2011

2011/12/31

Leiner Laura - Szent Johanna gimi 3

2 megjegyzés :

Az első két részt előzőleg már igen részletesen kiveséztem, sokkal több dolgot nem tudok hozzátenni.

Amik még mindig nagyon idegesítenek:
- a szűlők, úgy en block
- a "kis barátod"ozás
- ez a szerencsétlen szerelem Cortezzel (igen tudom, de akkor is a hajam kihullik tőle)
- itt alig van más jegy, mint 1-es meg 5-ös
- a diákok úgy tesznek az órákon, mintha valami kötetlen programon vennének részt (esznek, zenét hallgatnak, olvasnak, játszanak, dobálóznak, ordítoznak)
- mintha a tanárok is úgy gondolnák, hogy a szemtelenség és a modortalanság kötelező tinitartozék, ezért elnéző mosollyal, esetleg időnként értetlenkedve kell nézni az ilyesmit
- ahogy Reni próbál beilleszkedni, és ha már valahová oda tudta biggyeszteni magát, akkor valahogy megmaradni a pozícióban
- hogy itt kötelező mindennek "menő"nek lenni, mert menőség nélkül mit sem ér az élet. aki nem menő, az csakis szánalmas lúzer lehet
- szerintem Cortezen még egy talicska trágya is menő lenne, de mindenképpen érdemes lenne arra, hogy a Cortez-dobozban tárolásra kerüljön egy darab az anyagból. csak úgy a fíling kedvéért.
- Cortez-doboz ??? jaj.
- ez a nagy Cortez-love egyébként is szánalmas. ennyi idő alatt már túl kellett volna lépnie Reninek az egészen.
- Virágot ejteném.

Amiket még mindig szeretek:
- a sulihangulat. se nem valóságos, se nem életszagú, de kellemes
- az összetartás az osztálytársak között, amiben szintén nem látok semmi realitást, de attól még tetszik.
- a suliújság
- Arnold, mindenek felett. kár, hogy nagyon keveset szerepel.
- Kinga. bár meg kell mondjam, hogy olyan stílusa van, ami a bicskát nyitogatja a zsebemben, és élőben valszeg cafatokra tépnénk egymást, de üdítő a reakciója és a véleményközlési módja.

Azért a három részt egymás után lenyomni nem volt semmi, kellőképpen le is fáradtam a végére. Most egy időre biztosan pihentetem.

"2011"

14 megjegyzés :
Eljött az év vége, ideje számot vetni magammal ismét. Nálam tavaly sem lehetett statisztikákat olvasni, berzenkedem az olvasmányaim számokba öntésétől. Azon gondolkodom, hogy mi volt az év legjelentősebb dolga, de azt hiszem, a kényszerű könyvstopom. Bár amikor elkezdtem, még nem tudtam, hogy ennyire könnyen fog ez menni, elért engem is a recesszió, de valahol ez jó is, meg rossz is. Jobb lett volna, ha úgy nem veszek könyvet, hogy közben azért tudnék vásárolni, de rosszabb is lett volna, mert biztos, hogy sokkal jobban felzaklatott volna, hogy nem vehetek, mint így, hogy egyszerűen nem is tudok venni, mert másra kell a lóvé. Nade nem is panaszkodni akarok, csak hát ez is hozzátartozik a dologhoz. És ahhoz képest, hogy év elején úgy indítottam a Libris vásárlásaimat, hogy csak legalább az 50e értékhatárom meglegyen a kedvezmények miatt, igen magasan sikerült túlszárnyalnom azt is, úgyhogy egy szavam nem lehet. Ráadásul hatalmas meglepetésként kaptam karácsonyi ajándékokat nagyon kedves netes barátosnéktól, Christina meglepett A szív alakú dobozzal, Zenka a bűbájos Emerson & Tsaval (ami egyébként hangos sikert aratott kisNimánál is :), Amadea pedig a nagyon kívánt Pusztító viharral, meg is könnyeztem az én drága fagyöngyös angyalkáimat. Annyira jó érezni, hogy gondoltatok rám, és mégsem maradt könyvtelenül a karácsonyom, köszönöm szépen még egyszer.:))**


És akkor a könyvekről.
Megint volt új felfedezettem, a disztópia. Ebben nálam a csúcs Cronin Szabadulása, ami annyira csúcs, hogy sok kedvencet lekörözött, ez lett az év könyve is, és ha Eriksont nem is tudta lelökni a trónjáról, most együtt kénytelenek uralkodni. De majdnem ennyire tetszett egy YA-változat is, Collins Éhezők viadala; igaz, semmi köze egymáshoz a kettőnek, csak annyi, hogy olyan világban játszódik, ahol a cél a túlélés, és a vezérelvet tekintve akár még valóság is lehet egykor valamelyik.

Voltak persze negatív csalódások is, de ezeket csak magamnak köszönhetem, hiszen el sem kellett volna olvasnom őket, de néha elkap a hév, hogy mégiscsak keressek valami értelmet az ilyen típusú könyvekben, még akkor is, ha tisztán tudom, hogy nem lesz bennük. Néha tényleg nem árt ilyesmiket is olvasni, mert egyrészt az ember képbe kerül, hogy mit szeret a nagy többség, aztán meg lehet törni a fejünket, hogy ugyan miért is szeretik ezeket a könyveket ilyen sokan.

Szerencsére idén is a jó könyvek voltak többségben, sőt, rosszat alig olvastam, de úgy tűnik, minden évre jut valami furcsaság, amit most A vízköpő képvisel. Még mindig élénken élnek bennem a képek, a mesék, a főszereplők, és egyáltalán, az egész hangulata annyira maradandó és különleges, pedig nem nevezném igazán egetverően jónak, egyszerűen csak nyomot hagyott bennem.

Volt legszebb könyv is, amiről nem írtam posztot, méghozzá az Ottoline és a sárga macska. Ez egy olyan szép könyv, hogy teljesen odáig vagyok érte.A Könyvmolyképző egyébként is szokott ügyelni a minőségre, de ez mindenen túltesz. Nem is csak a rajzok miatt, mert az nyilván nem a kiadó érdeme, hanem a papír minősége, aminek a segítségével ezek a csodás képek érvényesülni tudnak. Nagyon igényes kis mese kívül belül, szerintem nagyon jó ajándék kicsi gyerekeknek, akik már tudnak olvasni, és szeretnek elveszni a képekben is.


Nem tudom, ti hogy álltok a katasztrófafilmekkel, sokan kritizálják ezeket mindenféle hibájuk miatt, nekem nincs kifogásom ellenük, én nagyon tudok izgulni egy totál lehetetlen és valótlan helyzeten is, még akkor is, amikor szembeötlően baromság, amit látok. Könyvben nem olvastam még olyat, ami ezt a hatást váltotta volna ki belőlem, amíg a kezembe nem került az Elsodort világok. Komolyan, olyan volt a könyv, hogy azt vettem észre, hogy nem ártana már kifújnom a levegőt, és kicsit engedni a könyv szorításán, pont, mint amikor filmet nézek.

A YA könyvekkel cseppet hadilábon állok, de van egy kedvenc kis komolytalan sorozatom, az Időtlen szerelem. Vicces, pihentető, izgalmas, és nagyon jófej szereplőket írt Gier.

Mindig vannak könyvek, amikért tömegek rajonganak, de persze nem mindegyik tetszik nekem. Így jártam a Csontvárossal. Engem valamiért nem kapott el a hév, semmi különlegeset nem látok benne, és sajnos többet unatkoztam rajta, mint amennyit izgultam. Pedig kétszer is elolvastam, mert egyszerűen annyira piszkált, hogy miért nem tetszik, biztosan csak rosszkor olvastam, más könyv után kellett volna, de így sem jött be. Hát, ez van, így jártunk egymással. (És azt hiszem, épp ezért halogattam annyira az Éhezők viadalát, és megmondom őszintén, ha nincs hozzá az a gyönyörű plecsni a molyon, szerintem soha nem került volna sorra, pedig egy hatalmas durranás az a könyv. Olykor a rajongói hévnek inkább visszatartó ereje van.)

Volt egy múlt ködéből előkerült könyv is, A tó alatt, ami iszonyatosan rondán néz ki, de pont olyan nagyon jó is. Szerettem tizenévesen is, és ugyanolyan, ha nem nagyobb élményt adott most is. (és jut eszembe, Zenka, ez illik a rettenetes-szellemes kihívásodba.)

A recikről szólva annyit mondhatok, hogy most, az év második felében nagyon jól jöttek, de még most is igyekszem valami egyensúlyt találni a már meglévő és a kapott könyvek olvasása terén. Régebbhez képest sokkal jobban megválogatom, miket kérek recenzióban, és nem csinálok egó-kérdést ebből az egészből. Amit szívesen olvasok, jöjjön, és ha szerencsém van, megkapom még a hozzá való hangulat megléte alatt.

Kétségtelen, hogy a legnagyobb változást a blogon a költözés hozta. Mivel a freeblognál volt egy 2 hónapos adatvesztés, amit innen-onnan, kisebb-nagyobb  szerencsével lehetett csak visszaállítani, a költözés mellett döntöttem, és szinte egyik pillanatról a másikra át is cuccoltam. A régebbi könyvek értékelési maradtak teljesen a a régi blogomon, csak néhány kedvenc posztomat emeltem át ide, eszemben sem volt, hogy az összes könyvet ide költöztessem. Nem szeretném szapulni a freeblogot, hiszen éveken át nagyon jól elvoltam én ott is, csak azért most látszik, hogy mekkora különbség olyan profi felületen írogatni, aminek a fejlesztésére van pénz, és hozzáértő gárda. Nekem lényeges, hogy ha egy funkciót megtalálok és beépítek, akkor az megfelelően működjön, ha lehet tologatni egyes elemeket, akkor azokat tényleg lehessen áthelyezni. Nyilván, ha lenne egy fapados sablonom, és nagyjából mindegy lenne, hogy nincs kiegészítőm, meg semmi csicsám, akkor bárhol jó lenne, nade ha nem muszáj barlangban lakni, és fűszerek nélküli sült húst enni, akkor használjam ki a lehetőségeket. Az egyik ilyen lehetőség a szavazós doboz, amin keresztül mindenféle hülyeségeket tudok kérdezgetni, és ti meg válaszoltok, és élvezem, hogy különösebb felhajtás nélkül tudhatok meg engem érdeklő apróságokat. Pl. hogy a hosszabb, vagy a rövidebb posztokat olvassátok szívesebben, meg hogy mikor szoktátok megírni az olvasásokról a posztokat. Igazából nem hittem volna, hogy ennyire sokan fogtok szavazni, és hogy ennyire magasan verni fogja a hosszú poszt a rövidet. Volt egy szem valaki, aki nem is olvas blogokat. Drága szívem, te hogy keveredtél ide?:)

Azért hogy mégis legyen valami fogalmunk arról, hogy miket olvastam idén, főleg mert ilyen szétszórtak az idei évi posztok, van a molyon egy nagyon jó kis funkció, az olvasmánylista, képekkel együtt. A blogom szerint 2010-ben 70 darab könyvet olvastam el (a moly mást mutat, de nyilván nem mindent jelöltem ott be, vagy későbbi a fejlesztése ennek a számlálónak), amiről úgy gondoltam még valamikor nyár közepén, hogy nem fogom tudni túlszárnyalni, mert idén valahogy kevesebb időm jutott a könyvekre, de most meglepődve látom, hogy mégiscsak sikerült. Ez nem is a darabszám miatt lényeges, hanem inkább amiatt, hogy lehet, hogy nem így éreztem, de mégis folyamatosan olvastam, pörögtek a könyvek a kezemben.

Ami nem jött össze, az a várólistacsökkentésem. Amikor kiválasztottam őket, akkor jó ötletnek tűntek, de aztán nagyon másfelé fordultam, és teljesen kikerültek a könyvek a látómezőmből. Egy év hosszú idő, és talán némelyik magától is sorra került volna, de látva, hogy mit kellene olvasnom, lett egy kötelező jellege az egésznek, amit viszont most nem szívesen vettem volna a nyakamba. Meg aztán, én azt gondolom, hogy minden egyes könyvvel, amit elolvasok, a várólistámat csökkentem, vagy legalábbis nem növelem, így igazából ennek külön nem is látom sok értelmét. De van hozzá plecsni, úgyhogy gyűjtőknek kötelező esemény.:)

Ti szoktatok fogadkozni az év végén? Én soha, mert úgysem tartom be. Mintha a fogadalom nekem egy olyan irányelv lenne, amit messzire kerülnöm kell. Inkább csak terveim vannak. A kihívások nagyon jó motivációk, és nagyon vártam Zenka rémséges kihívását, amikor is rettegős-szellemes könyveket kell majd olvasni. Van rá egy nagyon jó jelöltem is, ami újraolvasás lesz, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen szellemtörténeteket fogtok ajánlani.

Köszönöm mindenkinek a kommenteket, a jó beszélgetéseket, a még jobb posztjaitokat, egyáltalán, hogy vagytok. Remélem, jövőre sem lesz ez másképp.:)

Végszóként szeretnék mindannyiótoknak nagyon boldog Új Évet kívánni, könyvekben meg egyebekben gazdagot, és vigyázzatok, mit kívántok, mert még a végén teljesül.:))


2011/12/30

Leiner Laura - Szent Johanna gimi 1-2

8 megjegyzés :
Ez a könyv egy az egyben molyos hatás miatt került a kezembe. Ha nem írnak róla ennyien (és épp azok, akik)  ilyen áradozó véleményeket, akkor soha eszembe sem jutott volna elolvasni, mert nagyon ifjúsági. A vélemények nagyrészt amiatt voltak pozitívak, mert szerintük a könyv bepillantást enged a kamaszlélekbe, a kamaszlétbe, segít megérteni a mai fiatalokat, és egyáltalán, mérvadó olvasmány annak, aki szeretne tisztában lenni ezzel a nemzedékkel kívül és belül.
Hát én ezzel vitatkoznék.
Nem látok akkora életszerűséget sem a jellemekben, sem a gondolkodásmódban, hogy mérvadónak gondoljam. Túlságosan kreált az egész. A szülők hozzáállása a 14 éves lányukhoz nekem döbbenetes. Miért vesz egy apa a 14 éves lányának plüssmacit? Nem kell Nobel-díjas tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember, ha egy kicsit is gondolkodik, és használja az eszét, belássa, hogy egy ekkora gyereknek semmi szüksége plüssmacira. Ha mégis van, ott valami gáz van, és pláne oda kell figyelni. Persze, kaphatunk még idősebben is ilyen-olyan okból, poénból plüssöket, de ha meg akarunk lepni egy 14 éves, és örömet akarunk vele okozni, akkor azt ne egy plüssmacival tegyük.
Ráadásul a főszereplő kiscsaj hozzáállása is sok kérdést felvet bennem. Leiner próbálja úgy beállítani az elején, mintha ez a változás, hogy 'én most már gimis vagyok, cikik a régi cuccaim' egyik napról a másikra következne be, pont a gimi előtti napokban. Oké, rá lehet fogni, hogy a költözést összekötötte a ciki cuccok kiszanálásával, de ha belegondolok, hogy voltak dolgok, amik az én gyerekemet már 10-11 évesen zavarták, és próbált megszabadulni tőlük, mindjárt nem tűnik olyan hihetőnek. És bizony, a lámpája volt az első, amit lecseréltünk. Erre mondjuk rá lehet fogni, hogy mindenkiben máskor érik meg a változás, de itt egyszerre túl sok minden változott meg egyszerre.
Aztán ezt a stréberséget sem így szokás megélni, és nem volt soha ciki az olvasás sem. Még az én időmben sem, de most, a gyerekem osztályában sem az. Sokan nem olvasnak, meg régebben is alig olvastak az én osztálytársaim, de azt, hogy olvasni ciki lenne, még senkitől nem hallottam, csak olyan formában, hogy valaki hallotta, hogy az meg valaki mástól hallotta, hogy azt mondta valaki valakinek, hogy ciki. Meglepődve látom, hogy egyre többen olvasnak, még a suliba is viszik magukkal, és nem is szégyenlik elővenni, és ezt nem elmondásból tudom, hanem mert láttam. Szóval az olyan kijelentéseket, minthogy "általánosban épp eleget csúfoltak, mert sokat olvasok", nagyon erős túlzásnak érzem. Engem sem csúfoltak soha, és kisNima osztályában sem fordult ilyen elő. És a közhiedelemmel ellentétben okosnak lenni sem annyira ciki, hogy aztán behúzott nyakkal kelljen közlekedni. (És nem csak saját emlékek ezek, folyamatosan megkonzultáltam a kérdéseimet a lányommal is. Volt belőlük bőven.)

Ha nem lenne a 'mérvadó' érzésem a könyvvel kapcsolatban, még a szülők karakterét is elfogadtam volna olyannak, amilyenek, hiszen ez mégiscsak egy regény. Nade hogy valaki minimum 14 év alatt ne jöjjön rá, hogy ehetetlen, amit főz? Pláne úgy, ha az egész vacsora éveken keresztül mindig a tányéron marad? És fel sem tűnik neki, hogy a családból zugevő lett? Ugyan. Meg amikor meglátja a simeket, azt kérdezi a lányától, hogy 'babázol?' Mi van?! Ahhoz, hogy ismerjünk valamit, vagy tudjunk dolgokról, nem kell nekünk is használni őket. Ráadásul a nő egy lépést nem tesz a nevelőkönyvei nélkül, még a válaszokat is képes kikeresni belőle (beszélgetés közben!), hogy mit is jelenhet igazából. Ez igazán szánalmas. Meg Virág és Reni elvileg csak egy utcányira laknak egymástól, Virág anyja mégis érte jön? Pfff... Szóval van gondom a karakterekkel bőven.
Úgy tűnik, mintha csak bajom lenne a könyvvel, pedig azért vannak pozitív oldalai is, nem is kevés. Nagyon tetszett a sulihangulat (szívesen jártam volna ebbe a suliba), a gyerekek kapcsolata egymással és a világgal, meg egyébként is nagyon hangulatos kis regény. Sok benne a csúsztatás, és az olyan reakció, amitől az agyam elszállt, de ha ezekről el tudunk feledkezni, akkor jó kis időtöltés lesz. Reni (Laura) stílusa nagyon élvezetes és szórakoztató, jókat lehet vigyorogni hangosan röhögni a megjegyzésein.  Jó volt egy kicsit visszaülni a padsorokba, mert hozta azt a feelinget, amit egy ilyen kamaszos-sulis könyvtől vártam, úgyhogy végül is bajom nincs vele, meg azért az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a kamasz-karakterek nagyon jól sikerültek. Csak az elrontott szülői karakterek és reakciók lehúzták az egész regényt, bár az is lehet, hogy csak túl kukacos vagyok, és minden kis apró hibát megláttam, amit nem is kellett volna észrevennem. Mint amikor a számtech tanár épp akkor döbben rá, amikor Reniék osztálya kerül órára, hogy 'dehiszen ez a generáció már ismeri a számítógépeket! o.o' Miért, akik egy évvel idősebbek, azoknak fogalmuk sem volt róla egy éve? Szóval teli van ilyen hihetetlen reakciókkal, amik engem nagyon zavartak, és a stílus meg a humor sem tudta elnyomni, hogy kilóg a lóláb. Viszont a suliújság, az egy nagy találmány lenne, ha lenne iskola, ahol valóban ilyen színvonalon menne a kiadása. (Van olyan? Nem tudom.)
Azt hiszem, az a bajom, hogy nagyon amerikai ízű az egész sztori.
Az értékelésnél is nagyon vacilláltam, hogy akkor ez most hármas vagy négyes, vagy a kettő között, és ha elfeledkeztem Reni szüleiről, akkor egy nagyon is jó regényt kaptam minden hibája ellenére, ami pörög, pillanatok alatt el lehet olvasni, nem unatkoztam rajta, megszerettem a szereplőket, és ami a legfontosabb, azt adta, amit vártam tőle. Végül ez döntött.


Aztán függetlenül attól, hogy az első részben kiakasztottak a szülők, és elég sok hibát felfedeztem benne, el kellett kezdenem a második részt is. Imádok a gyerekekkel lenni, ha lehet ilyen baromságot mondani, de tényleg úgy érzem, mintha közöttük lennék én is, újra az iskolapadban, teli a kamaszkor kreált és valós problémáival.
Ami az első részben idegesített (a szülők, és az amcsi fíling), az ebben a részben is ugyanúgy megmaradt, de eldöntöttem, hogy nem foglalkozom velük, élvezem az életet 14-15 évesként. Hogy mi tetszik benne ennyire? A gyerekek személyisége, az iskola karakteressége, a tanárok, különösen Kardos, hogy mindig történik valami, a programok, a tematikus hetek, egyszóval úgy érzem, hogy minden gyereknek kijárna egy ilyen színvonalú iskola, még ha nem is tartom valóságosnak.
Túl sok okosságot nem tudok mondani, amivel ki tudnám egészíteni az első részről írottakat, inkább az foglalkoztat, hogy mennyire valósan tükrözi az ifjúságot ez a regény. Még mindig nem tudom rá nyugodt szívvel azt mondani, hogy igen, valós tükörképe a kamaszoknak, mert nem érzem így, ahhoz túlságosan elszálltak a karakterek, de nagy vonalakban erről volt szó akkor is, amikor én voltam ennyi idős, szóval pont annyi igazságalapja van, mint bármelyik másik regénynek.
I Love Arnold. :D A legcsúcsabb szereplő az egész könyvben. Imádom. A másik szereplő, akire nagyon kíváncsi vagyok, és aki szintén kedvenccé nőtte ki magát, az Kinga. Van valami ebben a lányban, ami miatt figyelnem kell rá. A többi gyerek igazából csak úgy van, talán még Virág az, a kis naiva, akit szintén muszáj kedvelnem, annyira egyszerű, butácska, magányos, és teli van szeretettel.
A szülők még mindig nagyon gázok. Az, hogy folyamatosan a szakkönyvekhez fordulnak, úgy érzem, inkább kifigurázása lehet azoknak a szülőknek, akiknek nincs annyi sütnivalójuk, hogy oda tudjanak figyelni a gyerekre. Úgyhogy mióta így tekintek rájuk, annyira nem is tudnak felidegesíteni.
Ami nagyon zavart, az a folyamatos menőzés volt. Menő a cipője, a haja, a mosolya, a lakása, a lélegzete, a gondolata, a vágyai, a lába nyoma. Ha egy Arnold-féle pasas akkoriban az utamba akad, valószínűleg  én is átéltem volna ezt a huzavonát Cortez és Reni között, és valószínűleg nem is tartanám ennyire fárasztónak, de szerintem kicsit sok volt ebből a szenvedésből. Persze, tudom, hogy így működik, de akkor is. Meg persze, ha érdekelt volna a menőzés, de emlékeim szerint akkoriban inkább azzal voltam elfoglalva, hogy még csak véletlenül se keverjenek össze egy Cure-ossal, mert én Depeche-es vagyok, és az viszont ultragáz lett volna, ha Cure-osnak néznek, és a rockerekre úgy néztünk, mintha valami űrlények lettek volna. Szóval akkoriban ezek voltak a nagy dolgok.
De még mindig hatalmasakat tudok nevetni a poénokon, eszméletlenül jó a szövege Leinernek.
Nem szeretem Cortezt. Szerintem csak szimplán bunkó, semmi menőt nem látok benne.
(időközben változott a pontszám. pont ugyanazt hozza, mint az első kötet, se nem jobb, se nem rosszabb.)

2011/12/28

Lezsák Levente - Emerson és Tsa

1 megjegyzés :

Most egy olyan mondatot fogok leírni, amit szerintem kevés szülő mer még csak bevallani is magának, nemhogy másoknak: nagyon utálom a meséket. Szó szerint. És még egy bűnöm, hogy miután úgy láttam, hogy kisNimát sem érdeklik a bugyuta hülyeségek, nem is olvastam neki olyan meséket, amikre a legtöbb gyerek elalszik. Talán én is bűnös vagyok, hogy meg sem próbáltam vele megszerettetni egyiket sem, de a második mondattól kezdve végigásítoztam szinte az összeset, és még a legkisebb késztetésem sem volt meg, hogy elhitessem vele, ezt élvezni is lehet. Talán az is baj volt, hogy nem igazán foglalkoztam a könyvesboltok mesekönyv készletével sem. Nem tudom, mióta van Kipp kopp, meg társai, lehet, hogy már 10-11 éve is volt, én mindig inkább gyönyörű mesekönyvekre vadásztam, csodás rajzokkal, amikre mindig másféle történetet találtunk ki. Együtt. Jó móka volt, de ez meg nem lefekvés előttre való. Olyankor más mesék jöttek, ostoba kis hülyeségek a saját fejemből, de látványosan jobban szórakoztattak mindkettőnket.

Épp ezért tudom, hogy ha régebben kezdett volna bele Levente ebbe a mesekönyvbe, és nem hagyja olyan sokáig porosodni a fiókban (vagyis amíg a mese meg nem zsarolja, hogy írja már meg végre a befejezést), akkor biztosan esti olvasmány lett volna. De nem is igazán mesekönyv ez, inkább egy nagyon kedves és érdekes történet két királyságról, Vidóriáról és Mordiáról, akiknek a királyait mintha kicserélték volna, és Emersonnak és segédjének, Jonesnak az a dolga, hogy megoldja ezt a bonyolult és különös esetet. Mordia főudvarmesterének, aki megbízza Emersont, hatalmas szerencséje, hogy van a világon legrosszabb detektív, Emerson, akinek meg az a szerencséje, hogy felvett egy olyan okos és bátor és bevállalós segédet, mint Jones, aki talán még az ő jó hírét is képes lesz feljebb tornázni. és aki az udvarmester bánatára meg is oldja az ügyet.
A történet elég rövid ahhoz, hogy egy gyerek egyik estéről a másikra fejben tartsa, és ahhoz is, hogy esetleg együltő helyben el kelljen olvasni, mert ezen tuti nem fog egy szülő sem ásítozni. Nem hosszú az egész könyv, és van benne jónéhány nagyon igényes és érdekes rajz, amiket Cserkuti Dávid készített, amiből lehetett volna több is, úgy kétlaponta egy. De a történet enélkül is nagyon le fogja kötni az olvasót, akár kicsi, akár nagy. Csupa kaland, vidámság és humor az egész könyv, és én annyira megszerettem, hogy ebből most, a kamasz lányomnak fogok estéről estére mesélni. Még szerencse, hogy jól viseli szegénykém az ilyen ötleteimet.
Christinának  nagyon köszönöm, hogy elolvasta és írt róla, ezzel felhívta a figyelmemet a könyvre, és a másik Fagyöngyös Angyalkámnak meg nagyon-nagyon köszönöm, hogy felfigyelt az örömujjongásomra, és fagyöngypostával haladéktalanul megajándékozott vele. :)**

2011/12/27

Jim Butcher - Pusztító vihar (Dresden 1)

4 megjegyzés :
Katamónál találkoztam ezzel a könyvvel, és bár szokás szerint csak átfutottam a posztját, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell. Aztán kaptam a saját, külön bejáratú Fagyöngyös Angyalkámtól egy csomagot a fa alá, benne ez a könyv, és mondanom sem kell, hogy nem bírtam megállni, azonnal elolvastam, szinte még a fa alatt, együltő helyemben.
Az van alcímként, hogy A Dresden akták első regénye, de azon túl, hogy ismerős a cím, mert tudom, hogy van egy ilyen sorozat, ez nekem semmit nem jelent, ugyanis nem láttam egyetlen részt sem. Van annak is előnye, ha az ember nemhogy tévét nem néz, de még a neten is elkerüli a figyelmét az ilyesmi. (Igazság szerint egyáltalán nem szimpi a Dresdent játszó színész, így nem is érdekel a sorozat sem.)
De nem úgy a  könyv. Az olvasásnak megvan az az előnye, hogy olyannak képzelek mindent, amilyennek akarok, és nem korlátozzák a fantáziámat a már látott és ismert dolgok.
Dresden egy igazi mágus, varázspálcával, mágikus karperecekkel, medállal, és mindenféle varázsszóval meg képességgel, ja és persze egy macskával, aki nagyon hasznos tud lenni, ha előre nem látható dolgokra kell felfigyelni. Dresden a rendőrségnek is dolgozik, magánpraxisa is van, meg kevés pénze, és egy kütyük nélküli lakása, pincével, ahol a varázsfőzeteket kotyvasztja, és egy koponyában lakó szellem a társasága. Meghal két ember különös körülmények között, és az ilyne bűntettekre szakosodott nyomozó Dresdent bízza meg, hogy kutasson valami nyom után, aki meg is teszi, csak közben kiderülnek dolgok, amik miatt ő is képbe kerül, mint gyanúsított, meg mint áldozat, meg ott van Damoklész kardja is a feje felett, szóval nincs egyszerű dolga, de azért megoldja. Közben lesz majd pucér, meg is sebesül, használja a mágiát, találkozik démonokkal, meg kinyitja a Szemét is, és úgy is Lát, szóval egy nagyon izgalmas könyv.
Eleinte az volt az érzésem, hogy Dresden Anita Blake férfiváltozata. Nem is igazán tudom, miért vontam párhuzamot, hiszen mindketten eléggé elhanyagolják magukat és a környezetüket, mindkettejüket egy nagyobb szervezet bérli fel bizonyos dolgok elvégzésére, mindkettejüknek különleges képessége van, ráadásul E/1-ben beszélnek hozzám, és nagyjából ugyanúgy reagálnak, ha a közelükbe kerül a másik nem egy képviselője, hasonlóan vág az eszük, és bár nincsenek beoltva félelem ellen, kellő időben megteszik az elkerülhetetlent... szóval nincs is miért ezt éreznem, ugye? De aztán az érzés szerencsére eltűnt, mert nem is tudom, melyikük jött volna ki rosszabbul belőle. Dresdennek nagy előnye, hogy mágus, és bár itt is vannak vámpírok, szerencsére ez mellékes tény csak, semmi több. Itt a lényeg, hogy Dresden varázsló, és Butcher nagyon jó abban, hogy a lehetőségekhez képest hiteles mágust csináljon a főszereplőjéből. Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan vége lett a könyvnek, a következőt lassabban fogom olvasni.
Ja, és azt még muszáj leírnom, hogy még egy ilyen fafejű, ostoba, hülypicsa zsarut mint ez a Murphy... csodálom a mágus türelmét, mert ehhez a nőhöz kell.

2011/12/24

Boldog Karácsonyt,

8 megjegyzés :
sok könyvet a fa alá, rengeteg meglepetést meg mindenféle jóságot kívánok mindenkinek, aki erre téved, és aki direkt jön.:))


2011/12/22

Michael Crichton - Idővonal

Nincsenek megjegyzések :
A XX. században egy cég, az ITC, élén egy fizikus zsenivel, a kvantumtechnológia segítségével kifejlesztett egy időutazásos módszert gépekkel, kütyükkel, mindennel, aminek a segítségével időben és térben lehet közlekedni a múlt és a jelen között. De ez így nem egészen igaz, mert a kvantumfizika szerint az időbeni utazás nem visszarepít, csupán egy másik síkra helyez, de nekem ez már bonyolult, hogy elmagyarázzam, szerintem megértenem sem teljesen sikerült. Ezzel egy időben (mármint a mi időnkben) a francia Dordogne területén ásatásokat folytatnak, és ez a terület szoros kapcsolatban áll az ITC-vel és a kutatási célokkal. Amikor a prof az ITC segítségével átkerült a XIV. századba, ott ragad, és néhány közeli emberét küldik vissza, hogy visszahozzák a professzort. De azért nem megy minden olyan simán, mert nem mindig van valaki, aki megszegi a szabályokat, és ez mindenkit veszélybe sodor, múltban és jövőben egyaránt.
Hogy én mennyit kínlódtam ezzel a könyvvel... az eleje, úgy a feléig, nagyon érdekes. Eléggé szájbarágósan magyarázza a kvantumfizika működését, és ezt az elméleti tudást sikerült legyűrnöm, bár azt nem mondanám, hogy a magamévá tettem, mindenesetre ez egy nagyon érdekes fél könyv volt. Nyilván, mert lövésem nincs a témához, és lehet, hogy Crichtonnak sincs, de meggyőző volt, még abban a tudatban is, hogy ez egy eléggé leegyszerűsítő és félig igaz magyarázata csak a kvantumfizikának. Odáig nagyon élveztem, amíg vissza nem kerültek a középkorba, pedig azt gondoltam, az egész nagyon érdekes lesz, hiszen az onnantól kezdve történelmi regény lesz nagyrészt, és az nekem be szokott jönni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Amíg az elején egyáltalán nem zavart az aprólékos, magyarázós, tudálékos stílus (hiszen semmi közöm a kvantumfizikához, és lebutítva megkaptam a megértéshez szükséges infókat), addig ugyanez a középkorra vonatkozóan idegesített. Értetlenkedések halmozása, önismétlések tömkelege fogadott, mindezt úgy, mintha Crichton valóban járt volna a múltban, és minden úgy lenne igaz, ahogy ő leírja. Lehet, hogy nem ismerték azt a szót, hogy hiszen, meg talán, meg valóban, meg az úriember szó szerint nemesurat jelentett, de hogy a fél könyv ezekkel a fárasztó magyarázkodásokkal telt el, na az nagyon sok volt. Lehet, hogy kevés volt a türelmem most ehhez, de én ebbe beleuntam. Eléggé fárasztó kalandregény, de ahogy nézem az értékeléseket, egyedül vagyok a nemtetszésemmel. A filmnek viszont adok egy esélyt, talán úgy jobban bejön majd.

2011/12/19

Derek Meister - Gyilkos fény (Ghost Hunter 1)

Nincsenek megjegyzések :
érték: 5/ 4,5

Nem egészen értettem, hogy jön ehhez a történethez a címben olvasható Szellemvadász, aztán mikor kiolvastam, rájöttem, hogy ez egy újabb trilógia, úgyhogy hátha majd később kiderül. És akkor ne menjek a falnak. Na mindegy, tudomásul vettem, hogy olyan jó könyvet nyertem, aminek kell majd a folytatása is. Mert én ezt nyertem ám, a Pongrác kiadó MOLYos játékán, és nagyon örültem neki akkor is, de főleg miközben olvastam.
Ian apja valamikor régen meghalt, a srác úgy tudja, hogy autóbalesetben, de aztán amikor a kigyullad a régi, használaton kívüli katonai bázis, amiről azt gondolják, hogy ő gyújtotta fel, véletlenül kihallgatja anyja és nevelőapja párbeszédét, és rájön, hogy szinte alig tudja valamiről is az igazat apjával kapcsolatban. Meglép otthonról legjobb barátjával, Bpm-mel, hogy visszatérjen a régi házukhoz, hátha talál valami kiindulási pontot, hogy merre induljon a kutatásban, ugyanis a kihallgatott félszavakból az derült ki számára, hogy apját ugyanazok a megmagyarázhatatlan jelenségek kínozták, amik őt is. Villódzó fények, közben az az elviselhetetlen sípolás, amitől majd' megsüketül. De nagyapja is elég rejtélyes figura, ő meg a fáma szerint egyszer csak eltűnt a vitorlásáról a tenger közepén, és soha nem találták meg. Közben Inaékat üldözik is, először azt sem tudják, miért, de aztán kezd a kép tisztulni, de sajnos a regénynek vége lesz, és semmire nem kapunk választ, csak marad a rengeteg kérdés.
Több szálon is fut a történet: a sarki kutatóállomásokon, ahol a különböző anomáliák okoznak nem kis zavart, Japánban pedig egy műszaki zseni lány keveredik állandóan bajba, és talál egy nagyon különleges tárgyat a padlásukon.
És akkor itt jön az, hogy igazából a 'ghost'-ot nem nagyon értem a címben, mert hogy ez a valami tisztán láthatóan nem szellem, hanem valami egészen más, és ez lesz nagyon érdekes, hogy ki lesz az, aki majd rájön, hogy mivel is állnak szemben, és hogyan oldják meg a problémát. Több köze lesz a tudományhoz, mint a parajelenségekhez, ezt megsúgom (legalábbis úgy gondolom.). De egyelőre az első részből még semmi konkrétum nem derül ki, csak szólok, hogy aki szellemhistóriát vár, az nehogy csalódjon, mert ez nem az.
A könyv vastagnak tűnik, de ez egy kicsit megtévesztő, mert jó széles a margó, a szövegnek így kevés hely marad, úgyhogy nagyon gyorsan ki lehet olvasni. Én csak addig tettem le, míg aludtam egyet. Olvastatja magát, bár látom, hogy a molyon nem volt valami pozitív a fogadtatása (szerintem a 'ghost' sokakat megtéveszthet, és mást kapnak, mint amit várnak), pedig szerintem ez egy remek, izgalmas kalandregény, némi tudománnyal fűszerezve, nem feltétlen fiataloknak. Engem mindenesetre meggyőzött.

2011/12/17

Susan Hill - A fekete ruhás nő

5 megjegyzés :

Jó kísértettörténetet írni elég nehéz, én legalábbis eddig túl sok érdemlegeset nem olvastam. Az író könnyen nevetségessé teheti nem csak a karaktereket, de a történet is elmehet egy olyan irányba, ami már se nem borzongató, se nem hiteles. A jó szellemtörténettől feláll a kezemen a szőr, rettegek ott lenni, és még csak véletlenül sem szeretnék a főszereplővel cserélni.
Az előzetes vélemények alapján, amit itt-ott fél szemmel láttam, arra számítottam, hogy ez is egy gyengécske, elrontott könyv lesz, mert valahogy egységesen hiányolt belőle mindenki valamit. Hogy mit, azt nem tudom, de annyira örülök, hogy kellemesen csalódtam benne, mert én ugyan semmiben nem szenvedtem hiányt.
Az ügyvéd, aki az első komoly feladatát egy isten háta mögötti falucska egy eldugott helyén lakó nénike halála miatt kapta, nagyon kemény megpróbáltatások elé néz, és bár érti, hogy a  félszavakkal meg a csenddel valamit próbálnak neki mondani a helybeliek, neki mégis a saját bőrén kell megtapasztalni mindent. Meg is értem. Terjengő pletykákra, meg régi, talán igaz-sem-volt legendákra én sem adnék, mert ki tudja, hátha majd én jobban bírnám, meg nem is úgy van, meg biztosan csak a szemük káprázott. Pedig már a hely is elég hátborzongató. A falun kívül, egy mocsaras-lápos terület, közepén egy kis földszigettel, amin a ház áll, és ha jön a dagály, a víz mindent elborít, szinte csak a házba nem folyik be. Közlekedni csak apálykor lehet, de akkor sem járható mindenhol a terület, nagyon könnyen beszippantja a mocsár a véletlenül rossz helyre lépőt. De ez még semmi, mert ott a köd, ami saját kénye-kedve szerint jön-megy, a lehető legváratlanabb pillanatban lepi el a vidéket, hogy aztán teljesen lehetetlen legyen a tájékozódás. Aztán ott a kísértet, az asszony a fekete ruhában, és a története, és azonnal meg is van, miért kell nagyon messzire elkerülnie mindenkinek azt a helyet. De ez majd csak a legvégén derül ki úgyis, addig viszont jókat lehet borzongani.
Nagyon rövid kis könyvecske, mégis, elég sokáig olvastam, mert nem volt egyszerű felvennem a ritmusát. Terjengős, körülményes, aprólékos, és ha már egy ültő helyemben nem tudtam elolvasni, egyik napról a másikra nagyon nehéz volt visszazökkeni ebbe a világba. De aztán a végén beláttam, hogy kellett ez a stílus ehhez a történethez, mert a téma kb. egy novellára való, de így, hogy egy kisregénnyé lett nyújtva, sikerült annyira húzni a témát (meg az agyamat), hogy sokszor szerettem volna  belekiáltani a könyvbe, hogy úristen, mondjad már, hogy mit látsz, mi történt, mit tudtál meg?! Hillnek sikerült úgy csavarnia és nyújtania a történetet, hogy összehozott egy tökéletes kísértethistóriát, egy igazi kísértettel, és egy érdekes múlttal, ami annyira sablonos, hogy már szinte egyedi lett. Ködös téli estékre való olvasmány, különösen, ha odakinn vihar tombol, és az eső vadul csapkodja az ablakot. Amikor én olvastam, csak szimplán sötét volt, meg köd, de így is nagy élmény volt.

A könyvet köszönöm a Partvonal kiadónak!

2011/12/15

Pakolás

16 megjegyzés :
Lehet, hogy ezt jövőre kellett volna megejteni, újévi fogadalommal egybekötve, hogy most aztán majd rendet tartok, és pedáns leszek, de egyszercsak kaptunk magunkat a kiscsajjal, és átpakoltuk a könyveimet. Már időszerű volt, mert egy csomó könyv helyet cserélt, olvasottak hátra, hamarosan olvasni akaromok előre, amit meg soha nem veszek kézbe, az meg egy harmadik kupac. Aztán azt is átnéztük, hogy mi az, amit esetleg mégis, vagy valami oknál fogva inkább nem válnék meg tőle, de a nagy részét elosztogattam. Van egy osztálytársa, aki a szívem csücske egyébként, megkapta örökbe a könyveket, amikről tudom, hogy érdekelni fogja.
És miközben pakoltam, voltak könyvek, amiket célzottan kerestem, és azt hiszem, újra kell majd kezdeni, mert a nyilvántartásom nem stimmel a készletemmel, és ez így nem járja. Elvileg pl. a Kis Dorritból két példánynak is kellene lennie, de csak egyet találtam. A Cassie Palmeres első könyv még mindig nincs meg, eszem nincs hozzá, hová lehetett.
De hétvégén (vagy az is lehet, hogy már ma), vár ránk még egy hatalmas feladat, a kiscsaj szobáját is rendbe kell tenni, mert azt viszont tudom, hogy ott van egy rakat könyv, ami onnan ki fog kerülni, csak még az a kérdés, hogy mit fogunk csinálni vele. Próbáltam már neki javasolni, hogy a gyerekkönyveket ajándékozza a sulikönyvtárnak, amibe először bele is ment, de aztán rájött, hogy ő mégsem akar tőle megválni. Igaza van, ragaszkodjon csak a dolgaihoz.
Sajna, nem akadtam kincsekre, viszont totál felborul minden tervem, hogy mit is akarnék az elkövetkezendő hetekben olvasni. Szem elé tettem Lukjanyenkót, meg a Csodaidőket, meg az Excaliburt (Cornwell), és Barbara Erskine-t is akarok majd, meg Dickenst is, meg Dumas-t. Meg sok-sok szabadidőt is akarok majd, mondjuk jó lenne, ha főznének helyettem, meg takarítanának, és lábujjhegyen közlekednének, suttogva beszélve meg, hogy anya mit szeretne, és hogy lehetne a kedvében járni. (aha, aztán felébredtem.)

És most jön, ami még nem volt. Pakolászás közben rájöttem, hogy a könyvek 50-70%-ától szívfájdalom nélkül meg tudnék szabadulni. Sokukra nincs szükségem, és már nem is lesz, mert sose fogom őket többé elolvasni, vagy nem többé, hanem egyáltalán nem, viszont hiányozna a látványuk. De mégiscsak maradnak, nem csak a látvány miatt, hanem mert ki tudja, hátha valamelyik leszármazottam majd egyszer nagyon hálás lesz ismeretlen ősének, nekem, hogy ennyi csodát összegyűjtött, és majd nagyon jól fogja magát érezni attól, hogy neki ilyenjei vannak.

Egyébként meg várom, hogy legyen már valami tisztességes téli idő, mert ettől a se nem tavasz se nem ősz időjárástól ki vagyok akadva. Viszont Zenka téli olvasmányaitól kedvet kaptam a Harry Potter filmekhez, úgyhogy minden héten megnézünk belőle egyet-egyet. Aztán, hogy a kiscsaj látóköre kissé szélesedjen, muszáj neki olyat is látni, mint a Monte Cristo grófja, aminek a végén tök jót beszélgettünk róla, hogy milyen csudijó könyveket is írtak régen, amiből ilyen filmet lehetett csinálni. Hát igen, hónapok óta nem beszélnek másról magyarórán, csak a Toldiról, ami szerintem is fontos, csak nem ennyire. És nézve a tankönyvet, még eltart néhány hónapig. Nem is csodálom, hogy bármi más már felüdülésnek hat szegénynek, én meg inkább nem szólok egy szót sem, nem akarom megnehezíteni a dolgát. Lesz még elég baja úgyis az Egri csillagokkal.

2011/12/11

Aimee Bender - A citromtorta különös szomorúsága

5 megjegyzés :
Rose kilenc éves, épp a születésnapja előtt áll, és édesanyja meglepetésként egy csodás citromtortát süt. Mindenkinek ízlik, Rose viszont úgy érzi, nincs rendben valami ezzel a tortával. Üres. És ugyanezt érzi az ebédnél és a vacsoránál is, majd másnap, és az azt követő nap is, amikor egyszercsak lassan leesik neki, hogy nem az ételek ízét érzi, hanem azokat az érzelmeket ízleli meg, ami a szakácsban benne volt. Az automaták zacskós, gépesített kajáihoz menekül, meg azokhoz a készételekhez, amiket a legkevesebb ember közreműködésével készítettek el. Közben igyekszik megküzdeni anyja figyelméért és apja szeretetéért, kamaszodik, majd 22 évesen mintha megbékélne önmagával és a világgal.

Amikor először jobban belegondoltam, mi is ez az átok szegény Rose-on, elég ijesztő volt szembesülni vele, hogy valaha is befaltam mások érzelmeit. Aki szeret enni, én márpedig szeretek, annak nem lehet egyszerű egy ilyen képesség, és szegény Rosie 9 évesen még túl fiatal ahhoz, hogy ebben a kavalkádban rendet tudjon tartani. Mert étel nélkül nem lehet élni, előbb vagy utóbb valamivel szembesülni fog szegény. Attól függetlenül, hogy elég viccesen volt leírva néhány helyzet, pl. a mérges csokis keksz, vagy a szerelemért kiáltó szendvics, vagy a zsémbes minestrone, de nem igazán humoros könyv, sőt, inkább szomorú. Érdekes, hogy Rosienak leginkább a töményen szomorú ételek voltak ehetőek, mert annyira intenzív és tiszta volt bennük az érzelem, hogy finomak lettek és élvezhetőek.
Rose tolmácsolja nekünk, mi történt vele, hogyan élte ezt meg, és milyen kiutakat próbált fellelni, de aztán kiderül, hogy a családjában nem csak ő küzdött egyedül a képességével, másnak más jutott. Nagyon közvetlenül meséli el ezt az egészet, és nagyon megszerettem Rosie-t, meg George-ot, még az anyukáját is. A bátyja, Joseph viszont, hát, ő nagyon rémisztő volt. Meg a képessége is. Akárhányszor feltűnt a színen, a hátam borsódzott tőle, annyira taszított a viselkedése.
Igazán nagy hibát nem tudok mondani, de még picit sem, az egész történet tökéletes volt, és kerek, teli érzelemmel, olyan volt, mintha kaptam volna egy falatot mindenkiből. Egyetlen dolog volt, amin megakadt a szemem a jó néhány elütésen kívül, az a mondat, hogy "gyümölcsös pitét üt össze a semmiből". Értem én, hogy ez egy szófordulat, de annyira nincs semmi értelme. A semmiből nem lehet főzni, ahhoz, hogy bárki is összedobjon egy pitét, minimum az alapanyagoknak rendelkezésre kell állni. A borítót még mindig nem tudom hova tenni, csak ha nagyon asszociálok, de végül is, az érzés, amit kelt, illik a könyvhöz. Imádok furcsa történeteket olvasni, és ez az elejétől a végéig az volt, kitűnően megírva, remek karakterekkel, és ételekkel, igaz, egészen más megközelítésből, mint ahogyan azt megszoktuk. De ettől lesz olyan nagyon különleges.

A könyvet nagyon köszönöm a Gabo Kiadónak.

2011/12/08

Suzanne Collins - Éhezők viadala

19 megjegyzés :
Most röpke két hétre átkerültem egy másik világba, időutaztam. Csak álltam az események közepén, és hálát adtam mindennek, amit és akit csak ismerek, hogy nem vagyok több egy láthatatlan kísértetnél, aki csak széthúzta a saját síkján a valóság függönyét, hogy átpillanthasson egy másik világba, egy kegyetlen és véres helyre, ahol senki nem érezheti biztonságban magát. Mint mindenhol, itt is kitört egyszer egy lázadás, amit elfojtottak. A tét gyermekek vére és élete volt. Egykor 13 körzet létezett, ma már csak 12 van. Ők szolgáltatnak a régenvolt forradalom véres mementójaként, minden évben egy fiút és egy lányt, akik az arénában küzdenek meg egymással. Csak egy maradhat - ez nálunk már elcsépelt hegylakós duma, ott egy olyan élet, amire a gazdagabb körzetek születésüktől fogva készíti fel a gyermekeit, míg a szegényebbek csak a szerencsében bízhatnak. De egyetlen tartós elnyomás sem tarthat örökké, legyen bárhol az univerzumban. Akarva akaratlan valaki mindig kipattintja a szikrát, hogy aztán már ne lehessen megfékezni, és lerombolva a régi rendet, letehesse egy új társadalom alapjait.

Időutaztam, és elfáradtam. A könyv kiszipolyozott, elszomorított, gondolkodóba és kétségbe ejtett, és igazából akkor sem nyugodtam meg, mikor vége lett. Valahogy az ilyen könyveket úgy írják meg általában, hogy a legvégén legyen valami boldogságtöltet, amitől az ember mosolyogva teszi el esetleg későbbre. Hát ez nem ilyen volt. Én még a végén is szomorú voltam, de azért az olvasó énem ujjongott, hogy végre egy történet, ami nem akar mindenáron happy endet magának. Rossz volt látni ezt a temérdek szenvedést, mert némelyek még alig éltek, és nem is élhettek többet, mások pedig túl sokat éltek már, és mégsem tudták megbecsülni az életüket. A Kapitólium és a körzetek életmódja, gondolkodása szöges ellentétben áll egymással, nyilván, mert egészen más eszmék és célok hajtják a mindennapjaikat. Nekem mégis döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy a kapitóliumi közönség nem tekinti ezt az egészet másnak, mint jó játéknak, ahol néhány bábu elesik, és akik a szerencsésre fogadtak, arra az egyre, azok meggazdagodnak. Nekik ez olyan volt, mint a régi Rómában a gladiátorjátékok; a Kapitólium megkapta a két dolgot, hogy befogja a száját: volt étel-ital dögivel, és megvolt az éves cirkusz is. Ha vége volt, lehetett készülni a következőre. Közben pedig a peremen éheztek, nyomorogtak, halálra dolgozták magukat, és időnként példát statuáltak velük. Mellesleg siratták az elveszetteket.
Egyszóval a könyv csontig hatol. Felkavart az egész történet, talán mert túlságosan is éltek a karakterek, vagy mert nagyon élethű volt a világ, amit Collins alkotott, igazából nem tudom. Nem mondom, hogy különösebben megszerettem volna a szereplőket. Katnissnak minden elismerésem, nagyon jól lavírozott ebben a leginkább diplomáciára épülő dzsumbujban, de olyan igazi szeretet talán egyedül Prim iránt éreztem.
Collins olyan zseniálisan rakta össze ezt a sorozatot, hogy igazából most is csak ámulok rajta. A szereplők jelleme egytől egyik következetes. A gyerekek gyerekek, bár nagyon okosak. Szomorú, hogy a nyomor és a nélkülözés sokkal jobban kifejleszti a talpon maradást. Szellemileg és testileg, képességek terén is sokszorosan felülmúlják ezek a gyerekek nyugodt körülmények között élő társaikat. A felnőttek meg... nem is tudom, mit érzek irántuk, hogy ezt tűrték, elfogadták, élvezték, és természetesnek vették. Megvetést, azt hiszem, ez a legjobb szó.
A történet egyszer sem esik ki a lendületből, talán csak a harmadik rész második fele volt már nekem egy kicsit unalmas, de lehet, hogy inkább csak tényleg belefáradtam ebbe a nagy küzdelembe.
Ez egy olyan könyv, amit nem lehet messziről olvasni. Ha nem vagy ott, ha nem lőnek rád, ha nem lősz vissza, ha nem akarsz nekimenni, vagy megvédeni, akkor kimaradsz a lényegből. És hogy mi a lényeg? Hogy szenvedj, hogy vérezz, hogy érezd, hogy fáj. És érezd, hogy változtatni akarsz, minden áron. Aztán már mégsem minden áron.

Nagy késztetés volt, hogy utána nézzek a filmnek, ami majd jövőre fog kijönni, mert abból képet kaptam volna, hogy ki marad életben, és ki mekkora szerephez jut, de legyűrtem, így utólag látva, szerencsére. Nem feltétlenül ezeket a színészeket választanám a szerepekre, de majd meglátom, hogy mit tudnak összehozni, addig nem ítélkeznék. De, mégiscsak. Lenny Kravitz, mint Cinna?? Jóisten, miért ő, más nem vállalta? Harrelson, mint Haymitch? Nemár. De mindegy, kapnak tőlem egy esélyt, hátha jól játsszák a szerepüket.

  

A KOMMENTEKBEN SPOILER LEHET!!!

Blogreklám

Nincsenek megjegyzések :
Jó, hogy az előző posztomban írtam, hogy alig olvasok blogokon reklámokról, és most meg nekiállok három blogot is reklámozni magamnál. De hát ha egyszer olyan jó kis játékok vannak náluk.

EgyKönyvmoly karácsonyi játéka elég sok fogós kérdést feltesz, és bár én akkor is szívesen megoldom a feladványokat, ha épp nincs nyeremény (de nem feltétlen küldöm el, csak ha 100%-osan biztos vagyok benne, hogy jó), itt most nagyon jó kis könyv üti a nyertes markát, úgyhogy mindenképpen érdemes próbálkozni.

És milyen jó, hogy Miamona blogot indított, mert olyan jó kis agyzsibbasztó meg élénkítő játékokat tud kitalálni, hogy ihaj. A borítós feladványnál kicsit szétcsúszott az agyam, alig volt, amit be tudtam azonosítani, de a torz képes írók viszont kapásból mentek. Remek szórakozás volt, Mia, még ilyeneket, sokat.:))

Egy nagyon édes kis cicás könyvjelzőt lehet Christinánál nyerni, ha két egyszerű kérdésre válaszoltok, és nektek kedvez Fortuna Istenasszony.

És most vettem csak észre, hogy kihagytam FFG-ék képes játékát, pedig néztem már, csak szokás szerint marha nehéz feladványokat adnak fel.

Játsszatok minél többen, mert játszani jó.:)
És ígérem, hamarosan lesz tisztességes könyves poszt is, csak még feldolgozok. Nem eccerű ez az Éhezők viadala.



2011/12/07

Milyen a jó könyvesblog?

21 megjegyzés :
Először szavazást akartam csinálni erről is, mert ha már van, akkor használjam már néha, de aztán arra jutottam, hogy az nem ad túl nagy teret a kreativitásnak, elvégre itt pont az lenne a lényeg, hogy mindenki leírhassa, mitől érzi jól magát egyes blogokon, míg másokét nem szívesen látogatja, és ugye nekem nem juthat minden eshetőség eszembe. Ez most olyan lista lesz, amik az én szempontjaim, nem is feltétlenül teljes, csak amik hirtelen eszembe jutnak. Írjátok le ti is (akár körkérdés szerűen posztban, akár ide kommentben), amit ti gondoltok az általatok kedvelt és nem kedvelt blogokról. (neveket semmiképpen ne írjatok, nem ez a cél, csak általános kíváncsiság vezérel), hogy mit szerettek, hogyan szeretitek, illetve mit és hogyan nem.
Szerintem a jó blog elég tág fogalom. Van, amit a dizájn tesz vonzóvá, van, amit a tartalom, ideális esetben e kettő találkozik. Mivel egoblogokat nem olvasok, mindenféle más blogokra meg elég esetlegesen tévedek el, most inkább a könyvesblogokra koncentrálnék, mert azokat viszont napi szinten nézem. Még akkor is, ha nincs friss tartalom, mert vagy visszaolvasok egy-két posztot, vagy csak egyszerűen jó rápillantani a sablonra.

- Szeretem, ha úgy írtok könyvekről, hogy abban ti is benne vagytok. Sokszor egyáltalán nem érdekel, miről szól a könyv, sokkal szívesebben olvasom azokat a gondolatokat, emlékeket, érzéseket, amik felmerültek bennetek olvasás közben. Van, hogy pont ettől lesz érdekes a könyv, hiszen nem képes rá akármelyik, hogy gondolatokat indítson, érzelmeket keltsen.

- Nem szeretem a túl tudományos megfogalmazású posztokat. Nem irodalmi értékeléseket akarok olvasni, még akkor sem, ha egyébként ilyen szempontból is lehet véleményezni a könyvet. Az nagyon jól megfér egy irodalmi lapban, de nem idevaló, jobban mondva, engem egyáltalán nem érdekel ilyen szempontból egyetlen könyv sem.

- Ha valaki túl sokat mesél a könyv történetéről, sőt, ha mást sem ír, csak leírja, amit olvasott, őt elkerülöm. Nyilván mindenkinek más az elképzelése arról, hogy miért blogol, és mire való ez a felület, én azt gondolom, hogy ha bárki kíváncsi rá, miről szól a könyv, úgyis elolvassa, és az mindig nagyobb élvezet, mintha bárki is felvázolja jó hosszan a saját szavaival. Ráadásul így óhatatlanul spoiler is kerül a mesébe, amit utálok.
De.
Imádok olyan könyvekről olvasni, amikről tudom, hogy sose fogom kézbe venni őket, és ilyenkor nagyon jól jön, amikor jó hosszú posztokat írtok róla, nagyjából elmesélve, miről is szól, meg jó részletesen véleményezitek. Igen, tudom, ez egy hatalmas ellentmondás, de egy idő után nagyon jól ki lehet tapasztalni, hogy ha egy-egy könyvre kíváncsi vagyok, kihez nézzek fel. Ezért nagyon jó, hogy ennyire sokfélék vagyunk, mert az én végletes, és pillanatnyi hangulatomtól függő igényeimet is mindig ki tudja valamelyikőtök elégíteni.

- Amit nem szeretek sehol, az a távolságtartó, hidegfejű elemzés. Ha indulatokat vált ki a könyv, vagy örömöt, vagy fájdalmat, azt szeretem viszontlátni a posztban is.

- A spoilert minden esetben utálom. Fel nem foghatom, hogy valaki miért ír le olyasmit, hogy ki a gyilkos, mi a csavar a könyvben, meg egyéb meghatározó elemeket. Igen, elhiszem, hogy elolvasta, nem kell ezt ilyesmivel bizonyítani, nem az iskolában vagyunk, ahol az egyszeri tanár számon kéri a kötelezőket, mert ezzel nem csinál több kedvet se a könyvhöz, se a saját blogjához.

- Érzékenyek a sablonszenzoraim: imádom a változatosságot, az újításokat, amikor valaki talál valami jó dolgot, és azt beilleszti a blogba, szeretem az évszakváltásokat vagy a hangulatváltásokat is a sablonokon. Amit viszont nem szívesen nézegetek, az az egyhangú, szocreál érzetű felület, ami egyszerűnek van beállítva, pedig csak szimplán igénytelen és fantáziátlan, de szerencsére ez eléggé elenyésző, újabban nem is igen találkozok ilyen sablonnal. (vagy csak nem nézek feléje sem, nem tudom.) Igazság szerint tartalom ide vagy oda, tényleg kerülöm az ilyen blogokat. Aztán ami még zavaró, az a fekete alapon fehér betűk. A kijelölés segít a dolgon, mert azért van, amit ilyen sablon mellett is érdemes olvasni, de rövid időn belül ki akar esni tőle a szemem, és így nem kellemes olvasni.

- Nem vagyok túl kritikus más sablonját illetően, alapvetően bármit elfogadok bárhol, még ha azt a magamén nem is tudnám nézegetni. Egyetlen dolgot nem tudok megszokni, ez pedig a görgetett háttér. Úgy érzem magam, mintha ringlispíren ülnék, és egy idő után dob az agyam, mintha szédülnék. Főleg igaz ez a nagyon mintás, nagyon színes háttereknél, ami a görgetéssel együtt sodorja magával a világot is. Ez csak engem zavar? Nyilván, mert nagyon sok helyen találkozom ezzel. Inkább csak elviselem, megszoknom négy év alatt sem sikerült, gyanítom, ezután sem fogom.

- Még ha könyvesblog is, szeretem, ha írtok filmekről is. Bár a legtöbbször nem egyezik a véleményem a közízléssel, de nem is ez benne a lényeg, inkább, hogy olyan filmekre is felfigyeljek, amik egyébként elsikkadnak a dömpingben, pont, mert nem vagyok egy filmbuzi, így nem is igen követem, hogy mikor mi a legújabb, amit látnom kellene.

- A reklámok, mármint a posztban leírt reklámok. Mióta molyolok, bőven elég, amit ott látok, a blogon hirdetett mindenfélékre nem szoktam kattintani. Meg aztán én is figyelem az akciókat azokon a helyeken, ahol egyébként is vásárolok, és mivel azt hiszem, hogy mindenki így tesz, ezért is nem lehet nálam ilyesmiről olvasni, csak nagyon ritkán. Mire meg a blogokon szembesülök a reklámokkal, addigra a molyról már rég értesültem róluk.

- Szeretem a kommenteket, és szeretek kommentelni. Már ha tudok. Olyanokat, hogy 'szerintem is jó', vagy 'én is imádom' nem szeretek beírni, mert olyan semmitmondónak és helyfoglalónak érzem, ráadásul én szeretek válaszolni is a kommentekre, és tudom, hogy egy ilyenre nehéz konstruktívan és előre mozdítóan reagálni. Az olyan posztokat imádom kommentezés szempontjából, ahol lehet beszélgetni, és a bloggazda nem hagyja magára az olvasókat.

Hirtelen ennyi jutott eszembe. Ti hogy vagytok ezzel?

Zenka  Titti  Gretty

2011/12/05

Laurell K. Hamilton - A nevető holttest (Anita Blake 2)

1 megjegyzés :
érték: 5/ 4  

Kezd már körvonalazódni bennem, hogy mi az, amit kétkedve fogadok ebben a sorozatban. Blake tökös csaj, szó se róla, de ha valaki megkapja a Hóhér becenevet, mert annyi vámpírt kinyírt, akkor az a minimum, hogy ha egy vámpírfan társaságba készülődik, egy cseppet aggódik, hogy felismerik. Vagy ez a hírnév olyan, hogy van, hogy jól jön, de általában elfelejtkeznek róla azok a bizonyos körök? Nem hinném. Ez már egyébként az első részben is megfogalmazódott bennem, de az újdonság varázsa miatt akkor nem foglalkoztam ilyesmivel.
Aztán, ami még kérdőjeles bennem, a másik fajának a megérzése. Ezek a lények nem csak a szemük segítségével tájékozódnak, van még egy rakás emberfeletti érzékelőjük is. Így azt gondolnám, hogy ha valaki embernek látszik, bár nem az, az az embereknek nem fog feltűnni, hiszen jól el tud vegyülni, viszont egy nemember azonnal kiszúrja, hogy valami más rajta/benne, mint a valóban emberekben. Sőt, nívósabb regényekben azt is megérzik, hogy ha nem ember, akkor mi.
Feltűnő még az általános higiéniával szembeni közömbösség. Ha Blake megfürdőzik valaki vérében, a legritkább esetben veszi az irányt a fürdőszoba felé, még akkor sem, ha otthon van. Egyszerűen csak lecseréli a véres ruháit valami tisztára, aztán nekiáll intézkedni, de ugye ettől a bőre meg a haja még mocskos marad, de ez őt nem zavarja, csak engem.
Ezt leszámítva a történet igazából remek, a kivitelezéssel sincs gond, ezek olyan apróságok, amik nem feltétlen fognak zavarni senkit sem olvasás közben. Az, hogy voltak részek, ahol annyira elkalandozott a figyelmem, hogy vissza kellett olvasnom, lehet, hogy az én hibám, de olykor Blake kicsit túlmagyarázza saját magát, és olyankor kezdtem unni.
Annyit megállapítottam, hogy nem szabad egymás után olvasnom a részeket, mert akkor ez van. Ha így fog folytatódni, hogy ennyire érdekesek lesznek Blake nyomozós ügyei, akkor meg pláne, mert Hamilton nagyon jól tudja kavarni a szálakat.

2011/12/01

Bloghalál, hónapzárás, stb

20 megjegyzés :
Valami történt a Mollyal, így most ide irkálok, mert szómenésem van.
Csináltam az eseményt, hogy ne vegyünk könyvet, meg ne olvassunk egyszerre tízet, de ezt most nem tudom linkelni, de úgyis tudjátok már, miről van szó. Na, én ezt nagyon jól bírom, ha jól emlékszem, szeptember óta nem vettem könyvet, ami annyit jelent, hogy az ehavi adaggal vehetnék 4 darab könyvet bünti nélkül, ha akarnék. Ez azért jó, nem? Eleve, hogy kibírom, meg hogy egyszerre ennyim is lehetne. Ha most decemberben megjelennek az előrendelt könyvek, akkor pont le is tudom vásárolni őket, plusz emberrel megbeszéltem, hogy melyik két könyvet szeretném karácsonyra, és akkor a jövő évet újult erővel kezdeném könyvmegvonás terén. 2012.07.31-ig tart az akcióm, vagyis ha az első félévben nem veszek könyvet, akkor júliusban egyszerre vehetek 7-et. Ez annyira jól hangzik, sokkal jobban, mintha havonta elmorzsolgatnám a megengedett egyeket. Meg aztán, a lakásból sem fogunk kiszorulni, és ez azért nem mindegy ilyen hidegben.
Olvasás terén remekül állok, és most, hogy visszaszoktam rá, hogy egyszerre csak egyet (vagy kettőt) olvasok, sokkal nyugodtabb a lelkem.

Amiről még írni akartam, az a költözés, meg a freebloghalál, meg a hűtlenségem. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy az első problémánál megpattantam a freeblogról, mert én olyan vagyok, hogy amit megszokok, attól nehezen válok meg, de igazából nem bántam meg. Annyival nem másabb a blogspot, mint a freeblog, viszont attól, hogy rengeteg apró funkciót lehet csatolni, egészen más érzés itt lenni. Profibb a kezelési felülete és a működése, nagyobb a játéklehetőség, és csak azt nem értem, miért nem léptem hamarabb. Eleinte aggódtam cseppet, hogy mi lesz velem, ha mindig ugyanazt a sablont kell nézegetnem, mert a linkfalat nem volt egyszerű felépíteni (ugyanis marha sokáig tart, mert ez a része kicsit körülményes, de szerencsére csak egyszer kell megcsinálni), de aztán merész voltam, próbálgattam, és aztán már látszódott, hogy nem kell féltenem a sokórányi belefektetett időt. ráadásul szerencsére nem csak azok a lehetetlen, csicsa sablonok léteznek, amitől annyira el voltam ájulva, mikor mg nem lehettek az enyémek, mert azokkal az a baj, hogy nem érdemes beléjük piszkálni, úgy vannak egyben, ahogy megcsinálták őket, csak nekem egyik se kell. Én olyat vadásztam, ami tökegyszerű, ránézésre semmitmondó, viszont ott van benne a lehetőség, hogy azt csinálok vele, amit akarok. Szerencsére sok ilyen is van, ezek közül csak meg kellett keresnem a legtesthezállóbbat. Úgyhogy most elégedett vagyok, és mivel itt a tél, és tegnap hó is esett, kitéliesedtem.

A sok apró funkció nagyon szórakoztató, többek között ez a szavazós bigyó is, amit ezentúl majd gyakran fogok használni, mert ha már adott, és csak egy kattintás, akkor miért ne kérdezgessek alkalmanként.

2011/11/28

Ha kiadó lennék...

4 megjegyzés :
Még régebben volt a Molyon esemény a kérdés, de akkor nem értem rá foglalkozni vele, most viszont PuPilla olvasása miatt eszembe jutott, hogy ha én kiadó lennék, és egy ilyen borítót nyomnának a kezembe, az biztos, hogy megröptetném a papírlapot (meg az embert is). De kezdjük az elején. Előre szólok, hogy lövésem nincs a könyvkiadáshoz, de azért van a fantáziám, hogy használjam, úgyhogy még ha hülyeségeket is mondok, az most nem számít.

Kiadót alapítani nehéz lehet, de ha pénzem van, akadályok már nem nagyon lehetnek előttem. Ami a legfontosabb: szakembereket vennék fel, akik értik a dolgukat. Fontos lenne, hogy tehetségesek legyenek, még ha egyik ismerősömnek sem ismerőse. Biztos, hogy csináltatnék velük egy tesztet Nima-módra: ki mit szeret olvasni, melyik könyv tetszett neki, és melyik nem, és miért és semmiképpen sem árulnám el, hogy van blogom, mert még utánam néznének, és azt mondanák, amit szerintük hallani akarok. Biztos, hogy gagyi meg rendes borítókat is eléjük tennék, hogy válasszanak, párosítsák történetekhez, szóval csupa ilyen furfangos feladat elé állítanám őket. Fontos, hogy a fordító jól tudjon fordítani, és legyen tapasztalata, mert azt hiszem, anélkül egy csomó dolog nem is világos sok esetben (ezt hallomásra alapozom.), és ez elég, ha néhány embernek egyértelmű, annak híre megy. Mindennek híre megy.

Aztán ha összeállt a gárda, akkor indulhatunk könyvvadászatra. Meghatároznánk a profilt: nekem bármi beleférne szépirodalomtól a romantikusokig, a lényeg, hogy valamilyen egységet vigyünk a különböző műfajok között. Igen, herótom van a nyálas szerelemtes regényektől, de ha ez hoz pénzt, én bizony kiadnám ezeket is, és ha már muszáj, akkor legalább legyen legalább olyan nívós külalakra is, mint a többi. Száműzném a pucér pasikat. Majd ha csinálok pornóújságot, akkor jöhetnek azok is, addig viszont valami mást kell kitalálnia a tehetséges borítótervezőmnek.

Mindenképpen igyekeznék olyan könyveket is megjelentetni itthon, amire nagy az érdeklődés. Ott van ugye közösségi oldalnak a MOLY, nem is kellene mást tennem, mint kinézni néhány embert, aki külföldiül olvas, aztán külföldi közösségi oldalakon is utána lehet nézni, hogy odakinn milyen a fogadtatás, és lehet egyezkedni a jogokért. A fordítás meg a szerkesztés semmiképpen nem az elhanyagolandó dolgok közé tartozik, erre kiemelten figyelnék, és alkalmaznék előolvasót is. Hivatásost is, aki pénzért olvas, és itt jön a lényeg: megjelenés előtt küldenék néhány bloggernek is a könyvből. Nem is csak a könyv véleményezése miatt, hanem azért, hogy független szemeken keresztül is lássam, hogy jó-e a fordítás, van-e benne hiba, mindenki végzi-e a dolgát a pénzéért.

Ezek ugye az új megjelenések, de rengeteg olyan könyv van, amit sokan már nem tudnak megszerezni, ezekre is kiemelt figyelmet fordítanék. Nem tudom, hogy mennyire nehéz a már kiadott könyvek jogait megszerezni, de megküzdenék értük.

Újdonatúj tehetségekre is fordítanék figyelmet, de nagyon megválogatnám, kiket juttatnék kiadásközeli állapotba. És valószínűleg akkor megérteném, hogy egy bizonyos kiadó miért szentel figyelmet bizonyos személyek írásainak, meg a "rajongói hadaknak": ha pénzt hoz a közakarat, engedek a nyomásnak. (azért milyen már hogy ennyire pénzközpontú lettem...)

Aztán itt van az árkérdés. Hallani mendemondákat, hogy mennyibe is kerül valójában egy 4-5000 forintos könyv. Töredéke annak az árnak, ami rá van nyomtatva, és a különbséget mindenféle dolgokkal indokolják: munkabér, rezsi, terjesztői jutalék, megsatöbbi. Én ezt megoldanám azzal, hogy saját boltot nyitnék. Van saját boltom, meg saját kiadóm, pont, mint annak a bizonyos nagynak, csak nekem kicsiben. Nem tudom, meddig élnék így, de próbálkoznék, hirdetnék, szórólapoznék. És csinálnék egy nagyon tuti honlapot, ahol öröm ott lenni, de a dizájn mégsem vonja el a figyelmet a könyvről. (ugye, elhiszitek, hogy tudnék ilyet csinálni?:) Mindenképpen adnék netes kedvezményt, és a postaköltségre is kitalálnék valami jó megoldást. A boltban is csinálnák akciókat, ami egyébként is úgy nézne ki, hogy onnan senki nem akarna hazamenni, mert minél többet bóklászik az ember, annál nagyobb az esélye, hogy azt a könyvet is megveszi, amit most épp nem akart. Lenne tea, kávé, egy csendes kis sarok, ahol kényelmesen át lehetne gondolni, hogy mi megy haza az emberrel. Ottani olvasást nem tudom, hogy tolerálnék, ez még átgondolás kérdése.

Lenne online egy kívánságkosár, meg időnként szavaztatnék, mindenfélére: mi jelenjen meg, hogy jelenjen meg, mikor jöjjön ki. A sorozatrészek között semmiképpen nem várnék fél évnél többet, és ha azt mondom, hogy aug.15-én kijön, akkor az akkor fog kijönni. A fülszövegre külön figyelmet fordítanék: nem lehet benne spoiler, és a könyvről kell szólnia. Újabban kezd egyik sem jellemző lenni.

Aztán eljutottunk arra a pontra, hogy meg kell fogadnom egy jó ügyvédet, (jelöltem is van ám rá), mert belevetem magam az e-bizniszbe. A könyveimet nem csak papíron, de e-ben is meg lehetne venni, és nem hülyebookline módon, hogy szinte többe kerül, mint a papír, hanem töredékéért. Eszméletlen üzlet lenne benne, de egyelőre ezt nem akarják látni. Ha esetleg mégis nyitnának a kiadók az e' felé, nálam ott a gárda, aki már csípőből vágja, melyik olvasóra mit hogy kell, milyen formátumban, úgyhogy bérdolgoznék is.

Azt hiszem, ebben benne van minden, ami nekem fontos a könyvek terén: minőség kívül és belül, tisztességes árért. Nem tudom, mit gondolnak a kiadók, de fontos, hogyan néz ki egy könyv. Első körben az ember a borítóért ad pénzt, hogy magával a könyvvel milyen lesz a viszonya, az már csak utána fog kiderülni. Szegény Aranypárducok ébredésével is cudarul elbántak, pedig nem ezt érdemelte volna. ( Anna könyve viszont nagyon jól járt, szerencsére megtartották Serene grafikáját.) Én erre biztosan odafigyelnék, hogy olyan könyv kerüljön ki a polcokra, ami azonnal odavonzza a kezeket, hogy megtapogassák, megszagolgassák, körbenézzék, és aztán örömködve vigyék a pénztárhoz, hogy nekik micsoda gyönyörűségük van.

2011/11/26

Laurell K. Hamilton - Bűnös vágyak (Anita Blake 1)

5 megjegyzés :
érték: 5/ 4,5

Olyan sokat hallottam már Anita Blake-ről, hogy muszáj volt személyesen is megismerkednem vele. Mindig ódzkodom, hogy egy új vámpíros sorozatba belefogjak, mert egy idő után nagyon nehéz újat mutatni a témában, és ezen nem segít az sem, hogy a régebben írt könyvek helyett inkább az újabban megjelenteket olvastam. Így megvan az esélye, hogy elveszik az a varázs, amit egyébként a vámpíros történet adhatna. Blake kisasszonyt is ezért halasztgattam, nem gondoltam, hogy lehet annyira jó, hogy élvezném.
És az elején tényleg úgy voltam, hogy kivágom a macskáknak a könyvet, nem érdekelnek a sztriptízes hímringyók, se a tökéletesen szőrtelen mellkasuk, meg az elbájoló mosolyuk. Eddig csak zavart, jobb esetben inkább nem érdekelt, de hogy ez is ezzel kezdődött, komolyan ideges lettem. Bár a türelem nem erősségem, azért adtam még neki pár oldalt, szerencsére, mert ezt gyorsan letudtuk az elején, aztán nem igazán került elő többet a téma, inkább csak érintőlegesen. Ott volt viszont Phillip személye, a kis tökéletes, harapásfüggő bájgúnáré, aki szintén kiidegelt; lehet, hogy szép, de baromira unalmas pasas, bár tény, hogy legalább a cselekmény előrébb mozdult általa..
Az egyetlen valamirevaló hím a szokásos pszichopata kedvencem, itt Edward, személyesen. Jó fazon, remélem, találkozni fogok még vele. Jean-Claude érdekességéből sokat elvett a tény, hogy tudtam már róla elég sok dolgot, nehéz ezt így spoiler nélkül megúszni ennyi időn keresztül, de sebaj, mert most nem igazán volt előtérben, és a történetet sem igazán befolyásolta.
Anita - ő az a női szereplő, akiből bármennyit el tudok viselni hosszabb távon. Nem volt egy perc idegőrlő együttlétünk sem, nem akartam kinyírni, kiírni, nem akartam, hogy megegyék, úgyhogy mondhatni, hogy egy hosszútávú barátság alapjait raktuk most le. Viszont a neve annyira idegenül csengett, hogy bele fog telni még pár könyvbe, míg megszokom. Igen, így, hogy Anita Blake vámpírvadász, eléggé beleégett a köztudatba, meg nem is hangzik olyan rosszul, de az Edwardok, Rafaelek, meg Jean-Claude-ok mellett nagyon röhejesen egyszerű és semmitmondó az, hogy Anita.
A történetről nem mondok semmit, már mindenki olvasta úgyis, vagy ha a könyvet nem, biztosan tudja, hogy Blake halottkeltő, vámpírokat nyír ki mellékállásban, most viszont kicsit közelebb kerültek egymáshoz, mint ahogyan azt valaha gondolta volna. Szeretem, hogy folyamatos akció van, itt sem nagyon lehet pihenni, mert amikor esetleg alkalom lenne rá, mert főhősünk alszik, akkor is a rémálmokkal kell küzdenünk vele együtt, unatkozni nem nagyon van idő.
Az elején azt hittem, hogy elhajítós a könyv, aztán kezdett belendülni, és a közepesnél kicsit jobbra értékeltem, de ahogy bejött a képbe Edward és Nikolaos, rájöttem, hogy én ezt imádom olvasni, és még ha vannak is momentumok, amiket kiradíroznék, attól ez még egy remek kezdés.

2011/11/25

Paul Auster - Láthatatlan

3 megjegyzés :

Éljük az életünket, eltelik egy csomó idő, szem elől veszítünk olyan embereket, akikkel esetleg évekig volt kapcsolatunk, csak azért, mert egy helyen voltunk: egyetemen, munkahelyen, esetleg szomszédságban. És miközben mindenkivel történik az élet, nem tudunk igazából semmit a másikról, nem tudjuk, hogyan érzett, mit gondolt, mi hajtotta előre.
Adam Walker is egy ilyen fazon, akinek az életét nem csak több elbeszélő meséli el, de ő maga is többféle nézőpontból vetette papírra halálos ágyán az emlékeit. Lázadás, szexuális szabadosság, igazságérzet, szerelem, szeretet, gyermeki dilemmák, a tehetetlen düh, és belenyugvás, ezek mind találkozhatunk a regény lapjain. Adam Walker esete talán azért más egy kicsit, mert mintha halmozottan hátrányos lenne a helyzete emlékek terén: vérfertőzés, gyilkosság szemtanúja, amit aztán késve jelentett, így a gyilkos meg tudott lépni, szerelmi sokszögek - azt hiszem, nem túl sokunknak van része ilyen tömény és intenzív emlékekben. Látni a küzdelmét a saját és mások érzéseivel, a mindennapokkal, a helyzetekkel, ami olykor vicces, olykor fájdalmas, de Auster stílusában van valami nagyon könnyed és elegáns, amitől mindez befogadható lesz anélkül, hogy nekünk, az olvasónak teher lenne.
Féltem Austertől, mert azt gondoltam, unalmas lesz, érthetetlen, ezzel szemben annyira élvezetes volt, hogy teljesen megdöbbentem. A jó könyvekről mindig nehéz írni, és egyelőre nem is tudom, mitől olyan jó Auster. Szeretem, hogy egyszerű, világos, követhető (még akkor is, ha a párbeszédek nem voltak jelölve), hogy érthető és élvezhető. Nem akar kifordult formában alkotni, hogy aztán halandó ne tudja befogadni, csak igyekezzen úgy tenni, mintha, és ezért én nagyon hálás vagyok. Így én is szerethetem.

2011/11/23

Ally Condie - Matched

2 megjegyzés :
érték: 5/ 4

Cronin Szabadulása óta szeretem a disztópikus regényeket. A Matched is egy, a mi világunk utáni világban játszódik, ahol egészen más szabályokhoz kell alkalmazkodnia mindenkinek, mint nekünk most. Nem tudom, közülünk mennyien bírnák ezt idegileg, ha egyszer csak belecsöppennénk egy beszabályozott életbe, de Cassia már ebbe született bele, és a szülei is nagyon illemtudóak és szabályosak voltak, nem volt kitől a rendszerrel szembeni ellenállást eltanulnia, így ő is nagyon megbízható, minden lázadástól mentes, minden szabályt ismerő és mindet be is tartó emberré igyekszik válni.
Hogy miben más az új világ a maga Társadalmával? Mindenben, szó szerint. Napi kalóriaadagok vannak, amiket csak igen ritka alkalmakkor lehet áthágni.Mindenkinek csak egyetlen, múltból származó műtárgya lehet, ez általában a családban öröklődik. Nem késhetnek sehonnan, és Cassie, sok más diákhoz hasonlóan, 17 éves létére már dolgozik. Nagy gondot fordítanak a személyiség tanulmányozására, hogy aztán abból következtetni tudjanak a lehetséges jövőbeni választásokra, döntésekre, tettekre. Ez alapján határozzák meg azt is, ki kinek legyen a párja, a hasonló személyiségjegyekkel rendelkezőket tartják a biztos és stabil jövő kulcsának. Születésszabályozás van, és halálszabályozás, egyszóval mindent, de mindent kézben tart a  Társadalom központi irányító akarata.
De mint minden időben, ebben a világban is van egy kis ellenálló mag, akik szembeszállnak ezzel a túlszabályozott életmóddal, és keresik a kiutat. Az érzelmek veszélyes dolgok.

Nem tudom, tudnék-e egy ilyen világban élni, az én habitusommal gyaníthatóan hamar a peremvilágon találnám magam, de akárhogy is nézem, megvan a maga biztonsága ezeknek az intézkedéseknek. A bizonyos keretek között tartott jólét, az egészségügy, a biztos munkahely és az elvileg stabil párkapcsolatok lehetővé teszik, hogy viszonylag stesszmentesen éljenek a jövőben, már ha bírják ezt a beszabályozott életvitelt. Abban egészen biztos vagyok, hogy az intézkedések 99%-a nem az emberekért van, hanem a Társadalom fennmaradásáért, így egy bizonyos kör érdekeit szolgálja leginkább, de ezt el kell fogadni, legyen bármilyen a rendszer, minden szabály érte van; a pórnép meg kap valami mázat meg hozzá ideológiát, hogy békében maradjon. Viszont el tudom képzelni, hogy van az a társadalmi összeomlás, ahonnan nincs kiút, csak így. Az ilyen könyvek hatására óhatatlanul felmerül bennem, hogy hová tart a mi világunk, mi lesz ennek a vége, hogy kinek a kezében érezném biztonságban a globális társadalmi jövőt, és mikor jön el az a pont, amikor nem az egyes egyedek gazdagodási vágya határozza majd meg a döntéseket, hanem felfogják, hogy a mindenkori tét maga a Föld, és az emberiség fennmaradása.
Persze, nem kell mindenkinek ilyen messzire gondolnia, ez a könyv nem is igazán alkalmas rá, mert tipikusan YA (ifjúsági), de ahhoz épp elég színvonalas, érdekes és izgalmas, hogy ezen keresztül kicsit feltáruljon a fiatalok előtt egy nagyon másféle jövő, mint ami rájuk vár, egy egészen másfajta világban. Persze, vannak benne furcsaságok, mert például én nem hiszek abban, hogy az embereket ennyire lehetne sterilizálni érzelmileg, hogy a test öregedése ennyire napra pontosan előre kiszámítható lenne, vagy hogy boldog párkapcsolatban lehet élni parancs és pszichológia alapján, vagy hogy a szomszédomat mindenáron kedvelnem kell. De épp ezektől különleges Condie világa, és főleg azoknak lesz ez nagy élmény, akiket foglalkoztat, hogy milyen lehet máshol, máshogyan élni. Hát így.
Igaz, sokszor Cassie gondolkodása eléggé demagóg, mintha csak visszabiflázná a megjegyzett statisztikai adatokat, és mintha nem tette volna magáévá a szabályokat, csak próbál úgy tenni.. Szeirntem ez a könyv hatalmas hibája. Történnek a dolgok, aztán jön némi adalék a világból amolyan lexikontudás módjára. Ezeket mind bele kellett volna építeni a történetbe, hogy ne lógjon ki ennyire a visszabiflázás.
VISZONT ha az ember, mármint én, sütit süt a gyerekével, kisNimával, és közben az villan át az agyán egy tizedmásodpercre, hogy 'úristen, ki ne derüljön, hogy szabályszegők vagyunk', (aztán meg hogy de nagy marha vagy te, Nima) na, akkor én azt mondom arra a könyvre, hogy mégiscsak hatásosan van megírva, a kisebb-nagyobb hibák ellenére is.

A könyvet köszönöm a  Ciceró Kiadónak!

2011/11/21

Ti mivel lazultok?

18 megjegyzés :
Olvasom a Matched-et, és megcsapott az isteni sugallat, hogy én ezt most azért olvasom, mert valami könnyűre, szórakoztatóra vágyom. Mert egyébként nem volt ilyen tudatos a választás, csak mostanában le vagyok terhelve egy kicsit, és kell valami, amitől kiűzöm a saját világom magamból, és ez erre tökéletes. Nincsenek nagy igényeim, bár azért jobban belegondolva ami eddig igény volt, az most is megvan (normális történet, ami nem két ember szerelméről szól /csak/, mindez színvonalasan megírva, kellemetes szereplőkkel, érdekes világgal), csak ez most épp ifjúsági regény. (Egyébként nagyon jó, mindenkinek ajánlom, hamarosan lesz majd róla poszt is.)
Ti mivel lazultok? 
Jöhetnek fejősévák, meg vassvirágok is, a lényeg, hogy mi az, amiről tudjátok, hogy energiadús, lelkes, és reménnyel teli napjaitokon nem biztos, hogy lekötne benneteket, de leamortizálódva elég  jónak találjátok ahhoz, hogy szívesen emlékezzetek majd vissza rá. Mit vesztek a kezetekbe, ha valami könnyedre vágytok?

2011/11/20

Gayle Forman - Ha maradnék

Nincsenek megjegyzések :

Csodaszép. Letaglózó. Fájdalmas. Minden együttérzést felszabadított bennem. És mindezek tetejébe úgy van megírva, hogy totálisan átérezhető, épp ezért alig volt oldala, ahol ne lett volna könnyes a szemem, pedig nem vagyok az az érzékenykedő alkat, és a könyv stílusa sem épp kimondottan drámai hangvételű, sokkal inkább mesélős, visszaemlékezős.
Már sokszor megtapasztaltam, hogy van annak előnye, hogy alig tudok a könyvről valamit a címen kívül. Mint a régi szép időkben. Csak a kezembe kerül, és elolvasom, nem befolyásolnak előzetes elvárások, és a történet is megmarad titokzatosnak, amit magam fogok felfedezni egyik oldaltól a másikig. Mint Mia történetét, aki egy jól induló reggelen egy egész életére kiható tragédiával kénytelen szembesülni. A baleset után testén kívül létezve kóborol a kórház folyosóin, hallgatja a körülötte zajló életet, és igyekszik megérteni, mi is történt vele, hogy került ide, mi történt azóta, és ami a legfontosabb, hogyan tovább.
Hogyan lehet ilyen helyzetben dönteni? Kell lennie valami fogódzónak, ami miatt érdemes vállalni a jövőt, ami most egy nagy fekete lyuknak tűnik, amiben senki és semmi nincs. Mia kellene, hogy megtöltse, de nem igazán érzi magát képesnek rá. Fáradt, kétségbeesett, és tanácstalan. És mi lenne, hogy tovább lépne? Mit hagyna hátra az itt maradottakban?
A felsorakozó rokonok, barátok, és Adam, Mia szerelme, mind arra bíztatják, hogy ne adja fel, maradjon; egyedül a nagyapja az, aki rá bízza a döntést. Akárhogyan is fog történni, ő megérti majd. Épp ezért nagyon fontosak a szavak, amiket a kómában lévő unokájának mond; van az a helyzet, amikor már nem ad más erőt az embernek, legyen bármilyen helyzetben, csupán a tudat, hogy az lesz, amit ő akar. Valóban ilyen lehet ez a két lét közötti lebegés? Forman nagyon jól megfogalmazta, mik azok a dolgok, amik ilyenkor az embert érdekelnék. Meddig tud elmenni, és ha már kijutott, mit tehet? Hogyan kerül vissza? Vajon érzi majd, ha megérintik? És mi lesz, ha visszajut  a testébe, mennyi fájdalmat fog érezni? És mi van, ha tovább lép, mit fog ott találni? Ezek mind megfordulnának az én fejemben is, már ha ilyenkor lennék valahol, ahol eszembe juthat ilyesmi. És persze eszembe jutnak a szeretteim is, akik volták már így, hogy vajon ők is ezt érezhették? Átélhettek ilyesmit? És valóban van választás? Tényleg Mia döntött?
De itt vannak a hátramaradottak is, akik szintén nem tudják, hogyan tovább, és mindenki reménykedik valamiben: ki az orvosokban, ki az angyalokban, ki pedig Miában, hogy majd ő meghozza a döntést, és akkor majd történik valami.
Megtörtént esemény. Persze, nem pont így, de rengetegszer megtörtént már, mint ahogyan majd fog is még. A szereplők változóak, de a tragédia állandó, mint ahogyan a remény, a szeretet, és a fájdalom is, ami a kórházi várókat áthatja. Bár ifjúsági regény, igazából besorolhatatlan. A nyelvezete, a története, a mondanivalója mindenkié. Bárki is olvassa, legyen bármilyen élethelyzetben, biztosan kap valamit Mia történetétől.

Nagyon köszönöm a könyvet a Ciceró kiadónak!

ps. A borító ellen majd' mindenki lázad, nem értem, miért. Tökéletesen tükrözi a könyvet, bár tény, hogy odakinn szebbnél szebb borítókkal is megjelent, de nekem a miénk is tetszik. A fülszöveg viszont nagyon semmitmondóra sikerült, semmi nincs benne a könyv hangulatából.

2011/11/17

Alice Walker - Kedves Jóisten

2 megjegyzés :
érték: 5/ 4    

Ritkán akad olyan könyv a kezembe, amikor azt sem tudom, mit és hogyan kellene írni róla. Ez most olyan. Döbbenetes, hogy milyen rétegeket lehet róla lefejteni. Először is ott van Celie és Nettie, a testvérpár mélységes szeretete, ami nem csak szó szerint kontinenseken át tart ki, de még a halála tudatában is. Az a környezet, amiben a gyermekkoruk telik, igazából nagy meglepetést nem okozott, de az a rettenhetetlen nyugalom, ahogy Celie védelmezi a húgát, ad egy olyan pluszt a történtekhez, amitől a szememben csak még visszataszítóbb és mocskosabb lesz az apa, és minden, amit tesz.
Aztán, hogy apja elől meneküljön, Celie férjhez megy az első emberhez, aki hajlandó őt feleségül venni. Sokáig még férje keresztnevét sem tudja, csak Mr-nek hívja, még magában. is. Hihetetlen, hogy bár cseberből vederbe került, de igazából eszébe sem jut lázadni. Az ostoba poénok, hogy a 'nő verve jó', és társai, itt a mindennapok része: elfogadott, természetes, és az a furcsa, ha nem így történik. Persze, aztán Celie is szembesül az ellenállás különféle formáival. Shug Avery, az öntörvényű énekesnő, vagy mostohafia felesége, Sofia, akin kegyetlen bosszút áll az élet természetéért. Nettie levelei a távolból abban a tudatban íródnak, hogy Celie halottnak tartja őt, de rendületlenül küldi őket, mert reméli, hogy egyszer valamelyik véletlenül talán nővére kezébe kerül. A fehérek világában csak alázatosnak, szerénynek, csendesnek és beletörődőnek szabad lenni, de sok nőnek a saját háza falai között is meg kell küzdenie a megaláztatással nap, mint nap.
Minden szörnyűségesnek hangzó eseménye ellenére ez a könyv csupa kedvesség és szeretet. A szereplők egymást formálják, a szereplőket meg az élet, de ők még végtelen egyszerűségükben is elfogadják egymást olyannak, amilyenek, a helyzetüket persze inkább csak vérmérsékletüktől függően kezelik, de ami mindenek felett való, hogy számíthatnak egymásra. De ehhez szükség van az olyan karakteres, különleges nőkre, mint Sofia, vagy Shug, akik ráébresztik a közvetlen környezetüket, hogy lehetne ezt másképp is, csak sok esetben az emberek belekényelmesednek a saját magukra kiszabott szerepekbe. Főleg a férfiak, mert ugye ebben a világban a nők dolgoznak, a pasik meg pöfékelnek búbánatosan a verandán, miközben meg nem élt életükről álmodoznak keserűen. Jól nyakon is vágnám őket, hogy ébredjenek fel, aztán lehet kimászni az asszony után a gyapotföldre. Ami viszont nagyon érdekes volt, azok Nettie levelei; ahogyan az afrikai bennszülöttekkel egymást látják, ahogyan élnek, gondolkodnak az életről, hogy mennyire ironikusnak tűnik, hogy állításuk szerint az afrikai férfiak megbecsülik az asszonyaikat, és gondoskodnak róluk: persze, mert ők dolgoznak a földeken.

Sokakkal ellentétben engem nem ütött szíven a könyv. Talán ez a hömpölygő szeretet és elfogadás tompította a a nyomorúság élét, amiben az embereink éltek, már-már szinte el is tüntette, és bár volt vérfertőzés, és ütlegelés, valahogy nem jött át vele együtt a fájdalom is, ami feltétlen velejárója lenne, elképzelésem szerint. Persze, mögé lehet képzelni valós emberi életet, amikor egy kislány nem érezheti biztonságban magát még a saját apjától sem, és minden este rettegve fekszik le, de ez a könyvben egyáltalán nem így jelenik meg. Mintha csak mellékes dolog lenne, valami, ami mindenkivel megtörténik, ezért bár nagyon kellemetlen és gonosz dolog, mégiscsak az élet tartozéka, ezért elfogadjuk, és nem csapunk különösebb hűhót körülötte. Biztosan közrejátszik ebben az is, hogy mesélőnk, Celie egy roppant egyszerű asszony, iskolázatlan, tanulatlan, már-már birka módon ostoba, és az egyetlen vonzereje az a szeretet, amiből mindenkinek jut, függetlenül attól, mit tett vele. Ezek után főleg kíváncsi vagyok a filmre, Whoopy Goldbergnél jobb választást el sem tudok képzelni Celie szerepére.