A téma miatt előre bocsátom, hogy nagyon szubjektív leszek , és nem áll szándékomban senkit sem megsérteni. Ezek az én gondolataim, az én hozzáálláson, az én reakcióim, amiket kiváltott belőlem a történet. Nem szokványos poszt, mert erről nem lehet szokásosan írni, ezért azt javaslom, hogy mindenki olvassa el a könyvet, akit egy kicsit is izgat ez az iskolai lövöldözős téma, és a lelki háttere. Egy szuggesztíven megírt, nagyon jól összerakott történet, egy feleség levelei volt férjéhez, a fiukról, Kevinről, és róluk, Evaról és Franklinről, a múltról, a lehetséges okokról, amik ezt a tömegmészárlás kiválthatták; arról, hogyan próbál ezzel Eva, az anya megbirkózni. És hogy ne terheljek senkit a saját gondolataimmal, előre elárulom, hogy ez a könyv bizony csillagos ötös, és nagyon is érdemes a figyelemre . Szinte már fájóan őszinte feltárása egy család életének, és a benne élők, leginkább Eva lelkivilágának, de legalább ennyit megtudunk Kevinről is, ha nem többet. Gondoljuk legalábbis először, mert a vége azért eléggé megkavarja ezt az egészet. Hogy Kevin személyisége és gondolkodása mennyire lehet igaz minden lövöldözős diákra, afelől vannak kétségeim, de ahogyan a többi esetet véleményezi az anyjának, abból elég sok dolog leszűrhető; Shriver ugyanis szinte az összes lövöldözős esetet megemlíti a könyvben valamilyen vonatkozásban.
Jöjjön akkor a szubjektív hatása, ami mellé nem fogom mondatonként kiírni, hogy szerintem , de vegyétek úgy, és ha rám hallgattok, addig ne is olvassátok el, míg a könyvet nem olvastátok . Erről mindenkinek magának kell véleményt formálnia.
* * * * * SPOILERveszélyes poszt * * * * *
Eva egy olyan nő, akinek teljesen felesleges volt gyermeket szülni, és az a szomorú, hogy ezzel ő is teljesen tisztában volt. Azt hiszem, a társadalmi nyomáson kívül semmi más miatt nem vágyott rá, na meg persze azért, mert unatkozott, és úgy gondolta, hogy kellene valami más beszédtéma is a baráti összejöveteleken a saját szülein kívül. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy szülőkről beszélni társalgási témaként tizenévesen normális és érthető, huszonévesen előfordulhat, de harminc felett már nagyon nagy gáz.) Kevint 37 évesen szülte, és ebben a korban egy nő már egyszerűen túl öreg egy első gyerekhez. 37 évesen már olyan bejáratott élete van, amit felrúgni úgy, hogy még csak hormonális késztetése sincs a gyerekre, igazán nem is vágyik rá, és az életvitele sem olyan, ahová gond nélkül beillesztheti, probléma nélkül nem megy. Ő maga így fogalmaz erről: "Vég nélkül lehetne sorolni az anyai hiányosságaimat, de a szabályokat világéletemben betartottam." Vagyis megtett mindent, amit szerinte mások elvárnak tőle, de mindebből valahogy kihagyta saját magát, így nyilván a fiát is. Én még nem vagyok 37, de hamarosan annyi leszek, és teljesen tisztában vagyok vele, hogy ennyi idősen eltűnik az emberből az a fajta rugalmasság, amivel egy ilyenfajta felforgatott élethelyzethez alkalmazkodni tudnánk. Ha nagyon akar valaki gyereket, az természetesen más, de ha nem... és Eva nem akart. A férje viszont nagyon. Így Kevinnek meg kellett születnie.
A srác szociopata, semmi kétség. Hogy születésétől kezdve, vagy csak a nevelés miatt? Ha másképpen nevelik, más ember lett volna, vagy vannak bennünk olyan determinált tulajdonságok, amik soha, semmilyen körülmények között nem változnak? Pszichológusa válogatja, ki mit gondol, én meg aztán végképp nem tudom. Kevin ilyen lett.
Eva beszámolója alapján már kezdettől fogva ilyen volt, és nem lehet tudni, hogy a csecsemő viselkedését ő látta csak túlzottan ellenségesnek, vagy valóban az volt. Mert miért ne lehetett volna? Hiszen vannak olyan elméletek, amik szerint egy baba már az anyaméhben olyan szoros kapcsolatba kerül az anyával, hogy szinte érzi a gondolatait. Nos, Kevinnek nem lehetett egyszerű dolga odabenn, és talán idekinn ezt torolta meg az első perctől kezdve, hogy a világra jött, és ez határozta meg az egész személyiségét, a világhoz való hozzáállását. Elvégre az anya egy egész világ jó darabig; csak Kevin meg úgy maradt.
Franklin, a férj és apa. Nem is tudom, mit gondoljak róla. Eleinte szimpi volt, egy kicsit. Lehet, hogy azt a védelmező 'gondoskodást', amit a feleségével művelt a terhessége alatt, valaki elfogadhatónak, sőt természetesnek tartja, de nekem nagyon visszatetsző volt. Bár javára írandó, hogy amennyire próbálta rávenni Evát, hogy betartson dolgokat, ő olyan lelkesen próbált jó példát mutatni. Viszont az már megfeküdte a gyomrom, amikor egy folyamatosan üvöltő csecsemővel a négy fal közé bezárt depis feleségével úgy viselkedik, mintha olyan semmiség lenne a dolga, amibe nemhogy elfáradni nem lehet, de fel kellene töltődnie életerővel. Ezt soha nem értettem, amikor a pasik oda vannak reggeltől estig, és csak néhány órát töltenek el a lakásban az alvást nem számítva, amikor a "férfias" teendőkön kívül nincs más dolguk (az meg nem akad azért minden napra, sőt), milyen jogon kérnek fáradtságot, kedvetlenséget számon? Sőt, Franklin egyszerűen eldöntötte magában, hogy innentől kezdve Eva régi életének vége, munka nuku, vagy ha mégis, akkor az csak helyhez kötött lehet, szóval ezt így hogy? Normális esetben ketten megbeszélik, hogy el kéne költözni; itt Franklin eldöntötte, hogy elköltöznek, és kész.
Ezek után egyáltalán nem csodálom, hogy Evában egyre mélyebb gyökeret eresztett az undor és az utálat a saját fiával szemben. Mert az, hogy Kevin olyan volt, amilyen, egy dolog, de hogy valakit ennyire megfosszanak a döntés szabadságától, holott ez az ő élete is, ez nekem egyáltalán nem normális. Kevin volt az, aki őt mindentől meg akart fosztani - kicsit mániásan hangzik, de azt hiszem, Eva így élte meg. Ettől függetlenül alkalmazkodott, mert mélységesen szerette a férjét.
Az előbb azt írtam, hogy nem tudhatom, Kevin így született-e, Eva elbeszélése mégis afelé hajt, hogy ő bizony ilyen volt, már kezdettől fogva, és már a csecsemő Kevint is utáltam, nem is szólva arról, akivé később vált, legyen bármilyen életkorban. Eva kíméletlenül őszinte az első sortól kezdve, és ha beleszámítom a leírt szavaiba, hogy (a depresszió, az ösztönös utálat, és a kudarc miatt, amit a fogantatástól kezdve érez ezzel az egész anya-gyerek dologgal kapcsolatban), nagy túlzásokba eshetett, akkor is ott van az az apróság, hogy mindez később sem változott, és a cserélődő dadusok is hasonló dolgokról számoltak be, sőt, orvos is látta, aki egyébként különösebben szigorú dolgot nem mert róla megállapítani, úgyhogy valami lehet benne.
Szögezzük le, hogy mindenki úgy neveli a gyerekét, ahogy neki tetszik, hogy aztán ez később jó lesz-e vagy rossz, az majd kiderül, de a jószándék mindenkiben benne van, legalábbis ezt feltételezem. De itt két nevelési elv harcolt egymással folyamatosan, és amennyi nevelési könyvet Franklin végigbújt, annyit megtanulhatott volna, hogy ezt nem szabad. Ami viszont Franklin nevelési elveit illeti, egyáltalán nem értettem vele egyet. Szerintem egy gyerek nem tanul meg magától dolgokat, meg kell neki mondani, rá kell nevelni, hogy mit szabad és mit nem, és mit hogyan kell. Ráadásul nem értem, miért látta Franklin olyan viccesnek azokat a dolgokat, amiket a kicsifia más kárára tett. Elhiszem, hogy borzasztóan nehéz nem csak szembenézni azzal, hogy a gyerekünkben valami nem stimmel, de egyáltalán észrevenni, hogy valami gáz van, elvégre a mi kis porontyunk csak tökéletes lehet, és az a kifogás mindig kéznél van, hogy "még kicsi"... de van egy pont, ahol azért össze kellene hogy álljon a kép, hogy ilyen dolgokat normális gyerek nem tesz, legalábbis nem ennyire hidegvérűen. Franklintől mindenképpen megkérdezném, hogy nézett-e valaha a fia szemébe, és ha véletlenül mégis, ott vajon mit látott...?
Lehet, hogy elfogult vagyok Evával, talán mert csak az ő szemszögéből lehet olvasni ezt a történetet, és nem ismerjük meg, hogy Franklin hogyan is látta ezt az egészet igazából, ő hogyan élte meg kezdettől fogva, és látott-e valamit Kevinen, amit nem talált normálisnak, csak fájó lett volna szembenézni vele, és inkább úgy tett, mintha minden úgy lenne jó, ahogy van. Mert szerintem Kevin alapvető fogyatékkal született. Nem segített volna rajta se a nevelés, se más szülők, se más környezet.
Találtam egy jó kis összefoglalást a személyiségzavarokról , de röviden összefoglalva a következő a lényeg (hátha eltűnik közben a weblap, de ha beírjátok a gugliba valamelyik mentális betegséget, rengeteg találat előjön.):
aszociális : kerülik a társasági életet, visszahúzódóak, gátlásosak.
Az antiszociális ember végtelenül önző és egocentrikus, mindent azért tesz, hogy a saját céljait elérje. A mások feletti kontroll megszerzésére bármit hajlandó bevetni... Nem érez megbánást, bűntudatot vagy lelkiismeretfurdalást a tettei miatt, sokszor elhárítja magáról a felelősséget mondván, az áldozata megérdemelte, amit kapott. Nem szorong és nem tanul a hibáiból. Becslések szerint a népesség 1%-a, azaz minden 100. ember szenved antiszociális személyiségzavarban. A kóros állapot kialakulásáért elsősorban örökletes tényezők tehetők felelőssé, csak kisebb szerep jut a környezeti hatásoknak. Kutatások azt mutatják, hogy az agyi központok közül az érzelmek kialakításáért felelős amigdala és a döntéshozatalban, illetve a viselkedés szabályozásában szerepet játszó prefrontális kortex érintett leginkább. Agresszív viselkedés esetén az említett központok és a környező struktúrák közti kapcsolat sérülése mutatható ki.
pszichopata vagy szociopata? Egyes pszichiáterek szerint a két megnevezés közt nincs különbség, ugyanazt az embertípust jelölik, míg mások szerint ezek az antiszociális személyiségzavar két altípusát képviselik. A pszichopatának nevezett altípus örökli a betegséget, míg a szociopatákat a körülményeik, az elhanyagoló szülői magatartás, iskolai traumák, a szegénység vagy a rossz társaság viszi tévútra. Egy harmadik megközelítés szerint szociopata az a pszichopata, akinél a törvénnyel és a társadalmi szabályokkal való szembehelyezkedés dominál.
Nagyon arrafelé mutat minden, hogy Kevinen nem lehetett volna segíteni, talán csak ha elzárják a világtól, bár akkor sem Kevinen segítettek volna, csak megkímélik a világot egy tömeggyilkosságtól. Egyébként honnantól "tömeg"? Ha már hárman vannak, akkor tömeg, vagy közelítenie kell a 10-hez? Nem tudom, hogy az összes iskolai lövöldözőre igaz-e ez a profil, de ha hihetünk Evának, Kevin már születésekor defektes volt, minden erre utal. Azt viszont valahogy túl könnyű indoknak találnám, hogy ezt a születési rendellenességet az összes ámokfutóra ráhúzzuk, szerintem többségük egészségesen indult, csak időközben valami elromlott.
A vége viszont bennem mindent felforgatott, amit addig gondoltam. Mégpedig negatívan. Egészen addig nagyon logikus és következetes volt mindenben, így viszont, hogy ez lett a vége, ami, nem stimmelt az egész, úgy ahogy van ... de ezt inkább már nem fejtegetném hátha valaki mégis anélkül olvasta el az egészet, hogy a könyvet is olvasta volna.
És most megyek és elolvasom a többiek posztját, mert nagyon kíváncsi vagyok, ki mit gondol.
***Az már csak egy teljesen személyes adalék , hogy Shriver megfogalmazta egy gondolatomat, majdnem szó szerint: lehet szeretni minden gyereket? szerethet valaki minden embert? Én ezt úgy mondtam egyszer a molyon, hogy mint ahogy nem szeretek minden férjet, csak a sajátomat, nem szeretek minden gyereket sem, csak a sajátomat.***
A könyvet köszönöm a Gabo kiadónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése