2011/11/11

Carl Frode Tiller - Bekerítés

Ez a bejegyzés ismételten teli van spoilerrel , mert a kortárs szépirodalomról nem lehet rébuszokban beszélni, pláne nem akkor, ha norvég regényről van szó.
 Nahát, én ezen a könyvön totál kiakadtam. Mert mit ígér a fülszöveg? Hogy van valahol egy David, akivel történt valami, és közben özönlenek hozzá a levelek mindenhonnan, és keretet adnak az életének, és elmesélik nekünk és Davidnek, hogy ki is ez a David. Ehhez képest Davidről alig-alig tudunk meg valamit, azt is inkább csak érintőlegesen, sokkal többet a levélírókról, akikből nincs olyan túl sok. Így ők nem is Davidről mesélnek Davidnek, hanem mindenki másról, aki körülötte él: szerelmekről, rokonokról, szülőkről, barátokról, de elsősorban saját magukról, mi történt velük, merre jártak, kivel voltak, miket gondoltak és hogy érezték magukat.

 Kezdődik egy kvázi szerelmeslevéllel, Jontól, aki ennek a Davidnek a babája volt egy rövid ideig, amit úgy illik hívni, hogy nemi identitáskeresés. Mellesleg a könyv negyedénél esett le, hogy ez a Jon történetesen hapsi, mert hiába van a fejezet elején a név, valahogy elsiklottam felette, hogy e kettő összetartozhat, és valamiért külön kezeltem, de ez teljesen az én hibám. De így legalább kellőképpen meg tudtam döbbenni.

 Aztán előkerül néhány nő is, és kiderül, hogy ez a Jon nem tisztán a hapsikat szereti (bár Davidbe a mai napig szerelmes érzésem szerint), hanem neki igazából mindegy, bárki jó, meg senki se jó, csak ne fájna ennyire az élet. Mindig vérzik, leginkább belül, és ha normálisnak lenni nem is sikerül neki, bárgyún folyamatosan vigyorogni mindig tud. És még közben is vérzik, meg persze nagyon dühös, úgy en block, mindenre, és mindenkire. Úgy érzem, megnyugtatja, hogy dühös lehet, ha már más nem tud lenni. Ő képviseli számomra a megfáradt, kiégett ifjúságot, akire akkora nyomást gyakorol az élete, hogy képtelen megélni önmagát, és azt, amire rendeltetett. Divatosan szólva még mindig keresi önmagát, és közben persze nagyon szenved. (egyébként az jutott róla eszembe, hogy tipikus anti-manci /by Bródy Lili/)

 Aztán következik David mostohaapja, a prédikátor, aki a kórházban, betegen szembesül a fogadott fiát ért balesettel, és a közös barátnő, Silje, aki időközben férjhez ment. Az ő hármuk emlékeiből kellene nekem és Davidnek képet kapnunk Davidről.

 Amit nehezen viseltem, az az írói stílusok személyre szabása volt. Jon részénél kezdte a mondaton belüli szó- és mondatrész halmozást, amit több mondatba kellett volna szednie, azt ömlesztette, de legalább a párbeszédekhez tartotta magát. Ez Silje részében csúcsosodott ki, ahol nem is volt hajlandó a párbeszédeket tagolni, csak nyomatta az egészet egymás után. Talán ezzel próbálta érzékeltetni a fiatalság hebrencsségét és laza, nyegle stílusát, mert Arvid, a mostohaapa teljesen átlagosan, megfontolt felnőtt módjára kommentálja önmagát és a múltat. Viszont Silje levei nagyon részletesek voltak, és nekem úgy tűnt, bár a való életben ő van a legjobban elfoglalva önmagával, Davidnek ő adott vissza a legtöbbet az emlékeiből.

 Őszintén szólva, nem tudom, mennyire is tetszik ez a könyv, még ülepednie kell. Megismerten négy három ember életét, gondolatait, de egy olyan feeling lengi be az egész könyvet, hogy szívem szerint eret vágnék magamon, mert ezt az északi életérzést elég nehéz feldolgozni. Számomra lehetetlen volt megszeretni a szereplőket, az életüket meg végképp nem szerettem élni, de mégis, az eddig olvasott szépirodalmi könyvekkel ellentétben itt úgy érzem, hogy átjött némi mondanivaló is, még ha David emlékezete csak fedősztori, amibe ezt be kellett burkolni. Amit hiányoltam, hogy David végül nem tűnik fel a lapokon, nem tudhatjuk, mi történt vele, bár Silje zárszava ad némi támpontot, de akkor is kíváncsi lettem volna rá, hogyan reagál arra, ahogyan mások látják őt.

 A könyvet köszönöm a  Gondolat kiadónak.

 Végül dűlőre jutottam az értékelést illetően: egészen jó a könyv, még ha ez azonnal nem is tűnt úgy.
érték: 5/ 4

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése